Magyar Horgász, 1999 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1999. január / 1. szám
Süllős napok *Úgy alakultak az elmúlt napok, hogy nem tudtam a folyók vízállására figyelni, így izgatottan várom a rádió prognózisát. Egy hétig nem állt módomban kézbe venni a horgászbotot, viszont ma már ismét indulhatok, ezért oly fontosak a hírek. Örömmel nyugtázom, csaknem áll a folyó szintje, holnaputánig csupán 10 centis áradás várható. Nem lehet hát semmi baj, irány a Duna. Terveim szerint két napom lesz a halakra. Délutáni fenekezéssel fogok indítani, utána pedig az alkonyati, éjszakai pergetés a következő lehetőségem. Talán alszom egy keveset a csónakban, majd ismét folytatom. A fő, hogy vízen legyek. Nagyon hiányzik már a folyó! Egykettőre száguldok is lefelé, nagy tettvággyal, széles jókedvvel. Hiába kátyús az út, nemigen csökkentem a tempót. Kapok is egy-két rendes ütést a kerekekre, majd szétmegy az autó. Azért csak megérkezem. A csónak tettrekészen várakozik, minden rendben. Bepakolom a kellő ruházatot, a felszerelést s máris a mennyországban érzem magam. Hát, hogyisne, mikor megindul velem a hajó, mikor öszszesimulhatok a vízzel, mikor itt minden az enyém lett máris. Pontosabban ez a hangulat, ez a kellemes érzés lett csak az enyém, ám ebben benne van minden. Egy vízre boruló fa árnyékában snecik gyűrűznek a víztetőn. Jócskán kikerülöm a helyet, hogy ne zavarjam meg, itt próbálom meg a csalit begyűjteni. A szükséges dolgokat magamhoz veszem és becserkészem a partról őket. A kishalak változatlanul itt rajcsúroznak. Máris repül a csonti. Akkora vezérkasz kapja el rögtön, hogy szinte fárasztanom kell. Élvezettel szedegetem őket. Gyorsan megy a dolog. Rövid idő alatt megvan a szükséges mennyiség. Közben egy rendes balin bombáz a kishalak közé, csaknem partig spriccelve a vizet. - Ne várj csak, megfoglak én - gondolom ki hirtelen és visszamegyek a csónakhoz pergető botért. A hosszú, bokros, fás part előtt hol itt, hol ott fröccsen fel a víz az ön rablása nyomán. Cserkészni kezdek rá, mintha csak játszana velem. Ha lejjebb gyalogolok biztosan feljebb rémisztgeti a kishalakat, ha feljebb próbálkozom, úgy lentről jön rablásának hangja. Háromféle körforgómból egyiket sem választja. Kisméretű wobblerrel is próbálkozom s várom, hogy jelentkezzen ismét. Mikor meglátom közeledtét, máris röpül a műcsali. Utána fordul, lök egyet a wobbleten, jól érezem a váratlan ritmusvesztést. A horog sajnos nem akad, az én pillanat alatt messze iramodik. Ez aztán nem jön vissza, vigasztalom magam, mert ezt már kitapasztaltam. Nem voltam elég ügyes, summázom a balinozást. Nem bosszant cseppet sem a dolog, tudom, az ilyen magányosan vitézkedő harcost nagyon nehéz becsapni. Friss vízzel látom el a csalihalat és összerakosgatom a két fenekező szerelést. Irány az akadék országába, a beszakadt fák közé, határozom el. Nem sokkal később fenéken a horgonysúly. Beáll szépen a csónak, miközben lesemi a parti fákat, a jeleket, erről pontosan tudom a víz alatt rejtőzködő süllőtanyák helyzetét. Legalább is így remélem, mert meglepetés szokott azért érni, elég gyakran beakadok az ágak közé. A túlparton van csak horgász, itt a közelemben ezúttal senki sem áztatja a zsinórt. Nem hallja senki, csak magam, amint vízbe cuppannak az ólmok. A horgaimon halszelet, jó nagy, friss snecioldalak. A mélység 4 méter körüli. A víz folyásával egyező irányban elfeküdt fa két oldalára igyekeztem juttatni a csalit. Perceket kell csak várnom az első kapásra. A bal oldali nyélen erős koppintást érzékelek. Hamarosan még egyet. Szívem megdobban, ám rögtön látnom kell, valami gyerekecske lehet az érdeklődő. Soroz egyet, de erre sem lehet bevágni. Vagy öt percet eljátszik a csalival mire megelégelem. Felemelem a nyelet, kissé odébb libbentem a horgot. Itt is megy tovább a ráncigálás. Elfogy a cérnám. Igyekszem ügyesnek lenni a bevágásnál, ám elsőre elrontom. A kíváncsiságtól hajtva, kisebbre cserélem a halszeletet. A taktika beválik, a következő bevágás után valamit húzok magam felé. Új jövevényünket, a békafejű gébet ismerem fel a nem éppen szépséges arasznyi halacskában. Riadtan meredezteti uszonyait. Különös látvány a szabályos kör alakúvá módosult uszonyával. - Menj a pokolba - eresztem útjára a különös halacskát. Én már haragszom rá, hisz az utóbbi horgászatokon tömegesen babrálták a különböző halszeleteket. Akkor azt hittem, véletlen az eset, ám ezek szerint nem. A következő horgonyzásnál folytatódott tovább érdeklődésük a süllőcsalik iránt. Egymás után hármat is megfogok. Azt hiszem elcsodálkoznának tudományos kutatóink azon, hogy jelenleg milyen nagy számban fogható ez a hal Bajától lefelé a Dunában. Hogy békén hagyjanak, át is állok élő csalira. Még sűrűbb akadékban próbálkozom mint az imént, ám kapás nélkül telik az idő. Sok még bennem az energia, máris továbbmegyek. Újabb negyedórányi időt töltök a következő helyen. Itt egy szebb húzás után szakad meg a jónak induló kapás. Kicsit várakozom, majd felorsózom a zsinórt. Jól sejtettem, a ragadozó leemelte a kishalat. Visszadobom még egyszer, ám nem jelentkezik többször az érdeklődés. Lassacskán alkonyodik. Kissé elbizonytalanodom. Lehet, hogy nincsenek is itt? Vagy csak nem akarnak enni? Állandó kérdések ezek. Végre ismét kapást jelez a botspicc. Egyszer, kétszer víz felé bólint.