Magyar Horgász, 1958 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1958. január / 1. szám

.­ ­ Bizonyára kissé zavarba jön­nék, és nehezen tudnék vá­laszolni, ha valaki hirtelen azt a kérdést szegezné nekem, mondjam meg határozottan, kertelés nélkül, melyik az év legjobb horgászhónap­ja. Lehet, hogy először szeptember­re, a vénasszonyok nyarára gondol­nék, de ha felbukkannak előttem a tavaszi indulás győzelmes ponty­csatáinak emlékei, úgy máris inga­dozni kezdek; talán még a tilalmi rendelet által meghagyott fél június is többet ér, mint a kalendárium bármely más hónapjából egy egész. Nem így áll a dolog, ha az év leg­rosszabb időszakát kellene megje­lölnöm. Ez esetben habozás nélkül, a bizonyosság nyugalmával válaszol­hatok: február. Vele a versenyt — némi eséllyel — csak a január ve­hetné fel. Lássuk mégis, mik azok a lehe­tőségek, amelyeket éghajlatunk mos­­to­has­ága számunkra meghagyott. A horgászidény egykor és most nem is kell évtizedekre, elég csak néhány évre visszamenni, hogy meg­állapíthassuk a horgászidény foko­zatos hosszabodását. Amíg­­ még a közelmúltban is a horgásztanyák legkésőbb október dereka felé tel­jesen elnéptelenedtek, ma novem­ber végén, sőt kedvező időjárás ese­tén még december elején is megle­hetősen látogatottak. Még ha a csukázást, amelynek hí­veiből ezelőtt a késő őszi és téli hónapok horgászait majdnem kizá­rólag regrutálódtak, teljesen figyel­men kívül hagyjuk, akkor is marad számunkra a rablók és károsak kö­zül a fogassüllő, a sügér, a meny­hal és a „törpe", a békés halak kö­zül — persze csak kedvező időjá­rási és vízviszonyok esetén — a keszegfélék népes családján kívül legnépszerűbb sporthalunk: a ponty. Hogyan süllőzzünk? A fogassüllő téli horgászata alig tér el a nyáritól, a különbség in­kább csak fokozati. Ha a víz áram­lása engedi, használjunk úszás kész­séget. Csalizzunk lehetőleg élővel, vagy friss halszelettel. A nem sok­kal nulla fok feletti hőmérsékletű vízben a kapás természetesen na­gyon gyenge, úgyhogy pergető kész­séggel alig van kilátásunk ered­ményre. Növeli esélyeinket, ha is­mert helyen horgászunk. Az orr­lyukon átfűzött csalihalat nem kell mindjárt kezdetben közvetlen fe­nék fölé ereszteni; ha tartáson va­gyunk, próbálkozzunk először fél­­vizen, és csak fokozatosan menjünk lefelé. Erőteljes kapásokra ne szá­mítsunk. A lenézett sügér Hasonló az eljárás azokon a süge­­res helyeken, ahol ez a nálunk na­gyon elhanyagolt ragadozó nem kor­­csosult teljesen el és komolyabb méreteket, 40—50 dekát is elér. Nemcsak kövek mellett és víz alá merült fák között, hanem a náda­sokban és azok előtt is tartózkodik. Minthogy csapatosan jár, néha igen szép zsákmányt lehet belőle ejteni. Már a negyvendekás példány is minden nehézség nélkül felveszi nemcsak a süllőnek, de a csukának szánt 8—10 centiméter hosszú csali­halat is; nem veti meg azonban a halszeletet és a gilisztát sem. Ró­zsaszínű húsa kitűnő, merném állí­tani, a legjobb ízű a mi vizeink halai között. A „törpe" és a menyhal Ugyanezeken a helyeken, vala­mint a holt- és mellékágakban — úgyszólván minden időben „törpéz­­hetünk". Csaliként a giliszta min­den fajtáját használhatjuk, bár a halhúsdarabkák is tökéletesen meg­felelnek. Ahol bőven van és szép példányok — 40—80 dekásak — is akadnak köztük, érdemes „törpére” horgászni, mert minden időben, még lék alatt is fogható. Fagypont kö­rüli hőmérsékletű vízben is teljes étvággyal eszik; ez az egyik fő oka annak, hogy horgászatainak tán­toríthatatlan hívei vannak: a gyó­gyíthatatlan „törpézők". őket nem szédítik meg sem a legszebb nyári ponty-, sem a téli csukafogási ered­mények; ők kitartanak megingat­hatatlanul, tüskés szerelmük, a „tör­pe” mellett. Azt hinnék, hogy a menyhal, amelynek még ívási ideje is ja­nuár—februárra esik, és egyáltalán nem hálós hal, a legjellegzetesebb téli horgász­zsákmány; ezzel szem­ben a való helyzet az, hogy —­ na­gyon helytelenül — a legkevésbé horgászott halak egyike. Súlya ná­lunk ritkán éri el a másfél kilo­grammot (két vagy három évvel ez­előtt győri horgásztársunk uszadék­fában fogott egy ilyen súlyút). Nagy ikrafaló, ivadékpusztító ragadozó, amely az erősen áramló, zsrgó-ka­­vargó víz által alámosott lyukak és padmalyak gyökérzete között tar­tózkodik előszeretettel. Élő kishal­lal vagy halhússal csalizott, az erős áramlásnak megfelelően súlyo­zott horgunkat eresszük fenékre; úszós készség használatára az ilyen helyeken úgysincs lehetőség. Kapása egyébként a legkegyetlenebbül hi­deg vízben is erőteljes. Horogról csak a legritkább esetben marad le. ___________________ Gátló körülmények Az általában­­kialakult felfogás szerint ezek a viszonylag kevés mozgással egybekötött téli horgász­­kirándulások műhely- és irodaleve­gőhöz szokott szervezetünk számá­ra némi veszélyt rejtenek maguk­ban, s a náthát, vagy gégehurutot könnyű egy-egy téli horgászkirán­dulással összefüggésbe hozni. A má­sodik tehertétele a téli horgászás­nak, hogy a fogási eredmények mindig messze elmaradnak a nyá­riak mögött. Az első ellenvetésre szerintem csak egyféleképpen lehet válaszolni: a meghűléses betegségek, fertőző­­betegségek; azok baktériumaival a mozgás és friss levegő hiánya miatt csökkent ellenállóképességű szerve­zetünket villamoson, autóbuszon és legfőképpen olyan rosszul szellőzött és zsúfolt helyiségekben fertőzzük, ahol huzamosabb ideig tartózko­dunk, mint amilyenek például: az italboltok és eszpresszók. A veszély tehát egészségünket nem a vízpar­ton, hanem az odavezető úton, a rác­kevei (vagy bármilyen más) HÉV- állomás­­ büféjében fenyegeti. Ami pedig a csökkent fogási lehetőséget illeti, meg kell mondanom, hogy számomra egy sorozatos „leégés" a makádi (vagy akár a tököli) erdő alatt minden győzelmes kártyacsa­tánál százszorta kedvesebb. Rácz Elemér

Next