Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)

1980-01-25 / 4. szám

e­­ tői is, mely mindenkit kemény munkára kötelezett. Négyen lak­tunk egy szobában, az ötödéves volt a családapa, a negyedéves a családanya, volt egy gólya, aki még nem alapvizs­gázott, s én, a kis elsőéves, csak egy nem ép­pen hízelgő epiteton omansszal díszített gólya lehettem. Voltak ennek a kollégiumi életnek kedé­lyes oldalai is. Igazgatónknak, Szabó Miklósnak a születésnap­­ján évenként nagyszabású Miku­lás-kabarét és bált rendeztünk. A kabarészámokat magunk írtuk, a zenét, amíg kollégista voltam, én szereztem hozzá, s magunk is ad­tuk elő. Alig hiszem, hogy volt akkoriban az országban hason­lóan szabad politikai fórum, mint a mi kabaréink. A németbarát politikából, a miniszterekből, ta­nárainkból, tanulmányainkból — mindenből gúnyt űztünk. S kö­zönségünk körében ott ültek az akkori szellemi kiválóságok, a volt kollégisták Horváth Jánostól Pais Dezsőig, Gerevich Tibortól Mauritz Béláig, Kodály Zoltántól a keletkutató Ligeti Lajosig, s szívből nevettek azon is, hogy hogyan figurázzák ki személyü­ket, módszereiket, tudományukat.­­ Köztudomású, hogy eköz­ben a Zeneakadémiára is jártál, és — nyilván ezért is írtad róla disszertációdat — Kodály Zoltánnak is tanítványa lehettél. Mit tanultál Kodálytól? Nem volt-e nyomasztó éppen a nagysága révén? — Kodályhoz jártam zeneszer­zésre. Az utolsó növendéke vol­tam. Évfolyamunkon csak engem tanított és Kun Jánost, a korán elhunyt, nagy tehetségű orgonis­tát, akinek melléktárgya volt a komponálás. Annyi sztereotípiát mondanak mostanában Kodály­ról, hogy én csak restelkedve emlékezhetem. Nem mondhatom, hogy goromba, mogorva, szigorú ember volt, „kivéve, amikor én odavittem a szonátámat, triómat, kvartettemet” stb. Velem min­dig szigorúan és kemény szóval bánt, ha nem tudtam valamit, úgy, ahogy kell, s ez gyakran megesett. Kun Jánossal összhang­­zattan órán felváltva diktáltunk, illetve játszottunk.. Kodály kint beszélgetett a folyosón. Egyszer csak bejött: — Azt a fisz-moll példát diktálja még egyszer! — Melyiket, tanár úr? — Hát maga csak diktál és nem tudja, mit mond? — Nem tudom. — Akkor játssza el! — Tanár úr kérem, nem emlékszem. — Hát maga csak játszik, játszik bele a világ­ba? Diktálom én... Hosszú kín­lódás kezdődött, bármit csináltam is, rossz volt. Az utolsó nem tu­­dom-ra végre rábökte: — Nem is lehet. Egy életre megjegyeztem, hogy harmadik és negyedik fo­kot mollban nem lehet összeköt­ni. Az is jellemezte Kodály ta­nítását, hogy rendkívül akadé­mikus gondolkodásmódra nevelt, nála nem volt mellébeszélés. Tudni kellett a szabályokat , ahogy a barokk mesterek, úgy követelte meg ő is: ez ezért, az azért van így. Vagyis rendbe tet­te az ember fejét. Emellett fi­losz nevelésre is törekedett Cé­­duláztatott. Végignézette Haydn összes vonósnégyesét. És Beetho­ven szonátáit is: egyszer bizonyos harmóniakötésekért, másszor va­lamilyen formai megoldás vagy dallamvezetés miatt. Tévedhetet­­lenül rámutatott, ha valamit nem vettünk észre. S nem ismertem senkit, akinek olyan melodikus érzéke lett volna, mint neki, aki úgy tudta volna, hogy egy dal­lam talpon áll-e, érvényes-e, mint ő. Teljesen absztrakt