Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)
1986-08-29 / 35. szám
A „nyavalyás írós lyukas korongja marosan kikerülő nagylemezük látatlanban is megbukott, hiszen már a harmadik tervezett slágert sem sikerült róla felfuttatni. Persze, mindannyian látták az előző esti híradót. Bob volt annyira realista, hogy felmérje: a BoomtownRats neve aligha lehet túl vonzó akkor, ha minél több pénzhez akarnak jutni. Az ötletével egy régi barátját, Midge Ure-t az Ultravox együttesből megkereste, aki azonnal igent mondott. Geldof letagadta, hogy éppen van egy félkész dala, arra kérte Midge-et, hogy ő készítse el a zenét, az ő keze alól ugyanis nem egy sláger kikerült már. A következő telefonhívást a Police vezetője, Sting kapta, aki az új hullám képviselői közül rövid idő alatt igazi szupersztárrá nőtte ki magát. Természetesen ő is látta a tudósítást, s egyetlen pillanatig sem habozott, hogy közreműködjön egy ilyen célú lemez elkészítésében. Simon Le Bon, a szintén új keletű világhírességnek számító Duran Duran együttes tagja is azonnal benne volt a tervben. Bob annyira fellelkesült, hogy elhatározta, már a karácsonyi piacra elkészülnek a lemezzel. Pár napon belül igazán tekintélyes listát sikerült összeállítani, többek között Roy George, Frankie Goes To Hollywood, Paul Young, Paul Weller, a Human League szerepeltek rajta. Az angol popzene 80-as évekbeli nagy nevei, s mindannyian szívesen közreműködnének egy lemezen. Geldof el is gondolkozott, vajon mi lehetett ennek a szokatlan összefogásnak az oka, hiszen korábban például Paul Weller egykori zenekarával, a Jammel kis híján össze is verekedett a Boomtown Rats, s azóta is hevesen szidalmazták egymást a sajtóban. Mégis, Weller az első hívó szóra azonnal félretett minden korábbi indulatot. Geldof úgy véli könyvében, hogy talán a megfelelő pillanatban, a megfelelő érzést találta el, amely alapján közös cselekvésre bírhatta az embereket. Bob érdekes tapasztalatot szerzett: minden zenész, akivel személyesen beszélt igent mondott, ugyanakkor, ha a menedzserrel beszélt, gyakran vakvágányra futott. Elítélően is nyilatkozott ezekről az emberekről, akik annak ürügyén, hogy minél tökéletesebben végezzék a munkájukat, morális felügyeletet gyakorolnak a „megbízójuk” fölött. Volt olyan zenekar, amely utólag ki is verte a hoppot, mert „jóindulatúan” félreinformálták. A zenészekhez hasonló odaadással vettek részt a munkában a Phonogram kiadó munkatársai, vezetői és alkalmazottai. Peter Blake, a híres angol festő, aki annak idején a Who együttesnek tervezte az emblémáját, majd a Beatles Bors őrmesterének a borítóját, szintén rögtön elvállalta a tasak grafikai munkájának elkészítését. A WHAM! együttes menedzsere készített egy előzetes kalkulációt, amely arra épült, hogy a tervezett dalból félmillió példányt adnának el. Így Geldof körülbelül 72 ezer fontot utalhatna át valamelyik segélyszervezetnek. Az összeget csak akkor lehetne növelni, ha a lemezkészítés minden fázisa, s persze a hat legnagyobb angliai értékesítő hálózat a szokásosnál kevesebb haszonnál, vagy haszonkulcs nélkül dolgozna. Bob nem volt szívbajos, hogy cselhez folyamodjon, a hat nagy céget egymásután felhívta, s azt hazudta nekik, hogy a többiek már mind belementek az ingyenes terjesztésbe. Taktikája bevált... A lemezgyári munkások is ingyenes közreműködést