Magyar Idők, 2017. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
www.magyaridok.hu HÁBORÚ ÉS BÉKE Kétszázezer s szélsőséges? Nógrádi György Szeptember 24-e létfontosságú dátum lesz az európai történelemben. Eldől, hogy az eljövendő négy évben milyen kormánya lesz Európa vezető hatalmának. 1945 azt jelentette, hogy a Szovjetunió megerősödött, Németország pedig mint a második világháború vesztese komoly, döntően német lakta területeket veszített el keleten, és maradék területei megszállási zónákra szakadtak szét. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején az NSZK Kohl kancellár vezetésével amerikai és magyar, valamint pénzügyi okok miatt szovjet támogatással elérte az egységes Németország létrehozását. Németország megerősödött, a Szovjetunió részekre szakadt. A második világháború utáni német történelmet meghatározta, hogy Adenauer, az NSZK első kancellárja sikeresen ki tudott egyezni Franciaországgal, és végrehajtotta Németország nyugati integrációját. Ma már nem beszélünk róla, de senki nem felejtette el a NATO első főtitkárának, az angol Lord Ismaynak a szavait: „Hozd az amerikaiakat be, nyomd az oroszokat ki, és nyomd a németeket le!” A német-francia együttműködés a valóságban addig tudott jól funkcionálni, amíg a politikai és katonai vezető szerep Párizsé, a gazdasági Bonné volt. A német egység létrejöttével ez a folyamat alapvetően megváltozott. Németország sikeres keleti integrációját a két szociáldemokrata kancellár, Brandt és Schmidt hajtották végre. Az Ostpolitik, magyarul keleti politika azt jelentette, hogy Németország kiegyezett a diákköri szocialista országokkal, a Szovjetunióval és a kisebb szövetségesekkel. A szociáldemokrata kormányzás időszakát (1969-1982) három részre bonthatjuk. 1969-től 1972-73-ig a Nyugat az USA vezetésével egyértelműen támogatta a németek keleti politikáját. Ettől kezdve 1977-79-ig (a NATO londoni értekezlete, majd a kettős határozat a rakétatelepítésről) eltűrte, de már nem támogatta a bonni keleti politikát. A hetvenes évek végétől 1982-ig, Schmidt bukásáig az USA és néhány meghatározó nyugati állam már egyértelműen a rakétatelepítést és nem a korábbi enyhülési folyamatot támogatta. Schmidt kancellár joggal jelentette ki, hogy képes szembeszállni egy amerikai elnökkel, Ronald Reagannel szemben már esélytelen volt. 1982-ben a liberális párt Genscher vezetésével kilépett a koalícióból, és átállt az ellenzéki konzervatív pártok, a CDU és a CSU mellé. A német választások történetében abszolút többséget egyetlenegyszer, 1957-ben kapott egy párt, a CDU és a CSU. Ettől eltekintve mindig mindenki koalícióra kényszerült. Az elmúlt hetekben mindössze egy alkalommal vitázott egymással a két legnagyobb párt kancellárjelöltje, a konzervatív Merkel és a szociáldemokrata Schulz. A vitát húszmillió néző figyelte, és a németek közül mintegy hétmillió fő még mindig nem döntötte el, hogy kire szavaz. A gazdaság jól működik, és a legutóbbi felmérések szerint a lakosság 71 százaléka fél a terrortól és a terroristáktól. Az országos felmérések szerint a vitát nagy arányban Merkel nyerte meg. Schulz sokkal óvatosabban fogalmazott, mint az elmúlt hetekben. Újra kijelentette, hogy ő lesz a kancellár, és a CDU, CSU bejöhet az általa vezetett kormányba. Figyelembe véve, hogy a CDU, CSU 38-42 százalék között van, a szociáldemokraták pedig 21-23 százalékon állnak, ennek a valószínűsége minimális. Schulz bejelentette, hogy ha ő lesz a kancellár, Törökországgal befejezi a felvételi tárgyalásokat. A vitában kijelentette, hogy a menekültek jobbak, mint az arany, és többször kőkeményen kikelt a lengyel és a magyar politika ellen. Merkel szemére vetette, hogy a 2015-ös migrációs hullám idején a kancellár nem konzultált szövetségeseivel. Kiemelte, hogy a muzulmánok 95 százaléka tisztességes, három-öt százaléka szélsőséges. Érdekes volt számomra, hogy Merkel ezt a magas labdát nem ütötte le, hiszen a Németországban élő négymillió muzulmán öt százaléka 200 ezer fő, és ettől kezdve a kérdés kezelhetetlen. Schulz kiemelte, hogy nem kell lezárni az európai határokat, egységes szolidaritás kell. A vita során a szociáldemokrata kancellárjelölt kiemelte, hogy az Egyesült Államok mai elnöke, Trump alkalmatlan az elnökségre, és ha ő lesz a kancellár, nem engednek az amerikai nyomásnak, nem