Magyar Horgász, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1961. január / 1. szám

Kezdem unni az ác­orgást. Fél­kapásom sincs. Elkérem Béla horgászszékét és kényelembe helyez­kedve figyelem botjaimat. Sehhol semmi. Imre­­közben egymás után fogja a retúrokat a melegvízben. Már az ötödiknél tart. Át kellene térnem nekem is a gilisztára. Nem térek át. Kísértenek az emlékek, mikor számtalan esetben okoltam magam a kapkodásért, a folytonos átszerelésért. Ha kukoricára jött a ponty, akkor csillagfürtre is kapnia kell. Nem is beszélve arról, hogy egy csepp ánizsolajjal meg is locsol­tam a szemeket a siker érdekében. Bélának nincs kapása a gilisztára. Úgy látszik, a hidegvízi népség in­kább növényevő. Annál inkább ki­tartok. Most Imre hirtelen felkapja köny­­nyű üvegbotját. Bevágás után sza­bályos ívben hajlik a spicc. Viszem a szákot. Úgy látszik, ma csak segéd­munkás leszek! — Nem valami nagy! — mérle­geli barátom a zsinór végén vere­kedő vendéget. — Ez nem lesz mé­retes! Lassan közelebb hozza a halat, de nem sikerül felhozni a felszínre. — Végül mégiscsak méretest fog­tál! Imre némán tornáztatja a foglyot, de még­ mindig nem látunk belőle semmit. Nagyon ragaszkodik a víz­­fenékhez. — Talán harcsa — kockáztatja meg Imre. Bár az lenne. Arra 80 dkg a mé­ret, annyi pedig biztosan meglesz a húzásról ítélve. Igazunk lett. Végre megjelent a 26-os zsinór végén egy széles pofa, a hosszú farok kacskaringós bál­­ványt rajzolt a vízre és már szák­ban is volt a szürke. Másfél kilósra becsültük. Gyorsan acélbilincset akasztottam alsó állkapcsába és át­tettem Béla pontyikája mellé a hi­degvizes oldalra. Ott felfrissülhet a fárasztó küzdelem után. Közben megéhezünk és a horgok szüntelen figyelése közben elfogyasztjuk a ma­gunkkal hozott elemózsiát. A falatozás végeztével összecsu­kom a bicskám és most már vég­leg elhatározom, hogy átszerelek ku­kacra. Azzal esetleg harcsát is fog­hatok. Elkérem Imrétől a gilisztás dobozt, de nem sok örömöm telik benne. Pár szál vékonyka kukac te­­keredik az alján. A sok kapás ala­posan meg­fogyasztotta a készletet. Nincs kedvem ezekből a cérnavé­­konyságú gyűrűsférgekből hármat­­négyet felkínozni a pontyhorgokra. Arra pedig lusta vagyok, hogy hor­got is cseréljek. Közben Imre újra retúrt fog. Már nem is számolom, hogy hányadik. — Dobj át egy horgot a hideg­vízbe — biztatja Béla. — Ott csak a gyerekek tanyáznak! Imre hü­mmög egyet-kettőt, hogy nem szeret kétfelé figyelni, de mi­kor újabb retúr érkezik a horgára, szót fogad. Magamban szidom most a ma­kacsságomat. Miért nem tértem át időben a giliszta-csalira, mikor még volt belőle elég? Idegesen járk­álok fel-alá és egyszer csak megroppan valami a lábam alatt. Odapillantok és egyszerre felvillany­ozódok. Kagylóhéj. Az ám, kagyló! Ez előbb is eszembe juthatott volna. A kagyló még a gilisztánál is jobb. Arra kap­nak a nagy pontyok, meg a kapitá­lis harcsák! Megkérem Bélát, hogy figyeljen a botjaimra és lesétálok a gátról. A szivattyúház ügyeletesétől elkérem a vasgereblyét és nekilátok kagylót keresni. Nincs gyakorlatom és azt sem tudom, hogy hol keressem. Vé­gül is sikerül kettőt kikaparnom, de legnagyobb bosszúságomra csak az üres héj díszeleg a gereblyén. Kez­dek már izomlázat kapni, de úgy lát­szik, ma semmihez sincs szerencsém. Közben odapillantok Imréékre és látom, hogy