Magyar Horgász, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1961. január / 1. szám
Kezdem unni az ácorgást. Félkapásom sincs. Elkérem Béla horgászszékét és kényelembe helyezkedve figyelem botjaimat. Sehhol semmi. Imreközben egymás után fogja a retúrokat a melegvízben. Már az ötödiknél tart. Át kellene térnem nekem is a gilisztára. Nem térek át. Kísértenek az emlékek, mikor számtalan esetben okoltam magam a kapkodásért, a folytonos átszerelésért. Ha kukoricára jött a ponty, akkor csillagfürtre is kapnia kell. Nem is beszélve arról, hogy egy csepp ánizsolajjal meg is locsoltam a szemeket a siker érdekében. Bélának nincs kapása a gilisztára. Úgy látszik, a hidegvízi népség inkább növényevő. Annál inkább kitartok. Most Imre hirtelen felkapja könynyű üvegbotját. Bevágás után szabályos ívben hajlik a spicc. Viszem a szákot. Úgy látszik, ma csak segédmunkás leszek! — Nem valami nagy! — mérlegeli barátom a zsinór végén verekedő vendéget. — Ez nem lesz méretes! Lassan közelebb hozza a halat, de nem sikerül felhozni a felszínre. — Végül mégiscsak méretest fogtál! Imre némán tornáztatja a foglyot, de még mindig nem látunk belőle semmit. Nagyon ragaszkodik a vízfenékhez. — Talán harcsa — kockáztatja meg Imre. Bár az lenne. Arra 80 dkg a méret, annyi pedig biztosan meglesz a húzásról ítélve. Igazunk lett. Végre megjelent a 26-os zsinór végén egy széles pofa, a hosszú farok kacskaringós bálványt rajzolt a vízre és már szákban is volt a szürke. Másfél kilósra becsültük. Gyorsan acélbilincset akasztottam alsó állkapcsába és áttettem Béla pontyikája mellé a hidegvizes oldalra. Ott felfrissülhet a fárasztó küzdelem után. Közben megéhezünk és a horgok szüntelen figyelése közben elfogyasztjuk a magunkkal hozott elemózsiát. A falatozás végeztével összecsukom a bicskám és most már végleg elhatározom, hogy átszerelek kukacra. Azzal esetleg harcsát is foghatok. Elkérem Imrétől a gilisztás dobozt, de nem sok örömöm telik benne. Pár szál vékonyka kukac tekeredik az alján. A sok kapás alaposan megfogyasztotta a készletet. Nincs kedvem ezekből a cérnavékonyságú gyűrűsférgekből hármatnégyet felkínozni a pontyhorgokra. Arra pedig lusta vagyok, hogy horgot is cseréljek. Közben Imre újra retúrt fog. Már nem is számolom, hogy hányadik. — Dobj át egy horgot a hidegvízbe — biztatja Béla. — Ott csak a gyerekek tanyáznak! Imre hümmög egyet-kettőt, hogy nem szeret kétfelé figyelni, de mikor újabb retúr érkezik a horgára, szót fogad. Magamban szidom most a makacsságomat. Miért nem tértem át időben a giliszta-csalira, mikor még volt belőle elég? Idegesen járkálok fel-alá és egyszer csak megroppan valami a lábam alatt. Odapillantok és egyszerre felvillanyozódok. Kagylóhéj. Az ám, kagyló! Ez előbb is eszembe juthatott volna. A kagyló még a gilisztánál is jobb. Arra kapnak a nagy pontyok, meg a kapitális harcsák! Megkérem Bélát, hogy figyeljen a botjaimra és lesétálok a gátról. A szivattyúház ügyeletesétől elkérem a vasgereblyét és nekilátok kagylót keresni. Nincs gyakorlatom és azt sem tudom, hogy hol keressem. Végül is sikerül kettőt kikaparnom, de legnagyobb bosszúságomra csak az üres héj díszeleg a gereblyén. Kezdek már izomlázat kapni, de úgy látszik, ma semmihez sincs szerencsém. Közben odapillantok Imréékre és látom, hogy