emelik meg a katonai kiadásokat, és ragaszkodni fognak a Németországban lévő amerikai atomfegyverek kivonásához. Merkel 12 éve kancellár, és a saját tapasztalatait hangsúlyozta. Kiemelte az összetartozás, a jólét és a biztonság fontosságát és azt, hogy a képzés mindenkinek jár. A menekültek 59 százalékának nincsen semmiféle iskolai végzettsége, ez az arány a szomáliaiak esetébe 77 százalék, az eritreaiaknál 72 százalék, az irakiaknál 71 százalék, az afganisztániaknál 69 százalék, a szíriaiaknál és a nigériaiaknál 56 százalék, a pakisztániaknál 52 százalék. A német lakosság 34 százaléka nem óhajt menekülteket, 41 százalék pedig ragaszkodik ahhoz, hogy integrálódjanak. 2015-ben 55 ezer menekült érkezett Berlinbe, ettől kezdve a város légköre megváltozott. 2015-16-ban 1,3 millió menekült adta be kérelmét Németországban, ezek valamivel több, mint a felét, 750 ezret a németek elfogadták. A migránsok csaknem kétharmada 25 év alatti, egyharmaduk semmilyen iskolai végzettséggel nem rendelkezik, és kétharmaduk férfi. A kiutasításról szóló döntés átlagosan 11,7 hónap után születik meg, a leghosszabb Kongó esetében, 17,2 hónap. A választási harc egyik érdekessége, hogy a CDU választóinak 97 százaléka felsorakozott Merkel mögött, míg a szociáldemokratáknak csak 75 százaléka támogatja Schulzot. A felmérések alapján szakmaiságban Merkel 49,7-re, hitelességben 38:11-re, szimpátiában 42:19-re, míg vezetési alkalmasságban 60:8 arányban győzött. Schulz mindössze a szociális igazságosság kérdésében bizonyult jobbnak. Merkel az elmúlt 12 évben ugyanilyen beszélgetéseken már három szociáldemokrata riválisát győzte le: Schrödert, Steinmaiert és Steinbrücköt. Az idei három tartományi választás mindegyikét elveszítette a szociáldemokrata párt. Merkel bejelentette, hogy a migránsok nem veszélyt, hanem kihívást jelentenek. Véleménye szerint a migráció kiváltó okait kell megsemmisíteni. Schulzcal szemben jónak tartotta az Európai Unió és Törökország között megkötött, migránsokra vonatkozó megállapodásokat. Kiemelte, hogy az irakiak egy része már visszatért Németországból hazájába. Jelezte, hogy a Németországban élő muzulmánok Németországhoz tartoznak. Újra bejelentette, hogy Németország képezze ki az imámokat, és ne hagyják, hogy a képzés és a fizetés Törökországból jöjjön. Jelenleg 226 500 fő áll kiutasítás alatt, és 115 ezer fő kérelmét még nem bírálták el. Merkel, szemben Schulzcal, kiállt a Törökországgal való jövőbeni kapcsolatok mellett, és kiemelte, hogy a törökök ötven százaléka Európára tekint. A kancellár saját sikerének tekinti, hogy 12 éves kancellársága alatt a munkanélküliek száma ötmillióról 2,5 millióra csökkent. Bejelentette, hogy a két szélsőséges párttal, az Alternatíva Németországért párttal, valamint a kommunista utódpárttal, a Die Linkével nem hajlandók összefogni. Huszonhét évvel a német egység után a volt NDK-s területek lemaradása még mindig 27 százalék. Németországnak a kvótarendszer alapján 27 ezer migránst kellett volna átvennie, a valóságban azonban csak nyolcezer főt vett át Olaszországtól és Görögországtól. A választások esélyese a CDU és a CSU, de hogy kikkel fognak kormányt alakítani, az a jövő kérdése. Huszonhét évvel a német egység után a volt NDK-s területek lemaradása még mindig 27 százalék. HALÁSZ GÉZA SHOW LUGAS 7 MAGYAR TÜKÖR Kezét csókolom, kegyelmes uram! Kezemben van egy spanyol könyvkereskedő levele, amelynek befejező mondatát bárki magyar ember mosolygó ámulattal olvasná, mert a komoly kereskedő azzal rekeszti be az előtte ismeretlen férfinak szóló sorait, hogy „kezét csókolva” marad alázatos szolgája. Nekünk, magyaroknak tulajdonképpen nincs is ezen csodálkozni valónk, mert igaz ugyan, hogy férfiakat más Szávákkal biztosítunk tiszteletünkről, de társaságunk hölgyeit mi is ezzel a fordulattal köszöntjük és búcsúvételkor a „kezét csókolom” az utolsó szó, amelyet hozzájuk intézünk. És egyre ritkább, lesz, hogy a szót tett is követi. Idegen írók, akik a csók szokásával foglalkoztak, meg is jegyzik, hogy ezzel a köszöntő fordulattal ma már Magyarországon kívül csak Ausztriában találkoztak. Európa minden más országában ismeretlen. A hajdani századok társadalmi életének ismerete megtanít bennünket arra, hogy a hódolatot és tiszteletet kifejező kézcsók, meg az ebből puszta szóvá halványodott „kezét csókolom” nyolc-tíz emberöltővel ezelőtt földrészünk más nemzeteinél is parancsszámba menő társadalmi kötelesség volt. Fejtegetéseink során majd az is ki fog világlani, hogy nem a véletlen tartotta meg ezt az ősi szokást Európának két ilyen egymástól messze eső földdarabján, mint Spanyolország és az osztrák-magyar monarchia. Egyelőre azonban minket a magyar „kezét csókolom” múltja érdekel. A levéltárak elsárgult leveleit forgatva hiába keressük ezt a kifejezést a XVI. vagy XVII. század magyarjának írásában, ám a XVIII. század közepén egyszerre felbukkan és néhány évtized alatt az egész levélíró magyar társadalomnak szavajárása lesz. Egy német-francia beszélgetőkönyv 1749-ből való magyar fordításában találkozunk először ezzel a köszöntőformával: „Je vous baise la main. Ich küsse euch die Hánde. Tsokolom a’ Kegyelmed kezét". A „kezét csókolom” tehát mindössze 180 esztendős eleme társas érintkezésünk nyelvének; ám maga a hódoló tiszteletet kifejező kézcsók a magyar társadalom legfelsőbb rétegében már száz esztendővel előbb kezd meghonosodni. Legalább is erre következtethetünk azokból a szavakból, amelyeket a költő Zrínyi Miklós követe 1653-ban II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez intéz: „Az én kegyelmes uram Zrínyi Miklós, nagyságod alázatos szolgája, küldött engem nagyságodhoz, hogy az nagyságod fejedelmi kezét őnagysága képiben alázatosan megcsókoljam.” Első olvasásra is érezzük, milyen nagy tartalmi és értékbeli különbség van e valóságos kézcsók meg a között a puszta szó között, amellyel mi szemtől szembe vagy írásban asszonyainkat köszöntjük. Ennél régibb nyoma a kézcsóknak a magyar múltban nincsen. De mégis! Éppen a költő Zrínyi kortársainak ajkán és tollán jelenik meg egy furcsa idegen szó, amelynek szoros köze van a kézcsókhoz. Ez a furcsa szó a bázsalamán. „Palatínus uram őnagysága Secretáriusa” az a Szentgyörgyi Gergely, aki az örökkévalóságról való elmélkedésében 1643-ban azt írja, hogy: „A Halál... minden Ceremónia - s básálamán nélkül, a’ készületlen ’s túnya embert megragadgya 's elüti lábáról.” Tudjuk, hogy mi fán termett ez a bázsalamán. Már régen felfedezték benne a spanyol beso la manó kifejezést, ez pedig nem egyéb, mint ha magyarul azt mondom: kezét csókolom. Azon pedig nem lehet fennakadnunk, hogy a magyar bázsalomán nyilvánvalóan nem kézcsókot, hanem ceremóniát, kedveskedő udvariasságot jelent. Még csak arra kell emlékeznünk, hogy a kézcsók és a „kezét csókolom” az egész régi osztrákmagyar monarchia területén ismeretes, akkor tüstént nyilvánvaló, hogy a szokásnak is, meg az üdvözlő szónak is az eredetét ott kell keresnünk, ahova a bázsalomán mutat: Spanyolországban. A társas érintkezés szokásainak és kifejezéseinek életében egészen törvényszerűnek ismertük meg azt a folyamatot, hogy a legmagasabb társadalmi rétegből fokról-fokra szállnak mind nagyobb társadalmi mélységekbe. Ismeretes az a szoros kapcsolat, amely az osztrák és spanyol Habsburgok között évszázadokon át fennállott. Tudjuk, hogy e kapcsolat, meg spanyol uraknak a bécsi udvarnál való hajdani nagy szerepe révén milyen nagy jelentősége volt ott a spanyol etikettnek. Ennek a spanyolos udvari etikettnek egyik jelentős eleme a kézcsók szokása. Herceg Khevenhüller Józsefnek, Mária Terézia udvari emberének naplójában olvassuk, milyen fénnyel ülték meg október 15-ét, a császárné nevenapját. A császár és császárné spanyol udvari öltözetben jelent meg és fogadta a főúri társaság férfi és nőtagjait, akik kézcsókra járultak a császárné elé. Mikor Mária Terézia az 1764-i pozsonyi országgyűlésre utazott, a határon a magyar előkelőségek fogadták; az üdvözlő beszédek elhangzása után először a kézcsók szertartása következett s csak azután a Pozsonyba való ünnepélyes bevonulás. A kézcsók szokása a spanyoloknál, az úriságban Európa tanítómestereinél olyan régi, hogy a „kezét csókolom” náluk már a XVI. században tartalmatlan köszöntőformává süllyedt. Egy 1554-ből való spanyol picaroregényben, Lazarillo de Tormes életében olvasunk arról az éhenkórász spanyol nemesről, aki leszid és veréssel fenyeget egy kézművest, mert így köszönti: „Isten tartson meg, kegyelmes uram”, ahelyett, hogy a nemesembernek kijáró „kezét csókolom”-mal üdvözölné. (Kertész Manó: Szállók az úrnak - Az udvarias magyar beszéd története, 1933)