ugyancsak dolgoznak a hidegvizes oldalon. Látom, hogy Béla térdre ereszkedve szákolja Imre zsákmányát. Már Mészáros sporttársunk is oda­érkezik és együtt gyönyörködünk az újabb pontyunkban. Nagyobbnak látszik elődjénél. Imrének fülig sza­lad a szája az örömtől. — Megvan a karácsonyi vacsora! Megvan. Nektek, de nem nekem! Gondolom magamban és bánatosan visszatérek a botjaimhoz. Felszedem a horgokat és megvizsgálom a csalit. Semmi nyoma a csillagfürtön a pon­tyok érdeklődésének. Valamit mégis változtatni kell a módszeren. Előveszek két szép szem puha kukoricát és most már egy­­egy csillagfürt- és kukorica-csalival tűzött horgomat dobom be a hideg­vízbe. Közben Mészáros sporttárs is bosszankodva említi, hogy már há­rom retúrt dobott vissza. Ő már ré­gen átállt giliszta-csalira. Nehéz igazságot tenni. Béla pon­tya kukoricára, Imréé kukacra ka­pott. Egyedül az illatosított csillag­fürtnek nincs sikere. A nap már átbukott a nyugati oldalra, de még mindig kellemes, igazán nem decemberi a hőmérséklet. Ál­lunk és lessük a horgokat. Társaim már nem nagyon izgatják magukat. Biztosították a karácsonyi halat. Ná­lam csak nem akar kapás jelent­kezni. Gyanakodni kezdek, hogy nem állítottam elég finomra a kész­ségeimet. Előveszem a szerelékdobozt és fel­állítom a gát szélére. A nagyobbik ragasztott botot úgy támasztom rá, hogy a legalsó nagy vezetőgyűrű feküdjék csak a doboson, azután addig feszítem a zsinórt, amíg a bot nyele a levegőbe emelkedik. Töké­letes mérlegben lebeg a bot. A­­legkisebb moccantásra is azonnal reagálnia kell. Ugyanezt teszem a másikkal is. Ezt az ételdobozra tá­masztom fel. Kimeresztett szemek­kel figyelek, de kapás nem jön. Imre éppen rágyiíjt, mikor újra jelez az üvegbotja a melegvíz felől. Villámgyorsan bevág és máris fá­­rasztja a jövevényt. Újabb harcsa. Szinte ikertestvére a másiknak, csak a színe más. Egy kicsit sárgás szí­nű. Úgy látszik, utánozni akarja a pontyokat. Odakerül ő is a társa mellé. Nincs most már kapásunk egyikünknek sem. Megállapodunk, hogy kitartunk sö­tétedésig. Majd a nyolc órai sze­méllyel megyünk. Hálásan pillantok a sporttársakra. Tudom, szeretnék, ha én is megfognám a pontyomat. Lelkiismeretesen lesem a botjaimat, míg a sötétség be nem borítja a ta­vat. Az erőmű távoli lámpáinak fé­nye nem ér idáig. Végül is el kell szánnunk magunkat a visszavonu­lásra. Egyetlen vigaszom, hogy a zsák­mányt még a kellemes kora délutáni napsütésben megörökítettem. Leg­alább ennyi emlékem marad a ka­rácsonyi horgászatról. Hazatérünk a szállásra, leszerel­jük a botokat, összecsomagolunk. Imre egyszer csak odanyújtja a két harcsát. — Hazaviszed? Nekem elég a ponty! Igen, mindig így szoktuk. A nap végeztével testvériesen megoszto­zunk a zsákmányon. Ma ez nem is jutott eszembe. Hiszen ezek nem egyszerű hétköznapi halak. Ezek ka­rácsonyiak. Természetesen nem sza­­bódom. Tudom, hogy hiábavaló len­ne. Csak megsérteném barátomat. Boldogan csomagolom a vizes szák­ba a harcsákat. Megbékélt lélekkel térünk haza a fővárosba és másnap büszkén kínálgatom hivatali mun­katársaimat egy-egy szelet „magam fogta" harcsával. Kegyes hazugság. Azzal vigaszta­lom magam, hogy nekik is és a har­csának is mindegy. Csak nekem nem. Elvégre meg kell védenem az év folyamán megtépázott horgász­becsületem. Nagy Miklós Kapás a melegvizes oldalon

Next