ugyancsak dolgoznak a hidegvizes oldalon. Látom, hogy Béla térdre ereszkedve szákolja Imre zsákmányát. Már Mészáros sporttársunk is odaérkezik és együtt gyönyörködünk az újabb pontyunkban. Nagyobbnak látszik elődjénél. Imrének fülig szalad a szája az örömtől. — Megvan a karácsonyi vacsora! Megvan. Nektek, de nem nekem! Gondolom magamban és bánatosan visszatérek a botjaimhoz. Felszedem a horgokat és megvizsgálom a csalit. Semmi nyoma a csillagfürtön a pontyok érdeklődésének. Valamit mégis változtatni kell a módszeren. Előveszek két szép szem puha kukoricát és most már egyegy csillagfürt- és kukorica-csalival tűzött horgomat dobom be a hidegvízbe. Közben Mészáros sporttárs is bosszankodva említi, hogy már három retúrt dobott vissza. Ő már régen átállt giliszta-csalira. Nehéz igazságot tenni. Béla pontya kukoricára, Imréé kukacra kapott. Egyedül az illatosított csillagfürtnek nincs sikere. A nap már átbukott a nyugati oldalra, de még mindig kellemes, igazán nem decemberi a hőmérséklet. Állunk és lessük a horgokat. Társaim már nem nagyon izgatják magukat. Biztosították a karácsonyi halat. Nálam csak nem akar kapás jelentkezni. Gyanakodni kezdek, hogy nem állítottam elég finomra a készségeimet. Előveszem a szerelékdobozt és felállítom a gát szélére. A nagyobbik ragasztott botot úgy támasztom rá, hogy a legalsó nagy vezetőgyűrű feküdjék csak a doboson, azután addig feszítem a zsinórt, amíg a bot nyele a levegőbe emelkedik. Tökéletes mérlegben lebeg a bot. Alegkisebb moccantásra is azonnal reagálnia kell. Ugyanezt teszem a másikkal is. Ezt az ételdobozra támasztom fel. Kimeresztett szemekkel figyelek, de kapás nem jön. Imre éppen rágyiíjt, mikor újra jelez az üvegbotja a melegvíz felől. Villámgyorsan bevág és máris fárasztja a jövevényt. Újabb harcsa. Szinte ikertestvére a másiknak, csak a színe más. Egy kicsit sárgás színű. Úgy látszik, utánozni akarja a pontyokat. Odakerül ő is a társa mellé. Nincs most már kapásunk egyikünknek sem. Megállapodunk, hogy kitartunk sötétedésig. Majd a nyolc órai személlyel megyünk. Hálásan pillantok a sporttársakra. Tudom, szeretnék, ha én is megfognám a pontyomat. Lelkiismeretesen lesem a botjaimat, míg a sötétség be nem borítja a tavat. Az erőmű távoli lámpáinak fénye nem ér idáig. Végül is el kell szánnunk magunkat a visszavonulásra. Egyetlen vigaszom, hogy a zsákmányt még a kellemes kora délutáni napsütésben megörökítettem. Legalább ennyi emlékem marad a karácsonyi horgászatról. Hazatérünk a szállásra, leszereljük a botokat, összecsomagolunk. Imre egyszer csak odanyújtja a két harcsát. — Hazaviszed? Nekem elég a ponty! Igen, mindig így szoktuk. A nap végeztével testvériesen megosztozunk a zsákmányon. Ma ez nem is jutott eszembe. Hiszen ezek nem egyszerű hétköznapi halak. Ezek karácsonyiak. Természetesen nem szabódom. Tudom, hogy hiábavaló lenne. Csak megsérteném barátomat. Boldogan csomagolom a vizes szákba a harcsákat. Megbékélt lélekkel térünk haza a fővárosba és másnap büszkén kínálgatom hivatali munkatársaimat egy-egy szelet „magam fogta" harcsával. Kegyes hazugság. Azzal vigasztalom magam, hogy nekik is és a harcsának is mindegy. Csak nekem nem. Elvégre meg kell védenem az év folyamán megtépázott horgászbecsületem. Nagy Miklós Kapás a melegvizes oldalon