Magyar Horgász, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1949. január / 1. szám

A mi kedves szerkesztőnk, az én ked­ves barátomtól olyan horgászújságokat kapunk havonta, hogy hasonló nem igen akad Európában. A megszokás nagyon igényessé tett ugyan bennün­ket, megszoktuk, hogy művészettel szer­kesztett lapunk van, mégis minden hó­­napban meglep bennünket egy, még az elmúlt havinál is jobb számmal. Ha a horgászati eredményünk nem mindig kielégítő, biztos, hogy minden hónapban egy újabb horgászörömünk van, amikor megkapjuk a „Magyar Horgász"-t. Most mégis kénytelen va­gyok leakasztani az öreg­eringiámat, párbajra hívni az én kedves Farkas­­házy barátomat, így állok rajta bosz­­szút azért, amit a novemberi számban írni mert, amikor arra tanított, hogy „lőnni is lehet a csalit". Nagyon sietek majd a felaprítással, hogy utána va­lami csodadoktorral újra összerakat­hassam, különben nem lesz ilyen hor­­gászuiságunk. Nem azzal sértett meg, hogy­­ va­lószínűleg engem is azok közé a „ma­gukat a római pápánál is csalhatatla­nabbnak képzelő és mindent jobban tudó horgászaink" közé számít Azzal sem engem sértett meg, hogy később őket „inkább gyepesfejűnek'' mondja, hiszen a barátságunk jogán nevezhe­tett volna szenilis vén hülyének is. Nem személyes ügyben akarom vérét venni, hanem a horgászat ügyében. Kezdettől fogva nagyon érdekeltek a külföldi lapokból átvett közlemé­nyek, de mégis kritikus szemmel kí­sértem őket. Habár vannak közöttük olyanok is, amelyek kevésbbé érde­kelnek bennünket, mint pl. a csalit megvilágító úszó, vagy a halkaloda, de olyan közlések, pl. amelyek a nej­­lon csomózásra tanítanak meg ben­nünket vagy akár a legutóbbi is, mely­ből megtanulhatjuk, hogy ahol nincs hely rendes dobásra, „lőni is lehet a csalit" — bizony tanulságosak. (Bár ezt nemcsak dobópálcával és peremorsó­val lehet megcsinálni, hanem rendes pálcával és magunk mellé kirakott nejlonnnal is.) Tehát a külföldi lapszemelvények miatt sem haragszom rá, sőt kérem, csak folytassa úgy, mint eddig, ol­vasni érdekes és a mi dolgunk, hogy minek hogyan vesszük hasznát Nem­ engedhetem azonban megtorlás nélkül kisebbíteni a mi horgászkultúránkat. Az én kedves Farkasházy barátom pedig ebbe a hibába esett, amikor a „lőni is lehet a csalit" című cikkének bevezetőjét írta. Így kezdi: „Az általá­nos horgászkultúra fejlődésével egyre szaporodik azoknak a száma, akik felismerték a műcsali­ pergetés hatal­mas előnyeit és szorgalmasan, sőt eredményesen gyakorolják ezt a kor­szerű horgásztechnikát", így folytatja: „Érthető tehát, hogy a haladó lelkületű horgászok körében miért hódít a mű­­csalis-villantós peremorsós rablóhala­­zás" és hozzáteszi: „a korszerű hor­gászmódszerek azok számára is hoz­záférhetők lesznek, akik a készségek eddigi magas ára miatt kénytelen­kelletlen helyezkedtek a tagadás ál­láspontjára." Ezeket tehát nem a kül­földi horgászkultúráról, hanem a mi horgászkultúránkról mondja. Hát kérem ez a „horgászfantázia" nevű ragadós betegség teljes elhara­­pódzását jelenti az én kedves Far­kasházy barátomnál, aminek a fő jel­lemzője az, hogy minden tárgyilagos­ságot nélkülöz. Azt is írja pl. hogy „Azt az a rengeteg balin, csuka és harcsa igazolja, mely zsákmányul esett a peremorsósok egyre szaporodó gárdájának." Lehetséges, hogy elég sok ragadozó önt fogtak (az idegen balin egyik ősmagyar neve), de hogy ugyanilyen „rengeteg" csukát és har­csát is fogtak volna, ez már enyhén szólva túlzás, tehát tárgyilagosság híján való. A tárgyilagosság teljes hiánya ab­ban mutatkozik, hogy hónapok óta ál­landóan közöl többé-kevésbbé érde­kes és tanulságos külföldi lapszemel­­­­vényeket, fényképeket, de sosem vette magának azt a fáradságot, hogy a külföldi horgászokat és horgászati le­hetőségeket szemléltesse, így a mi ol­vasóink fogalmat alkothatnának ma­guknak arról is, hogy miért terjedt el ott annyira a villantóval való pergetés. Az amerikai vizekben nemcsak ren­geteg féle pisztráng és lazacfajta ho­nos, hanem igen sok olyan vizük