Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)

1986-08-29 / 35. szám

A „nyavalyás írós lyukas korongja marosan kikerülő nagyle­mezük látatlanban is meg­bukott, hiszen már a har­madik tervezett slágert sem sikerült róla felfut­tatni. Persze, mindannyian látták az előző esti hír­adót. Bob volt annyira realis­ta, hogy felmérje: a Boom­­town­­Rats neve aligha le­het túl vonzó akkor, ha minél több pénzhez akar­nak jutni. Az ötletével egy régi barátját, Midge Ure-t az Ultravox együt­tesből megkereste, aki azonnal igent mondott. Geldof letagadta, hogy ép­pen van egy félkész dala, arra kérte Midge-et, hogy ő készítse el a zenét, az ő keze alól ugyanis nem egy sláger kikerült már. A következő telefonhí­vást a Police vezetője, Sting kapta, aki az új hul­lám képviselői közül rövid idő alatt igazi szupersztár­rá nőtte ki magát. Termé­szetesen ő is látta a tudósí­tást, s egyetlen pillanatig sem habozott, hogy közre­működjön egy ilyen célú lemez elkészítésében. Simon Le Bon, a szintén új keletű világhírességnek számító Duran Duran együttes tagja is azonnal benne volt a tervben. Bob annyira fellelkesült, hogy elhatározta, már a karácsonyi piacra elkészül­nek a lemezzel. Pár napon belül igazán tekintélyes lis­tát sikerült összeállítani, többek között Roy George, Frankie Goes To Holly­wood, Paul Young, Paul Weller, a Human League szerepeltek rajta. Az angol popzene 80-as évekbeli nagy nevei, s mindannyian szívesen közreműködnének egy lemezen. Geldof el is gondolko­zott, vajon mi lehetett en­nek a szokatlan összefogás­nak az oka, hiszen koráb­ban például Paul Weller egykori zenekarával, a Jammel kis híján össze is verekedett a Boomtown Rats, s azóta is hevesen szidalmazták egymást a sajtóban. Mégis, Weller az első hívó szóra azonnal fél­retett minden korábbi in­dulatot. Geldof úgy véli könyvében, hogy talán a megfelelő pillanatban, a megfelelő érzést találta el, amely alapján közös cse­lekvésre bírhatta az embe­reket. Bob érdekes tapasztala­tot szerzett: minden ze­nész, akivel személyesen beszélt igent mondott, ugyanakkor, ha a me­nedzserrel beszélt, gyak­ran vakvágányra futott. Elítélően is nyilatkozott ezekről az emberekről, akik annak ürügyén, hogy minél tökéletesebben vé­gezzék a munkájukat, mo­rális felügyeletet gyakorol­nak a „megbízójuk”­ fölött. Volt olyan zenekar, amely utólag ki is verte a hop­­pot, mert „jóindulatúan” félreinformálták. A zenészekhez hasonló odaadással vettek részt a munkában a Phonogram kiadó munkatársai, veze­tői és alkalmazottai. Peter Blake, a híres angol festő, aki annak idején a Who együttesnek tervezte az emblémáját, majd a Beat­les Bors őrmesterének a borítóját, szintén rögtön elvállalta a tasak grafikai munkájának elkészítését. A WHAM! együttes me­nedzsere készített egy elő­zetes kalkulációt, amely arra épült, hogy a terve­zett dalból félmillió pél­dányt adnának el. Így Gel­dof körülbelül 72 ezer fontot utalhatna át vala­melyik segélyszervezetnek. Az összeget csak akkor lehetne növelni, ha a le­mezkészítés minden fázisa, s persze a hat legnagyobb angliai értékesítő hálózat a szokásosnál kevesebb ha­szonnál, vagy haszonkulcs nélkül dolgozna. Bob nem volt szívbajos, hogy csel­hez folyamodjon, a hat nagy céget egymásután felhívta, s azt hazudta ne­kik, hogy a többiek már mind belementek az ingye­nes terjesztésbe. Taktikája bevált... A lemezgyári munkások is ingyenes közreműkö­dést