ajánlottak fel, s azt, hogy a lehetséges legrövidebb időre szűkítik le a gyártási periódust, így karácsony előtt már akár három héttel is piacon lehetne a szám, ami tovább növelhetné a bevételt. Végül már csak az értéktöbbletadóval nem sikerült zöld ágra vergődni, azonban így is remény volt arra, hogy a 72 ezer fontnyi bevétel akár egymillióra is felduzzadjon. Időközben Midge Vre és Geldof is elkészült a dal vázlatával, s november 25- re tűzték ki a felvétel időpontját. Az élet ára egy darab műanyag Bob értett ahhoz is, hogy a vállalkozáshoz megfelelő hírverést csapjon. A Daily Mirror szerkesztőségével vette fel a kapcsolatot, mert a lap maga is szervezett egyfajta segélyakciót az etiópiai éhezők megsegítésére. Csereüzletet ajánlott: a Daily Mirror elsőként kapja meg a dal felvételében közreműködő zenészek csoportképét a címlapért cserébe. Az ügyeletes szerkesztő azonban elutasította az ajánlatot azzal, hogy a vállalkozás akármilyen szép is, mégsem alkalmas címlapsztorinak. Geldof megkérdezte, hogy tudja-e, milyen fotó van a lap aznapi számának teljes első oldalán: a walesi hercegnő feje hátulról... Ezután felhívta a főszerkesztőt, hogy személyesen mondhassa el: itt nem egy tucatlemezről van szó, hanem egy olyanról, amely az éhenhalók millióiról szól. Pár perc múlva az ügyeletes szerkesztő visszatelefonált: — Oké Bob, tiétek a címlap ... A felvétel napján a megjelölt időpontban az angol popzene krémje gyűlt össze. A Duran Duran éppen csak befejezte NSZK-beli turnéját, a Spandau Ballet Japánból repült haza, míg a U2 félbeszakította világkörüli koncertezését. Csak a Culture Club sztárja, Roy George hiányzott, aki a megbeszélt időre nem érkezett meg New Yorkból. Geldof csöppet sem volt kíméletes. Felcsörgette a szállodai szobájában, s ráripakodott, hogy a New York-i helyi idő szerint reggel kilenckor induló Concorde-ra jusson fel bármi áron ... Így végül Roy George is megérkezett a munka közepén. Másnap hajnali kettőkor végeztek a kislemez A oldalával, amelyre a Do They Know It’s Christmas? (Tudják-e, hogy karácsony van?) című szám kerül majd, s pihenő nélkül fogtak hozzá a második dal végső keveréséhez is, erre rámontírozták Paul McCartney, Dawid Bowie és a Frankie Goes To Hollywood erre az alkalomra küldött „üzeneteit” is. Reggel hétre készen álltak a dalok. Geldof a hangszalag egy másolatával a BBC Radio One stúdiójába sietett, hogy felajánlja nekik első lejátszásra, ő kommentálta a dalt, a következőképpen: „Ennek a lemeznek az eladásából befolyó pénz minden fillérje — az értéktöbbletadót leszámítva — a Band Aidhez kerül, s én garantálom, hogy hiánytalanul eljut Etiópiába. Azt akarom, hogy mindenki hallgassa meg a dalt, s vásárolja meg a lemezt. Legyen ez minden idők legnagyobb példányszámban eladott lemeze az önök segítségével. Paul McCartney Mull of Kintyre dalát két és fél millióan vásárolták meg, de ezt könnyen túlszárnyalhatjuk, mert ötvenötmillióan élünk ebben az országban. Vásárolják meg, még akkor is, ha soha életükben nem vettek egyetlen lemezt sem. Csak egy font harminc. Patetikusan hangzik, de az élet ára az idén egy darab műanyag, egy lyukkal a közepén.” Lemezek a hentesnél Ezzel megindult a híráradat, nyakra-főre követték egymást az interjúk a tévétől az újságokon át. Geldof ironikusan pergeti vissza az eseményt: „A nagy pofám, ami gyakran