ritmu­sokat íratott velem — füzetszám­ra. Megnézte, s azt mondta: — Biceg. — Sánta. — Púpos. — Unalmas. Azután két hangot megváltoztatott, s máris megin­gathatatlanul állt a lábán az imént még beteg melódia. Más­kor meg naphosszat Palestrinát énekeltetett. Ez nekem különös­képpen használt, hisz protestáns neveltetésemben nem ivódhattak belém az arányérzéket adó, ki­egyensúlyozott gregorián dalla­mok. Milyen ember volt Kodály Zoltán? Megfellebbezhetetlen te­kintély, akinek a jelenlétében eszembe se jutott, hogy másképp is lehet. Az autentikus nagy em­ber. Mi volt az igénye? Hogy valamiféle magyar muzsikát ír­junk. Nem beszélt erről, de tud­nivaló volt S neki köszönhetem, hogy rövid ideig az Opera titkára lettem. Mert cselekedett is tanít­ványaiért, majdnem észrevétle­nül. S miként kezdted a pályát? Úgy tudom — ösztöndíjjal — a háború után még to­vábbtanultál Rómában, Goffredo Petrassi mesterkurzusán. Mit ta­pasztaltál Itáliában? — A háborút megúsztam. Utá­na a muzikológiával kívántam foglalkozni. És persze az 1945 utáni nagy lélegzetvételben még annyi mással! Elképzelhető, hogy 1947-ben, a háborús romvárosból a klasszikus romok közé érkezve, mit éreztem Rómában. Egészen mást, mint annak idején Buda­pesten. Már Kolozsvárt sem azt mondták: az ilyen és olyan utca sarkán, hanem, hogy: Bolyai szü­lőháza mellett. Ott mindent tör­ténelmi értéke szerint neveztek meg. Budapest, úgy tetszett, köz­lekedési gócpont: bérházak, vám­ház, csúf egyetem, jobbra-balra futkosó villamosok. Itáliában az Urbsszal, az „Örök Várossal” ta­lálkoztam, amely kultúrát, ha­gyományt őrzött. Nyiladozott a szemem a városi kultúrára. S megtaláltam azt, amit idehaza hiába kerestem. Romantikus nép­szemlélettel átitatódva tapasztal­tam, hogy van olyan ország, ahol nem a legműveltebb ember beszéli legszebben az anyanyel­vét. És megéreztem, hogy ezt kí­vánom: az újat, s egyszersmind hagyományosat, a műveltet és természeteseit, az originális nem­zeti kultúrát, melyben azért ben­ne van Európa is. És emellett másféle konyhát láttam — mert enni inkább csak krumplit ettem. (A sovány ösztöndíjból csak erre tellett.) És láttam persze 29 vá­ros épületeit, képzőművészetét. És hallottam egy koldust, a Tra­­viata negyedik felvonásából a duett egyik szólamát énekelni, s a mellé lépő járókelő hozzáda­lolta Violetta szólamát S egy táblán nem az állt, hogy emel­tetett I. Ferenc József uralkodá­sának, X. Y. polgármester hiva­talba lépésének p­edig évében. KÉRDÉS Szöllösy Andráshoz hanem csak ennyi: „In questa casa habito i mori Cimarosa”. És megtanultam „betéve” Rómát. Petrassitól pedig arról hallottam, hogy a zenében mi a kohézió, mi tartja össze a formát; arról, hogy hogyan kell az anyagot jól el­rendezni. Kinyitott egy ajtót előt­tem, amelyen akkor még nem mertem átmenni, mert féltem, hogy nincs mögötte semmi.