ajánlottak fel, s azt, hogy a lehetséges legrövi­debb időre szűkítik le a gyártási periódust, így ka­rácsony előtt már akár három héttel is piacon le­hetne a szám, ami tovább növelhetné a bevételt. Vé­gül már csak az érték­­többletadóval nem sike­rült zöld ágra vergődni, azonban így is remény volt arra, hogy a 72 ezer font­­nyi bevétel akár egymil­lióra is felduzzadjon. Időközben Midge Vre és Geldof is elkészült a dal vázlatával, s november 25- re tűzték ki a felvétel idő­pontját. Az élet ára egy darab műanyag Bob értett ahhoz is, hogy a vállalkozáshoz megfelelő hírverést csap­jon. A Daily Mirror szer­kesztőségével vette fel a kapcsolatot, mert a lap maga is szervezett egyfaj­ta segélyakciót az etiópiai éhezők megsegítésére. Cse­reüzletet ajánlott: a Daily Mirror elsőként kapja meg a dal felvételében közre­működő zenészek csoport­képét a címlapért cserébe. Az ügyeletes szerkesztő azonban elutasította az ajánlatot azzal, hogy a vállalkozás akármilyen szép is, mégsem alkalmas címlapsztorinak. Geldof megkérdezte, hogy tudja-e, milyen fotó van a lap aznapi számá­nak teljes első oldalán: a walesi hercegnő feje hátul­ról... Ezután felhívta a főszerkesztőt, hogy szemé­lyesen mondhassa el: itt nem egy tucatlemezről van szó, hanem egy olyan­ról, amely az éhenhalók millióiról szól. Pár perc múlva az ügyeletes szer­kesztő visszatelefonált: — Oké Bob, tiétek a cím­lap ... A felvétel napján a megjelölt időpontban az angol popzene krémje gyűlt össze. A Duran Du­ran éppen csak befejezte NSZK-beli turnéját, a Spandau Ballet Japánból repült haza, míg a U2 fél­beszakította világkörüli koncertezését. Csak a Cul­ture Club sztárja, Roy George hiányzott, aki a megbeszélt időre nem ér­kezett meg New Yorkból. Geldof csöppet sem volt kíméletes. Felcsörgette a szállodai szobájában, s rá­­ripakodott, hogy a New York-i helyi idő szerint reggel kilenckor induló Concorde-ra jusson fel bármi áron ... Így végül Roy George is megérkezett a munka közepén. Másnap hajnali kettőkor végeztek a kislemez A oldalával, amelyre a Do They Know It’s Christmas? (Tudják-e, hogy karácsony van?) cí­mű szám kerül majd, s pi­henő nélkül fogtak hozzá a második dal végső keveré­séhez is, erre rámontíroz­ták Paul McCartney, Da­­wid Bowie és a Frankie Goes To Hollywood erre az alkalomra küldött „üze­neteit” is. Reggel hétre készen áll­tak a dalok. Geldof a hangszalag egy másolatá­val a BBC Radio One stú­diójába sietett, hogy fel­ajánlja nekik első leját­szásra, ő kommentálta a dalt, a következőképpen: „Ennek a lemeznek az el­adásából befolyó pénz minden fillérje — az érték­­többletadót leszámítva — a Band Aidhez kerül, s én garantálom, hogy hiányta­lanul eljut Etiópiába. Azt akarom, hogy mindenki hallgassa meg a dalt, s vá­sárolja meg a lemezt. Le­gyen ez minden idők leg­nagyobb példányszámban eladott lemeze az önök se­gítségével. Paul McCartney Mull of Kintyre dalát két és fél millióan vásárolták meg, de ezt könnyen túl­szárnyalhatjuk, mert öt­­venötmillióan élünk eb­ben az országban. Vásá­rolják meg, még akkor is, ha soha életükben nem vettek egyetlen lemezt sem. Csak egy font har­minc. Patetikusan hang­zik, de az élet ára az idén egy darab műanyag, egy lyukkal a közepén.” Lemezek a hentesnél Ezzel megindult a hír­áradat, nyakra-főre követ­ték egymást az interjúk a tévétől az újságokon át. Geldof ironikusan pergeti vissza az eseményt: „A nagy pofám, ami gyakran kevert