kevert bajba, most a személyes felelősség egyszerűségéről beszélt. Arra bíztattam az embereket, hogy vásárolják a lemezt. Minden család vegyen egyet. Még ha utálják is a dalt, s azonnal el is hajítják a korongot.” Hamarosan arról számoltak be a tudósítások, hogy milyen lemezvásárlási láz tört ki. Az emberek a lemezborítót karácsonyi üdvözlőlapként kezdték felhasználni, voltak, akik kapásból ötven darabot vásároltak, de csak egyet vittek el, a többit újraeladásra a boltban hagyták. Egy hentes, miután megtudta, hogy semmiféle külön engedély nem szükséges ahhoz, hogy a boltjában lemezt is áruljon, a kirakatból eltüntette a húsárut, helyébe a lemezeket rakta ki, s azt árusította. Elegáns éttermekben is ezerszámra adták el a lemezt a vendégeknek. Immár mindenki a dalról beszélt, s Geldof a televízió Top of the Pops című műsorában akarta először lejátszatni a villámgyorsan elkészült videót. A műsor producere — aki Bob állítása szerint a brit zenei ipar legnagyobb befolyású embere — azonban hallani sem akart róla. A műsor ugyanis fenállása óta csak slágerlistára került dalokat játszik adásba, ennek ellenkezőjére soha nem volt precedens. Geldofnak eszébe jutott a Daily Mirror esete, s a videóval a zsebében felkereste a BBC vezetőjét, aki megnézte a felvételt, s egy óra alatt átszerkesztették az eredeti adásidőket, úgy, hogy a hírek és a Top of the Pops kezdete előtt, a csúcsnézettség időpontjában öt perc felszabaduljon, amelyben David Bowie személyesen ajánlhatja a nézők figyelmébe a felvételt. Az azt követő Tops of the Popsban azon a héten a listavezető egy Jim Diamond nevű énekes lett, aki először került az élre. Mégis, a vele készült interjúban arra biztatta a nézőket, hogy a következő héten ne az ő felvételét vásárolják, hanem a Band Aidét... Geldof így kommentálta az esetet: „Egyszerűen nem tudtam elhinni. Mint énekes, aki öt éven át nem tudott az első helyre feljutni, pontosan tudtam, milyen hatalmas áldozatot jelentett Jimnek ezt mondani. Az első slágerét eldobta egy másikért, őszinte, önzetlen önfeláldozás volt.” Miért éppen ő? A hatás nem maradt el. Naponta 320 ezer példányban gyártották a lemezt, Anglia és Írország összes présgépe ezt nyomta, sőt, a kontinens segítségét is igénybe vették, mégsem tudták kielégíteni az igényeket. Természetesen a következő héten immár „törvényesen” a Do They Know It’s Christmas került az élre. A végleges elszámolásnál az eredetileg nagyon optimistán tervezett 72 ezer font helyett 10 milliót (!) sikerült összegyűjteni. Ráadásul mindez csak egy folyamat kezdetét jelentette, melynek később olyan állomásai lettek, mint az amerikai előadók hasonló összefogással létrejött We Are The World című száma, a Live Aid, annak a magyarországi változata, majd a Sport Aid, amelybe immár egyidejűleg kapcsolódott be Magyarország is. Bob Geldof önmagának többször is föltette a kérdést, hogy vajon miért csinálta mindezt, s miért éppen ő vállalkozott rá. Valójában nem sikerült azonban meggyőző indokkal szolgálnia, és ezt ő maga is tudja, így jobb híján a Life magazin szellemesen ironikus magyarázatát idézi a könyvében: „Amikor találkozol ezzel az emberrel, akkor csodálkozol, miért éppen ő. Az Isten tévedésből rossz ajtón kopogtatott, s amikor ez a nyavalyás ír nyitott ajtót, akkor azt gondolta, a pokolba is, ez meg fogja csinálni...” (mola) 17