van, amelyben ezek a halfajták igen nagy mennyiségben tenyészthetők és hihe­tetlen dús állományban, talán még a pontynál is nagyobb mennyiségben tarthatók fenn. Ezeknek a pisztráng vagy lazacfajtáknak jellemzője a még a ragadozó önt is messze felülmúló mohóságuk, ezért sokkal jobban kap­nak a villantóra, mint eleven csalira. Az ottani horgászok természete is nagyban különbözik a mienktől. Ők mindenben a csúcseredményekre tö­rekszenek. Az ottani lapok számtalan fényképet is közölnek a horgászered­ményekről, amelyen a dicsőséges hor­gász előtt madzagra felakasztva lóg — lehetőleg minél több darab 1—2 kg-os valamely pisztrángfajta. A horgász kezében ott a rövid dobóbot, rajta az áttételes, vagy peremorsó a nejlon vé­gén pedig a villantó. Mivel a kristály­­tiszta vizekben több a hal, mint a víz, kirándulásáról hazatérve elmeséli, hogy 20 perc alatt 16 db gyönyörű tavipisztrángot fogott. Ezzel szemben pl. az angolok kitalálták a műlegye­zést és ezt kimondottan művészetté fejlesztették, mert ezzel sokkal, de sokkal nehezebb még a legfalánkabb pisztrángfajtát is horogra csalni, mint a villantóval. Melyik a kettő közül a sportszerűbb horgászat? Az ameri­kaié-e, aki minden tudás, tapasztalat, halismeret nélkül bárhol és bármikor dobálva a túltelített halas vízben, percek alatt tömegszám fogja a halat, vagy az angolé, aki tu­dása, tapasztalata alapján az év­szaknak, időjárásnak, időpontnak, helyi viszonyoknak megfelelő műlegyet csalizva, ismét tudása és tapasztalata alapján keresi az elbújt öreg pisztrán­got. A legnagyobb művészettel kezelt horogkészségével nem tudván 10—15 m-nél messzebbre dobni a tollköny­­nyű csalit, még a megközelítés is kü­lön nehézséggel jár. Végre horogra kap egy gyönyörűt. Fárasztja, szá­­kolja, gyönyörködik benne és aztán visszaereszti a vízbe. Még egyszer kérdem, melyik a különb sport? Melyik az igazi horgászélvezet? Melyik az igazi horgászkultúra? Arra a kérdésre, hogy melyik felé vezessük a mi fejlődő horgászkultúrán­kat, az én feleletem az, hogy egyik felé sem. Tanuljunk mind a kettőjük­től, de szolgailag ne utánozzuk egyi­ket sem, hanem alkalmazzuk a mi­­ helyi viszonyainkhoz. Nekünk pon­tyunk, harcsánk, süllőnk, csukánk és ragadozó énünk van. A legjobban szaporítható pontyállományunk is ma még csak sokat ígérő, harcsa, süllő, csuka állományunk erélyes szaporítás alatt van ugyan, de még nem tudjuk, hogy ez sikeres lesz-e. Ragadozó ön­­állományunk csak adott helyeken van és rendkívül szeszélyes. Ilyen körül­mények között a magam részéről még nem tartom időszerűnek, hogy túlságo­san foglalkozzunk a villantós perge­­téssel és a hozzá tartozó tömeghalfogó különleges szerszámokkal. Várjunk még vele, amíg sikerül a csuka és ra­gadozó ön­állományt legalább a pon­tyokéval egyenlő magasságra emelni. A horgászat nálunk csak most lett tömegsport. Sokan még csak ott tarta­nak, hogy két vagy kilenc pálcával szabadjon-e horgászni. Külön horgász­törvényeink még alig vannak. A leg­kisebb halméretekre vonatkozó törvé­nyeket, rendeleteket is csak kevesen tartják még be. Sok mindent kell még elérnünk, hogy a tói horgászkultúránk komoly előrehaladásáról beszélhes­sünk. Többször kellene emlegetni a bánhidai jó példát, ahol heti egy da­rab ponty fogásával megelégszenek a horgászok, de az aztán legyen leg­alább 5 kg-on felüli. Az ilyen szabály komoly lépés a sportszerűség felé. Nagyon kívánatos volna, ha más vi­zeken is hasonló szabályokat vezetné­nek be, amíg az ideális pontyállo­mányt el nem érik. Mindenesetre fon­tosabb lépések lennének a horgász­kultúra terén, mint a tömeges hal­fogásra való csábítás. Most sietek keresni a csodadoktort, aki az én kedves barátom dirib-darab­­jait összeragasztja, mert remélem, hogy a következő lappéldány még az eddigieknél is jobb lesz. (Készségesen és tárgyilagosan ad­tunk helyet Sz. B. horgásztársunk cik­kének, melyre válaszunkat a következő számban közöljük. A szerk.) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV., Galamb­ utca 4. V. 1.4

Next