Magyar Ipar, 1882 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1882-06-30 / 12. szám

186 tében a kormány nem volt hajlandó kezét nemzetközi határozat következtében megkötni. A kormány vála­szában hangsúlyozta, hogy Svájcz Európának nagy szolgálatot tett azzal, hogy kezdeményezte a posta táviró stb. nemzetközi szabályozását. Ezen az uton nem szabad azonban sem nagyon gyorsan, sem nagyon messze haladni, mivel az eszmék nincsenek mindenütt egyenlően megérve. Hasonló szellemben válaszolt Németország. A svájczi ügyvivők fáradozása Bécsben és Londonban is eredménytelen volt. Az angol kor­mány megjegyezte válaszában, hogy a munkafelté­telek nagyon különbözők az egyes országokban, úgy­hogy nem valószínű, miszerint ezen ügyet nemzetközi megállapodás után kielégítő eredménynyel lehetne rendezni.­­Az osztrák-magyar kormány megjegyezte, hogy csak úgy vehetne részt az értekezleten, ha pon­tosan megállapított, a nemzetközi megállapodás főbb pontjait magában foglaló programm feküdnék előtte és ezen programmot helyeselné, azonkívül, ha bizto­sítva volna Európa iparos államainak részvétele az értekezleten. Esetleg meghatalmazottait csak azon utasítással küldhetné az értekezletre, hogy a hozott határozatokat vegyék ad referendum, a határozat­­hozatalt a kormányok mindenesetre maguknak tarta­nák fönn. Az olasz kormány a múlt év végéig nem válaszolt.­­ Gyakorlati eredménye tehát nem lett az ügy megmozdításának. A sévresi porczellángyár, Páris, júniusban. A tokaji asszónak, kölni víznek, brüsszeli csip­kének, mokkai kávénak és sévresi porczellánnak hírét ismerik az egész földkerekségen. S mégis, mikor az inyencz apró kortyokkal nyújtja hoszszabbra az élvezetet, melyet Tokaj borának arany értékű édes szesze áraszt el minden tagjaiban: mikor a lágy arczbőrre sokat tartó piperköcz — férfiak és nők egyaránt — Farina-féle gyártmánynyal keveri az egészséges kútvizet; vagy egy ünnepelt hölgy brüsszeli csipkék lehelletszerű felhőibe rejti el pom­pázó öltözékének nehéz kelméjét ; vagy mikor dús ebéd után boldog megelégedéssel szürcsölgetjük Mokka idegingerlő nedvét a tojáshéj vékonyságú sévresi csészékből: legtöbb esetben százat tehetünk egy ellen, hogy a drága bor Hegyaljának folyékony aranyat termő dombjait, a „kölni víz“ Farina Mária destilláló lombikjait éppen úgy nem látta soha, mint a­hogy a „brüsszeli“ név alatt árult csipke, a „Mokka“ varázshatású nevével kelendővé tett ame­rikai kávé s a sévresinek hirdetett porczellán erede­tének is éppen Brüsszelben, Mokkában, vagy Sévres­­ben nem akadnánk nyomaira. Tíz év alatt nem szűrnek Tokajban annyi bort, nem destillálnak Farina kazánjaiban annyi szagos vizet, nem szőnek Brüsszelben annyi csipkét, nem szednek Mokkában annyi kávét, s nem égetnek Sév­resben annyi porczellánt, a­mennyit „eredeti“ czikkek hamis c­ége alatt egyetlen évben bocsátanak a világ­­piaczra. S a dolog tulajdonképen úgy van, hogy mind e czikkeket eredeti valóságukban fejedelmi házakon kívül alig fogjuk feltalálni. Hanem a gaz­dag „bourgeois“, ha egy-egy palaczk­asszabort, vagy szagos vizet, néhány rőt csipkét, pár gramm kávét, vagy egy kávécsészét vert aranynyal megfizetett, könnyen el is hiteti magával, hogy bora Tokajban, kávéja Mokkában termett s felesége vagy leánya csipkéjét Brüsszelben, mosdóvizét Kölnben, a kávés­csészéjét pedig Sévresben készítették, s még hagyján, ha azt nem praetenciálja, hogy mások is oszszák ez illúzióját. Különösen a­mi a sévresi porczellánt illeti, egy­­egy valódi sévresi darab, melynek leszármazása a Szajna partjáig hitelesen visszavezethető, becsére és árára nézve nem ritkán Michel Angelo műveivel vetekedik. Egy-egy váza, milyet csakis fejedelmek szoktak egymásnak barátságuk és jóindulatuk jeléül ajándékba küldeni, sokszor egész vagyont képvisel. A Louvre gyűjteményei, Versailles dísztermei s nagyobb fejedelmi városok múzeumai legféltettebben őrzött műkincseik közé első­sorban a sévresi vázákat számítják. Talán érdekelni fogja az olvasót, egynéhány percznyi csevegés közben megismerkedni a por­­czellánkészítés mesterségének, az újkor ez alchy­­miájának, a földből aranyat készítő iparnak egyes főbb vonásaival. Legalább az a rendkívüli érdeklő­dés, mely a sévresi gyárban tett látogatásom alkal­mával minden egyes vendég arczáról visszatükröződött, bátorságot önt belém, hogy e lapot a porczellángyártás alapvonásainak elbeszélésére vegyem igényb­e. A kaolinföldet, melynek értéke­leshelye sze­rint változik, vízzel jól összegyúrva, minden részében egyenletessé dagasztott tészta alakjában veszi a munkás kezei alá, hogy a lábaival forgatott korongon kellő alakot adjon a tetszés szerint idomítható tömeg­nek. Az alakítás műtéte a legérdekfeszítőbb látványok közé tartozik. A korongra tapasztott gyurma mely lágysága folytán már csak a forgatás befolyása alatt is köralakot nyer, a munkás kezei alatt az erősebb nyomásra hol megkeskenyedik, pedig kiszélesül, a hol szabadon marad. Valóságos bűvészeihez hasonlít az a gyors egymásután, a­melylyel a gyakorlott kezű munkás a kezei közt alakult görög amphorából német kancsót vagy lapos gyümölcsöstálat varázsol elő. Míg az egyik pillanatban karcsú nyakú magas váza emelkedik a korongon, addig a következő szempillantásban a váza szűk nyílásába tolakodó két öblös levesestálat kerekít a fehér tésztából, hogy mindjárt utánna hatalmas étel- vagy mosdótálat lapítson belőle.­­ A­melyik alak aztán nem nyerte meg tetszését, azt szemfényvesztő gyorsasággal gyúrja ismét idomtalan tömeggé, s az engedelmességre kényszerített agyag csakhamar nemes idomú virágpohár alakjában emel­kedik ki a szédületes gyorsasággal keringő alapból. Egy jól irányzott kés vágás aztán talapzatot farag neki az együtt forgó tésztatömegből s a kívánt tárgy csak megszoritásra vár, hogy megkeményedés végett az égető kemenczébe kerüljön.

Next