Magyar Ifjúság, 1980. január-április (24. évfolyam, 1-17. szám)
1980-01-25 / 4. szám
e tői is, mely mindenkit kemény munkára kötelezett. Négyen laktunk egy szobában, az ötödéves volt a családapa, a negyedéves a családanya, volt egy gólya, aki még nem alapvizsgázott, s én, a kis elsőéves, csak egy nem éppen hízelgő epiteton omansszal díszített gólya lehettem. Voltak ennek a kollégiumi életnek kedélyes oldalai is. Igazgatónknak, Szabó Miklósnak a születésnapján évenként nagyszabású Mikulás-kabarét és bált rendeztünk. A kabarészámokat magunk írtuk, a zenét, amíg kollégista voltam, én szereztem hozzá, s magunk is adtuk elő. Alig hiszem, hogy volt akkoriban az országban hasonlóan szabad politikai fórum, mint a mi kabaréink. A németbarát politikából, a miniszterekből, tanárainkból, tanulmányainkból — mindenből gúnyt űztünk. S közönségünk körében ott ültek az akkori szellemi kiválóságok, a volt kollégisták Horváth Jánostól Pais Dezsőig, Gerevich Tibortól Mauritz Béláig, Kodály Zoltántól a keletkutató Ligeti Lajosig, s szívből nevettek azon is, hogy hogyan figurázzák ki személyüket, módszereiket, tudományukat. Köztudomású, hogy eközben a Zeneakadémiára is jártál, és — nyilván ezért is írtad róla disszertációdat — Kodály Zoltánnak is tanítványa lehettél. Mit tanultál Kodálytól? Nem volt-e nyomasztó éppen a nagysága révén? — Kodályhoz jártam zeneszerzésre. Az utolsó növendéke voltam. Évfolyamunkon csak engem tanított és Kun Jánost, a korán elhunyt, nagy tehetségű orgonistát, akinek melléktárgya volt a komponálás. Annyi sztereotípiát mondanak mostanában Kodályról, hogy én csak restelkedve emlékezhetem. Nem mondhatom, hogy goromba, mogorva, szigorú ember volt, „kivéve, amikor én odavittem a szonátámat, triómat, kvartettemet” stb. Velem mindig szigorúan és kemény szóval bánt, ha nem tudtam valamit, úgy, ahogy kell, s ez gyakran megesett. Kun Jánossal összhangzattan órán felváltva diktáltunk, illetve játszottunk.. Kodály kint beszélgetett a folyosón. Egyszer csak bejött: — Azt a fisz-moll példát diktálja még egyszer! — Melyiket, tanár úr? — Hát maga csak diktál és nem tudja, mit mond? — Nem tudom. — Akkor játssza el! — Tanár úr kérem, nem emlékszem. — Hát maga csak játszik, játszik bele a világba? Diktálom én... Hosszú kínlódás kezdődött, bármit csináltam is, rossz volt. Az utolsó nem tudom-ra végre rábökte: — Nem is lehet. Egy életre megjegyeztem, hogy harmadik és negyedik fokot mollban nem lehet összekötni. Az is jellemezte Kodály tanítását, hogy rendkívül akadémikus gondolkodásmódra nevelt, nála nem volt mellébeszélés. Tudni kellett a szabályokat , ahogy a barokk mesterek, úgy követelte meg ő is: ez ezért, az azért van így. Vagyis rendbe tette az ember fejét. Emellett filosz nevelésre is törekedett Céduláztatott. Végignézette Haydn összes vonósnégyesét. És Beethoven szonátáit is: egyszer bizonyos harmóniakötésekért, másszor valamilyen formai megoldás vagy dallamvezetés miatt. Tévedhetetlenül rámutatott, ha valamit nem vettünk észre. S nem ismertem senkit, akinek olyan melodikus érzéke lett volna, mint neki, aki úgy tudta volna, hogy egy dallam talpon áll-e, érvényes-e, mint ő. Teljesen absztrakt ritmusokat íratott velem — füzetszámra. Megnézte, s azt mondta: — Biceg. — Sánta. — Púpos. — Unalmas. Azután két hangot megváltoztatott, s máris megingathatatlanul állt a lábán az imént még beteg melódia. Máskor meg naphosszat Palestrinát énekeltetett. Ez nekem különösképpen használt, hisz protestáns neveltetésemben nem ivódhattak belém az arányérzéket adó, kiegyensúlyozott gregorián dallamok. Milyen ember volt Kodály Zoltán? Megfellebbezhetetlen tekintély, akinek a jelenlétében eszembe se jutott, hogy másképp is lehet. Az autentikus nagy ember. Mi volt az igénye? Hogy valamiféle magyar muzsikát írjunk. Nem beszélt erről, de tudnivaló volt S neki köszönhetem, hogy rövid ideig az Opera titkára lettem. Mert cselekedett is tanítványaiért, majdnem észrevétlenül. S miként kezdted a pályát? Úgy tudom — ösztöndíjjal — a háború után még továbbtanultál Rómában, Goffredo Petrassi mesterkurzusán. Mit tapasztaltál Itáliában? — A háborút megúsztam. Utána a muzikológiával kívántam foglalkozni. És persze az 1945 utáni nagy lélegzetvételben még annyi mással! Elképzelhető, hogy 1947-ben, a háborús romvárosból a klasszikus romok közé érkezve, mit éreztem Rómában. Egészen mást, mint annak idején Budapesten. Már Kolozsvárt sem azt mondták: az ilyen és olyan utca sarkán, hanem, hogy: Bolyai szülőháza mellett. Ott mindent történelmi értéke szerint neveztek meg. Budapest, úgy tetszett, közlekedési gócpont: bérházak, vámház, csúf egyetem, jobbra-balra futkosó villamosok. Itáliában az Urbsszal, az „Örök Várossal” találkoztam, amely kultúrát, hagyományt