­­ Az ötvenes évek elejének zárt zenei szabályai közé , hazaérkezve, nyilván még jó ideig nem léphettél be ezen az ajtón. De végül is, gondolom, eljutottál a felismeréshez, hogy ott is lehet valami. — Hazajöttem, mert eleimtől is azt tanultam: elmentek, hogy­ ha­zajöhessenek. Kodály árnyékában írtam ezt-azt, elő is adták, de nem tartottam semmire egyiket sem. Aztán csak film-, rádió- és színházi kísérőzenéket írtam — égzengést, lírát — meg tömegda­lokat. (Igen, ezt sem tagadom.) Petrassi útmutatására csak jóval később reagáltam. Wilhelm von Lenz szép könyvet írt Beetho­venről, amelyben három stíluspe­riódusra tagolta pályáját. Elküld­te a kötetet Liszt Ferencnek, aki többek közt így válaszolt­: ......Beethoven életművét én in­kább két kategóriába osztanám: az elsőben a hagyományos forma magába foglalja a mester gon­dolatait és uralkodik felettük, a másodikban a gondolat szétárad, széttöri a formát, a stílust és a maga igényei szerint teremti új­ra azt.” Van tehát, aki adott for­marendszerben gondolkodik, ha mégoly szabadon is. Beethoven kisajogja a sosevoltat , amit a gondolat kíván. És sokszor szin­te visszafogja magát, mert kell azért adni valamit a konvenció­nak. De így is a lélegzeted eláll, ha ilyen végső pillanataihoz érsz. Majd’ ötvenéves voltál, amikor első igazi, s mind­járt nemzetközi sikered be­következett. Mi van az ajtón túl? Milyen zenét írsz? — Az egyik Varsói Ősz alkal­mával — szinte udvariasságból — megígértem az akkor megis­mert Severi­no Gazzelloninak, hogy írok számára valamit. Még a címben is megegyeztünk. Má­jusban, legnagyobb megdöbbené­semre megérkezett a darmstadti fesztivál programja, benne ki­nyomtatva: „Szőllősy András: Három darab fuvolára”, s mö­götte az előadó, Gazzelloni neve. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem. Soha nem gondoltam ar­ra komolyan, hogy komponáljak. S most az avantgarde fellegvárá­ban szerepel a nevem, mellette e rendkívüli művész neve. Elro­hantam otthonról, s futkostam, mint a kerge birka. Két hét múlva kész volt a darab. S azóta leme­zen is megvan, Gazzellonival. III. concertómat az akkor induló Liszt Ferenc kamarazenekarnak írtam. Felvételét a Rádió kiküld­te a párizsi Tribune-re. Nagy dí­jat kaptam, így kezdődött Hogy milyen zenét írok? Nem „alko­tok”, csak dolgozom. Nem „gon­dolatot akarok átvinni”, csak az foglalkoztat hogy innen oda hogy jutok el. Számos lehetőség közül próbálom kiválasztani azt amelyik szerintem a legfrappán­sabban, a legrövidebben, a leg­egyértelműbben, a legvilágosab­ban odavezet Azelőtt egyetlen klisének volt millióféle változata. (Szonettet mennyiféleképpen le­het írni!) Most milliófajta klisé van, s ami megvalósult, önma­gát oltja ki — nincsenek válto­zatok. Masztodonok állnak a le­vegőben, nincs elődjük, utóduk. Ilyen zene az enyém is. De Stra­­vinskyval mondom: „A mi dol­gunk az, hogy rendet tegyünk az anyagban”.­­ Harminc éve tanítasz a Zeneakadémián. Emlí­­­­tett kétkedéseid ellenére miben reménykedsz? Mire szeret­néd mai és holnapi növedékei­­det megtanítani? — Szeretném, ha lenne valami haszna annak, amit csinálok. Ér­zem, a főiskolán marad kevéske nyomom. Bevittem egy Sztra­­vinszkij-képet és kiakasztattam a tantermemben. Azóta ott van. A­­ liftajtón feliratot láttam: „Hall­gatók a felvonót csak külön en­gedéllyel használhatják.” Nagy piros A-betűt írtam a szöveg elé. Az új tábla már névelővel kez­dődik. Nem éltem hiába! Ko­molyra fordítva a szót: igényt kell támasztani az igénytelenség ellenében. Semmi mást: igényt. Fotó: Moldvay József Nádor Tamás KULTURÁLIS MELLÉKLET 37

Next