bajba, most a sze­mélyes felelősség egysze­rűségéről beszélt. Arra bíztattam az embereket, hogy vásárolják a lemezt. Minden család vegyen egyet. Még ha utálják is a dalt, s azonnal el is hajít­ják a korongot.” Hamarosan arról számol­tak be a tudósítások, hogy milyen lemezvásárlási láz tört ki. Az emberek a le­mezborítót karácsonyi üd­vözlőlapként kezdték fel­használni, voltak, akik ka­pásból ötven darabot vásá­roltak, de csak egyet vit­tek el, a többit újraeladás­ra a boltban hagyták. Egy hentes, miután megtudta, hogy semmiféle külön en­gedély nem szükséges ah­hoz, hogy a boltjában le­mezt is áruljon, a kirakat­ból eltüntette a húsárut, helyébe a lemezeket rakta ki, s azt árusította. Ele­gáns éttermekben is ezer­számra adták el a lemezt a vendégeknek. Immár mindenki a dal­ról beszélt, s Geldof a te­levízió Top of the Pops című műsorában akarta először lejátszatni a vil­lámgyorsan elkészült vi­deót. A műsor producere — aki Bob állítása szerint a brit zenei ipar legna­gyobb befolyású embere — azonban hallani sem akart róla. A műsor ugyanis fenállása óta csak slá­gerlistára került dalokat játszik adásba, ennek ellen­kezőjére soha nem volt precedens. Geldofnak eszébe jutott a Daily Mirror esete, s a vi­deóval a zsebében felke­reste a BBC­­ vezetőjét, aki megnézte a felvételt, s egy óra alatt átszerkesztet­ték az eredeti adásidőket, úgy, hogy a hírek és a Top of th­e Pops kezdete előtt, a csúcsnézettség idő­pontjában öt perc felsza­baduljon, amelyben David Bowie személyesen ajánl­hatja a nézők figyelmébe a felvételt. Az azt követő Tops of the Popsban azon a héten a listavezető egy Jim Diamond nevű énekes lett, aki először került az élre. Mégis, a vele készült interjúban arra biztatta a nézőket, hogy a következő héten ne az ő felvételét vásárolják, hanem a Band Aidét... Geldof így kom­mentálta az esetet: „Egy­szerűen nem tudtam elhin­ni. Mint énekes, aki öt éven át nem tudott az első helyre feljutni, pontosan tudtam, milyen hatalmas áldozatot jelentett Jimnek ezt mondani. Az első slá­gerét eldobta egy másikért, őszinte, önzetlen önfelál­dozás volt.” Miért éppen ő? A hatás nem maradt el. Naponta 320 ezer példány­ban gyártották a lemezt, Anglia és Írország összes présgépe ezt nyomta, sőt, a kontinens segítségét is igénybe vették, mégsem tudták kielégíteni az igé­nyeket. Természetesen a követ­kező héten immár „törvé­nyesen” a Do They Know It’s Christmas került az élre. A végleges elszámolás­nál az eredetileg nagyon optimistán tervezett 72 ezer font helyett 10 mil­liót (!) sikerült összegyűj­teni. Ráadásul mindez csak egy folyamat kezdetét je­lentette, melynek később olyan állomásai lettek, mint az amerikai előadók hasonló összefogással lét­rejött We Are The World című száma, a Live Aid, annak a magyarországi változata, majd a Sport Aid, amelybe immár egy­idejűleg kapcsolódott be Magyarország is. Bob Geldof önmagának többször is föltette a kér­dést, hogy vajon miért csinálta mindezt, s miért éppen ő vállalkozott rá. Valójában nem sikerült azonban meggyőző indok­kal szolgálnia, és ezt ő maga is tudja, így jobb hí­ján a Life magazin szelle­mesen ironikus magyará­zatát idézi a könyvében: „Amikor találkozol ezzel az emberrel, akkor csodál­kozol, miért éppen ő. Az Isten tévedésből rossz aj­tón kopogtatott, s amikor ez a nyavalyás ír nyitott ajtót, akkor azt gondolta, a pokolba is, ez meg fogja csinálni...” (mola) 17

Next