őrzött. Nyiladozott a szemem a városi kultúrára. S megtaláltam azt, amit idehaza hiába kerestem. Romantikus népszemlélettel átitatódva tapasztaltam, hogy van olyan ország, ahol nem a legműveltebb ember beszéli legszebben az anyanyelvét. És megéreztem, hogy ezt kívánom: az újat, s egyszersmind hagyományosat, a műveltet és természeteseit, az originális nemzeti kultúrát, melyben azért benne van Európa is. És emellett másféle konyhát láttam — mert enni inkább csak krumplit ettem. (A sovány ösztöndíjból csak erre tellett.) És láttam persze 29 város épületeit, képzőművészetét. És hallottam egy koldust, a Traviata negyedik felvonásából a duett egyik szólamát énekelni, s a mellé lépő járókelő hozzádalolta Violetta szólamát S egy táblán nem az állt, hogy emeltetett I. Ferenc József uralkodásának, X. Y. polgármester hivatalba lépésének pedig évében. KÉRDÉS Szöllösy Andráshoz hanem csak ennyi: „In questa casa habito i mori Cimarosa”. És megtanultam „betéve” Rómát. Petrassitól pedig arról hallottam, hogy a zenében mi a kohézió, mi tartja össze a formát; arról, hogy hogyan kell az anyagot jól elrendezni. Kinyitott egy ajtót előttem, amelyen akkor még nem mertem átmenni, mert féltem, hogy nincs mögötte semmi. Az ötvenes évek elejének zárt zenei szabályai közé , hazaérkezve, nyilván még jó ideig nem léphettél be ezen az ajtón. De végül is, gondolom, eljutottál a felismeréshez, hogy ott is lehet valami. — Hazajöttem, mert eleimtől is azt tanultam: elmentek, hogy hazajöhessenek. Kodály árnyékában írtam ezt-azt, elő is adták, de nem tartottam semmire egyiket sem. Aztán csak film-, rádió- és színházi kísérőzenéket írtam — égzengést, lírát — meg tömegdalokat. (Igen, ezt sem tagadom.) Petrassi útmutatására csak jóval később reagáltam. Wilhelm von Lenz szép könyvet írt Beethovenről, amelyben három stílusperiódusra tagolta pályáját. Elküldte a kötetet Liszt Ferencnek, aki többek közt így válaszolt: ......Beethoven életművét én inkább két kategóriába osztanám: az elsőben a hagyományos forma magába foglalja a mester gondolatait és uralkodik felettük, a másodikban a gondolat szétárad, széttöri a formát, a stílust és a maga igényei szerint teremti újra azt.” Van tehát, aki adott formarendszerben gondolkodik, ha mégoly szabadon is. Beethoven kisajogja a sosevoltat , amit a gondolat kíván. És sokszor szinte visszafogja magát, mert kell azért adni valamit a konvenciónak. De így is a lélegzeted eláll, ha ilyen végső pillanataihoz érsz. Majd’ ötvenéves voltál, amikor első igazi, s mindjárt nemzetközi sikered bekövetkezett. Mi van az ajtón túl? Milyen zenét írsz? — Az egyik Varsói Ősz alkalmával — szinte udvariasságból — megígértem az akkor megismert Severino Gazzelloninak, hogy írok számára valamit. Még a címben is megegyeztünk. Májusban, legnagyobb megdöbbenésemre megérkezett a darmstadti fesztivál programja, benne kinyomtatva: „Szőllősy András: Három darab fuvolára”, s mögötte az előadó, Gazzelloni neve. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem. Soha nem gondoltam arra komolyan, hogy komponáljak. S most az avantgarde fellegvárában szerepel a nevem, mellette e rendkívüli művész neve. Elrohantam otthonról, s futkostam, mint a kerge birka. Két hét múlva kész volt a darab. S azóta lemezen is megvan, Gazzellonival. III. concertómat az akkor induló Liszt Ferenc kamarazenekarnak írtam. Felvételét a Rádió kiküldte a párizsi Tribune-re. Nagy díjat kaptam, így kezdődött Hogy milyen zenét írok? Nem „alkotok”, csak dolgozom. Nem „gondolatot akarok átvinni”, csak az foglalkoztat hogy innen oda hogy jutok el. Számos lehetőség közül próbálom kiválasztani azt amelyik szerintem a legfrappánsabban, a legrövidebben, a legegyértelműbben, a legvilágosabban odavezet Azelőtt egyetlen klisének volt millióféle változata. (Szonettet mennyiféleképpen lehet írni!) Most milliófajta klisé van, s ami megvalósult, önmagát oltja ki — nincsenek változatok. Masztodonok állnak a levegőben, nincs elődjük, utóduk. Ilyen zene az enyém is. De Stravinskyval mondom: „A mi dolgunk az, hogy rendet tegyünk az anyagban”. Harminc éve tanítasz a Zeneakadémián. Említett kétkedéseid ellenére miben reménykedsz? Mire szeretnéd mai és holnapi növedékeidet megtanítani? — Szeretném, ha lenne valami haszna annak, amit csinálok. Érzem, a főiskolán marad kevéske nyomom. Bevittem egy Sztravinszkij-képet és kiakasztattam a tantermemben. Azóta ott van. A liftajtón feliratot láttam: „Hallgatók a felvonót csak külön engedéllyel használhatják.” Nagy piros A-betűt írtam a szöveg elé. Az új tábla már névelővel kezdődik. Nem éltem hiába! Komolyra fordítva a szót: igényt kell támasztani az igénytelenség ellenében. Semmi mást: igényt. Fotó: Moldvay József Nádor Tamás KULTURÁLIS MELLÉKLET 37