Magyar Horgász, 1981 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1981. január / 1. szám

A vízparton , Takács Imrével korán, még kisiskolás korában megbarátkozott a­­horgászattal. Zalaegerszegen született. A nyári szünidőben pajtásaival kiruccan­tak a Zalára. Mogyoróvesszőre kötötték a madzagot,­­arra dugó­ból és lúdtollból fabrikált úszót, a végére filléres horgot. Szöcské­vel sneciztek és szép domolykókat fogtak, ezeket csak fehér halnak hívták. Ha jöttek a csendőrök, usgyi! — elhajították a botot, át­­úszták a Zalát és messziről jót nevettek, ha látták, hogy a ka­kastollasok az öklüket rázzák. Akkor, a harmincas években az az egy szál mogyorófavessző volt a kedvenc szereléke. Érdekes, hogy az emlék vagy a szokás mi­lyen mélyen él az emberben. Ta­kács Imre, a Fejér megyei párt­­bizottság első titkára ma is csak egy bottal horgászik. Nem szeret egy helyben ülni és várni. Finom, érzékeny végű japán botját kéz­ben tartja. Ujja a feszes zsinóron, így áll kapcsolatban a vízi világ apró rezdüléseivel és időben be­vág, ha érzi, hogy jó a kapás. Szenvedélyes horgászként tart­ják számon. Pedig a sokirányú közéleti munkássága, funkciója, nagy elfoglaltsága kevés időt en­gedélyez neki a valóban oly ked­ves sportra. Most, hogy erről be­szélgetünk a dolgozószobájában, bepillantást enged a heti naptá­rába. A hétfő a helyi vezetők operatív értekezletével kezdődött. Kedden EB-ülés volt, erről tájé­koztató szerdán a végrehajtó bi­zottságnak. Délután csehszlovák küldöttség fogadása. Csütörtökön vita a megyei tanácsnál a telepü­lésfejlesztésről, este taggyűlés az egyik községben, ahová régóta készül. Pénteken egy újabb érte­kezlet és szombaton a megyei képviselőcsoport ülése. Nos, ért­hető, ha tavaszon és nyáridőben Takács Imre nagy reményekkel készül a hétvégi pihenőre, ki a tassi vizekre, családostól, ahol a Duna Vasmű hétvégi pihenőtele­pén egy kis faház várja. Ennek a gyönyörű környezet­nek a szerelmese — ő maga mondja. A dunaújvárosi pártbi­zottság első titkára volt, amikor a Vasmű Rácalmással szemben, az egykori Balázs tanya helyén létrehozta az üdülőtelepet, hozzá­segítve sok dolgozót, hogy oda nyaralót építhessen. Takács Imre akkor a helyi Dunai Horgász Egyesületben tevékenykedett, funkciót­­is viselt és tagságát a régi jó barátok, horgásztársak körében mindmáig megtartotta. Tehát most már tudjuk róla, hogy szenvedélyes dunai horgász és mint régen, a Zalán, ma is a folyóvízi halfogást kedveli. De mi vonzza Tassra? — Mint ahogy már említettem, elsősorban a szép környezet és a barátaim. A sebes folyású vizet megszoktam és tulajdonképpen ebben tanultam meg halat fogni. Szeretek mozogni a vízparton, ez nekem a sporton­­belül sport, csend és nyugalom. — Mit szeret a horgászatban? A halfogást, a sportot vagy a ki­­kapcsolódást? — Mindent, ami vele jár. Kez­dem a pihenést azzal, amikor előkészítem a szereléket. Sport az, ha néha órákig kell emelgetnem a halfogó hálót, hogy csalihalat fogjak ... Pihenek, ha bent a ho­rog a vízben, fenéken, görgő ólommal, reményekre jogosító csalival. És sportolok, amikor egész nap talpalok a vízparton, anélkül, hogy egyszer is leülnék. Szeretem a halat fogni és enni, baráti társaságban, ízes tréfák, jó mókák, nagy kapásokról szóló le­gendák közben. Róla is keringenek vérbeli horgászhistóriák. Valódiságukat szemtanúk bizonyítják. Fogott Tasson tíz és fél kilós pontyot, több hasonló súlyú amúrt, négy kilón felüli süllőt. Ám az igazi kaland a harcsákkal történt... Pár évvel ezelőtt Tasson, az öv­csatorna kifolyásánál, limányos részen, megakasztott — egymás után — három nagybajuszát. A legnagyobb tíz kilón felüli pél­dány volt, a másik nyolc, a har­madik is megütötte a mércét. Rá­adásként két szép süllő is horog­ra akadt. Ketten horgásztak és tanakodni kezdtek, mit kezdjenek ennyi hallal? Akkor még Duna­újvároson dolgozott, onnan men­tek ki a horgászvízre, egy kis se­gédmotoros csónakkal. Elindultak vissza a nagy zsákmánnyal. Út­közben, véletlenül az egyik torna­cipője a vízbe esett és rögvest elsüllyedt. . . Mire mérgében a másik cipőjét is a Dunába vágta. Igen ám, de még hátra volt a hazaút! A csónakkal és otthon a városban is, hozzá a nagy zsák­mány! És ki gondolta volna, hogy a nagy harcsáknak (persze vilá­gos nappal), annyi csodálója, gye­rekhad kísérője akad? Így esett meg a nem köznapi história, hogy a városi pártbizottság első titkára mezítláb, vállán a harcsákat szál­lító rúd egyik végével, nem kis szeméremérzettel, de a sikerél­ménytől feszülő kebellel vonult végig a város főutcáján. Otthon pedig a felesége, látva a harcsá­kat, ijedten felkiáltott: „Mi tör­tént, Imre, cápákat fogtál?” Asszonya, két lánya hétvégeken mindig vele tartott és tart ma is a vízpartra, a tassi házikóba. A nyári szabadságot is ott töltötte a család. A lányok szinte a vízpar­ton nőttek fel. Ma már mind a kettő asszony, de a szép emlékek varázsa, meg a mama főzte sok­féle jó halétel vissza-vissza csá­bítja őket. Jönnek a férjeikkel és Tamással, a kisunokával. A vejek közül az egyik az após nyomdo­kain jár, ugyanolyan szenvedé­lyes horgász, de a­­másik is ped­­zi... Persze, a nagyapának most Tomi a kedvence, aki nemrég múlt hároméves. Fejére csapja kis simlis sapkáját, felvesz egy botot vagy faágat és azt mondja: — Nagypapa, gyere velem horgászni! Takács Imre pedig az efféle csábításnak soha nem tud ellen­állni. Hegedűs Ferenc Tasson, egy 4,6 kilogrammos süllővel 3

Next