Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)
1979-11-09 / 45. szám
E fellépés előtt néhány nappal a Fészek klubban találkoztam Dölle Zsolttal. Kértem, beszéljen magáról, művészetéről. — Kérdezz — biztatott. — Úgy könnyebben megy. — Mennyi ideje csinálod? És mit csinálsz, miből élsz? — 1964-ben itt járt a világhírű lengyel pantomimművész, Henryk Tomaszewsky, az ő hatása adta nekem a lökést, amely erre a pályára állított. Hosszú és igazán nem könnyű tanulóévek következtek, 1970-ben kaptam szóló működési engedélyt, 1973-ban készült el a műsorom, amit lényegében most is csinálok. Én nem előadásnak, hanem találkozásnak nevezem, mintegy 75 percnyi terjedelmű — zene, zörejek és smink nélkül. Első alkalommal a Fiatal Művészek Klubjában léptem fel vele, azóta közel hatszázszor adtam elő a fővárosban és vidéken, művelődési házakban, klubokban, munkásszállásokon és kollégiumokban; mindenhová elmegyek, ahová hívnak. Egyébként Győr, Szolnok, Veszprém, Budapest színházaiban dolgozom, az előadások mozgásanyagát tervezem és tanítom be. A plakátokon ezt így tüntetik fel: Mozgás: Dölle Zsolt m. v.) Az előadás — vagy a találkozás — első száma A részeges plakátragasztó című humoros hangvételű darab, egyúttal Zsolt legelső tervezése is, mondhatnánk: a diplomamunkája. Rengeteg kitűnő, apró, hétköznapi megfigyelésen alapszák, emberek, mozgások, viselkedések, gesztusok, arcjátékok, grimaszok „ellopásán” és kemény munka során való összedolgozásán, aminek végén összeállt ez a kacagtató jelenet. De amint véget ért, Zsolt kibújik a plakátsragasztó bőréből, újból ő maga áll előttünk, és arról beszél, hogy a pantomim nem tánc, hanem több mint háromnegyedrészű színészet. E műfaj lényege: mezítelen ember a meztelen színpadon. Ezért nem festi fehérre az arcát, ezért vesz fel jellegtelen ruhát, amely a kart, a lábat és az arcot szabadon hagyja érvényesülni, ezért nem alkalmaz fény- és hangeffektusokat, hogy a néző is a leglényegesebbre tudjon összpontosítani. Aztán elmondja, hogyan alakult ki a jellegzetes pantomimes tartás, állás, járás, mitől modern a modern pantomim.— Tényleg, mitől modern? — kérdezem a Fészek klubban. — A játéktól — feleli. — A játéktól lehet személytelenedni és nem a fehér sminktől. A játékot kell elhinni, a játékban kell hinni, nem pedig a sminkben, a maszkban, a jelmezben, a kellékben. A gyerekek, amikor homoksüteményt sütnek és „megeszik”, akkor csak eljátsszák az evést, mégis elhiszik, hogy megették, még a szájukat is megnyalogatják utána. Mire felnőtté válunk, elfelejtjük ezt a játékot. Holott a legszebb kommunikáció: a játék. És mivel minden előadás játék, én is játszom. Azt játszom, hogy másvalaki vagyok: plakátragasztó, katona, repülőgép, orvos vagy akár ami más, amit el tudok hitetni a közönséggel.) netének felépítése világos: az egy Gyors egymásutánban peregnek a számok. A műsor gondolatmesterűtől, a könnyen érthetőtől a bonyolultabb felé. Közben magyaráz, kérdez, játszik is a közönséggel, mikor a számok közt visszavedlik Dölle Zsolttá, majd egy mozdulat és még másvalakit látunk: egy kedves vagy éppen ellenszenves figurát. Műsorának végén csak annyi türelmet kér, amíg átöltözik, aztán beül a közönség közé, hogy a mimről beszéljenek.— A pantomimnak alig van hozzáférhető szakirodalma Magyarországon — mondja Zsolt a Fészekben. — Külföldről hozunk be szakkönyveket. Marcel Marceau, a lengyel Tomaszewsky együttese vagy a csehszlovák Fialka és társulata világhírű. Itthon csak vágyálom az állandó pantomimszínház, ennélfogva látszólag közönségbázisa sincs. Noha — ez tény — a közönség ki van éhezve a pantomimre. Bizonyítja ezt a mozgásszínházak nemzetközi találkozójának közelmúltbeli sikere is. Ezzel együtt nem könnyű a műfaj elfogadtatása. Egyesek üres játéknak tartják, mások meg éppen nehezen érthetőnek. Az érthetőség azonban örök vita minden művészeti ágban. Én mindenesetre azt vallom: ha a néző nem ért valamit az előadásból, nem ő a hibás, hanem az előadó.) Kenessei András rízott kéz nem csupán dekoráció, hanem önnön vérével lüktető valóság. Vele együtt mi szomszédolunk, hogy az 1929-es Szőlőerő (Kettős arckép) ellentétpárjától eljussunk a Csónakosok (1933) párral dacoló polifóniájáig. Hogy az Aukció (1930) finomkodó világától mintegy fejest ugorva belélegezzük a Család (1932) fojtó levegőjű valóságát. Hogy felidézzük a festő szavakban is elmondott kínjátkeservét: „Lassan szivárog vérem az / életen át, keserűség pohara, / telj meg hát! / Karmaitokkal szívembe / hiába vájtok — nem / adom!!.. Nézünk, meditálunk, gondolkodunk. Hogy Derkovits és mi, festményei és a mi felfogásunk mennyiben mutat azonosságot. Minden kép egy felkiáltás. Hogy önarcképének hunyorításából ne csak az ecsetjárásra figyeljünk fel, hanem az egykori asztaloslegény útjára is, aki végül is eljutott a Nemzedékek (1932) generációkat vallató és vállaló egységéig. A kiegyensúlyozottság, a tudásba vetett hit, a visszatükröződő vállalás, a forradalmi szemlélet és a gyermekét etető anya nyugalma ma számunkra jelkép is lehet: korunk folytonosságának, kiapadhatatlan küzdelmeinek a példája. Derkovits és mi azért is szót érthetünk, mert művészetében felfedezhetjük a mindenkori élet lüktetését. Ha eljutunk a lényegig! Nem a látványt lebecsülve, hanem azzal azonosulva, elmélyedni minden üzenetben, amit Derkovits Gyula hagyott ránk, így emlékezünk születésének nyolcvanötödik évfordulóján, így hajtjuk meg fejünket a negyvenöt esztendeje eltávozott nagy művész máig elevenen ható szellemisége előtt. Molnár Zsolt Fotó: Horváth Péter f *»?■ ^ % *8-“^ SStaovuu Q0f