Magyar Horgász, 1981 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1981. január / 1. szám
A vízparton , Takács Imrével korán, még kisiskolás korában megbarátkozott ahorgászattal. Zalaegerszegen született. A nyári szünidőben pajtásaival kiruccantak a Zalára. Mogyoróvesszőre kötötték a madzagot,arra dugóból és lúdtollból fabrikált úszót, a végére filléres horgot. Szöcskével sneciztek és szép domolykókat fogtak, ezeket csak fehér halnak hívták. Ha jöttek a csendőrök, usgyi! — elhajították a botot, átúszták a Zalát és messziről jót nevettek, ha látták, hogy a kakastollasok az öklüket rázzák. Akkor, a harmincas években az az egy szál mogyorófavessző volt a kedvenc szereléke. Érdekes, hogy az emlék vagy a szokás milyen mélyen él az emberben. Takács Imre, a Fejér megyei pártbizottság első titkára ma is csak egy bottal horgászik. Nem szeret egy helyben ülni és várni. Finom, érzékeny végű japán botját kézben tartja. Ujja a feszes zsinóron, így áll kapcsolatban a vízi világ apró rezdüléseivel és időben bevág, ha érzi, hogy jó a kapás. Szenvedélyes horgászként tartják számon. Pedig a sokirányú közéleti munkássága, funkciója, nagy elfoglaltsága kevés időt engedélyez neki a valóban oly kedves sportra. Most, hogy erről beszélgetünk a dolgozószobájában, bepillantást enged a heti naptárába. A hétfő a helyi vezetők operatív értekezletével kezdődött. Kedden EB-ülés volt, erről tájékoztató szerdán a végrehajtó bizottságnak. Délután csehszlovák küldöttség fogadása. Csütörtökön vita a megyei tanácsnál a településfejlesztésről, este taggyűlés az egyik községben, ahová régóta készül. Pénteken egy újabb értekezlet és szombaton a megyei képviselőcsoport ülése. Nos, érthető, ha tavaszon és nyáridőben Takács Imre nagy reményekkel készül a hétvégi pihenőre, ki a tassi vizekre, családostól, ahol a Duna Vasmű hétvégi pihenőtelepén egy kis faház várja. Ennek a gyönyörű környezetnek a szerelmese — ő maga mondja. A dunaújvárosi pártbizottság első titkára volt, amikor a Vasmű Rácalmással szemben, az egykori Balázs tanya helyén létrehozta az üdülőtelepet, hozzásegítve sok dolgozót, hogy oda nyaralót építhessen. Takács Imre akkor a helyi Dunai Horgász Egyesületben tevékenykedett, funkciótis viselt és tagságát a régi jó barátok, horgásztársak körében mindmáig megtartotta. Tehát most már tudjuk róla, hogy szenvedélyes dunai horgász és mint régen, a Zalán, ma is a folyóvízi halfogást kedveli. De mi vonzza Tassra? — Mint ahogy már említettem, elsősorban a szép környezet és a barátaim. A sebes folyású vizet megszoktam és tulajdonképpen ebben tanultam meg halat fogni. Szeretek mozogni a vízparton, ez nekem a sportonbelül sport, csend és nyugalom. — Mit szeret a horgászatban? A halfogást, a sportot vagy a kikapcsolódást? — Mindent, ami vele jár. Kezdem a pihenést azzal, amikor előkészítem a szereléket. Sport az, ha néha órákig kell emelgetnem a halfogó hálót, hogy csalihalat fogjak ... Pihenek, ha bent a horog a vízben, fenéken, görgő ólommal, reményekre jogosító csalival. És sportolok, amikor egész nap talpalok a vízparton, anélkül, hogy egyszer is leülnék. Szeretem a halat fogni és enni, baráti társaságban, ízes tréfák, jó mókák, nagy kapásokról szóló legendák közben. Róla is keringenek vérbeli horgászhistóriák. Valódiságukat szemtanúk bizonyítják. Fogott Tasson tíz és fél kilós pontyot, több hasonló súlyú amúrt, négy kilón felüli süllőt. Ám az igazi kaland a harcsákkal történt... Pár évvel ezelőtt Tasson, az övcsatorna kifolyásánál, limányos részen, megakasztott — egymás után — három nagybajuszát. A legnagyobb tíz kilón felüli példány volt, a másik nyolc, a harmadik is megütötte a mércét. Ráadásként két szép süllő is horogra akadt. Ketten horgásztak és tanakodni kezdtek, mit kezdjenek ennyi hallal? Akkor még Dunaújvároson dolgozott, onnan mentek ki a horgászvízre, egy kis segédmotoros csónakkal. Elindultak vissza a nagy zsákmánnyal. Útközben, véletlenül az egyik tornacipője a vízbe esett és rögvest elsüllyedt. . . Mire mérgében a másik cipőjét is a Dunába vágta. Igen ám, de még hátra volt a hazaút! A csónakkal és otthon a városban is, hozzá a nagy zsákmány! És ki gondolta volna, hogy a nagy harcsáknak (persze világos nappal), annyi csodálója, gyerekhad kísérője akad? Így esett meg a nem köznapi história, hogy a városi pártbizottság első titkára mezítláb, vállán a harcsákat szállító rúd egyik végével, nem kis szeméremérzettel, de a sikerélménytől feszülő kebellel vonult végig a város főutcáján. Otthon pedig a felesége, látva a harcsákat, ijedten felkiáltott: „Mi történt, Imre, cápákat fogtál?” Asszonya, két lánya hétvégeken mindig vele tartott és tart ma is a vízpartra, a tassi házikóba. A nyári szabadságot is ott töltötte a család. A lányok szinte a vízparton nőttek fel. Ma már mind a kettő asszony, de a szép emlékek varázsa, meg a mama főzte sokféle jó halétel vissza-vissza csábítja őket. Jönnek a férjeikkel és Tamással, a kisunokával. A vejek közül az egyik az após nyomdokain jár, ugyanolyan szenvedélyes horgász, de amásik is pedzi... Persze, a nagyapának most Tomi a kedvence, aki nemrég múlt hároméves. Fejére csapja kis simlis sapkáját, felvesz egy botot vagy faágat és azt mondja: — Nagypapa, gyere velem horgászni! Takács Imre pedig az efféle csábításnak soha nem tud ellenállni. Hegedűs Ferenc Tasson, egy 4,6 kilogrammos süllővel 3