Magyar Ipar, 1934 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1934-01-31 / 1. szám
LV. kötet. Budapest, 1934. január 31. szám. MAGYAR IPAR »»IPARÜGYEK« — AZ ORSZÁGOS IPAREGYESÜLET LAPJA Megjelenik havonként kétszer. Az előfizetés dija egész évre 10 P. Az Iparegyesület tagjainak tagsági dijukért jár. Felelős szerkesztő: DÁLNOKI-KOVÁTS JENŐ Főmunkatárs: NAMÉNYI ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Országos Iparegyesület Budapest, VI., Gróf Zichy Jenő u. 4. Telefon: A. 226-75 és 212-75. Hospice fin Gin ! Egy kis elmélkedés az „ipari numerus claususról“. Aki maga is kardot forgatott valaha, még oly kontár módon kezelte légyen azt, annak nagy gyönyörűsége telik két avatott penge mérkőzésében. Ilyen élvezetet szerzett nekem az a teliharc, amely a „Honi Ipar“ hasábjain az „ipari numerus clausus“ körül a közelmúltban folyt.Sugár Ottó és Fenyő Miksa támadta-védte ezt az eszmét. Ám az ilyen hírlapi oldásiakkal úgy van a tájékozatlan olvasó, mint a középkori biró a judicium crucis-szal. Ez annak adott igazat, aki a feszület előtt állva, tovább győzte erővel, karjait kereszt módjárt széttárva tartani; amaz annak hisz, aki tovább győzi — szóval. Van azonban az ilyen vitáknak az avatatlan, de tárgyilagos és behatóbban érdeklődő olvasó szemében még egy más tulajdonsága is: a járatlan ember — mint az angol mondja: „the man on the street“ — nem tud eligazodni rajta és mindig marad valami, amit nem ért meg és a maga egyszerű eszével keresi annak magyarázatát. Így vagyok az említett polémiával én is. Megpróbáltam hát a magam fejével végiggondolni a témát és evégre újból és figyelmesen elolvastam a szóban forgó cikkeket. Azt mondja Fenyő: „Nem tudom belátni, ha egy iparágban a meglévő üzemek fedezik az ország szükségletét, az exportlehetőségek pedig el vannak zárva, miért engedjük meg abban új üzemek keletkezését... miért ne avatkozhasson bele itt az állam . . . miért ne szabályozhassa a fejlődés útját?“ Ezzel a még itt közölt megrövidített alakjában is kissé homályos mondattal mérnök létemre úgy jártam el, mint bonyolult algebrai kifejezéssel szokás: iparkodtam azt leegyszerűsíteni. Legegyszerűbb alakjában — úgy vélem — így szólana a tétel: „Elejét kell venni annak,hogy iparunk kelleténél többet termeljen.“ Ez hát a cél. Hogy ennek elérése esetén milyen etikai következmények támadnának, azt taglalni annál kevésbé kívánom, mert Sugár Ottó válaszában ezekkel igen behatóan és találóan foglalkozott. Tekintsünk hát el ezektől és fogadjuk el a célpontot ott, ahova azt Fenyő kitűzte. Vegyük úgy, mintha már életbe is lépett volna a Fenyő kívánta rendszabály. Valamely gyengébben foglalkozott iparágban új vállalatot alapítani tehát nem szabad, nehogy túltermelés álljon be. De várjon, ha feltehető az, hogy akad vállalkozó, aki tőkéjét kockára tenni kész azzal, hogy ebben az iparágban a túltermelést új üzem alapításával még fokozza, nem sokkal inkább feltehető-e az, hogy a már meglévő telepek tulajdonosai közt akad olyan, aki — mivel beruházott tőkéjét kivonnia úgysem lehet— megpróbálja tőkéjének kamatozását akként fokozni, hogy termelését növeli? Ezzel megint csak szembe kerülünk a túltermelés mumusával. Ez esetben az orvosszer a kartell, mégpedig a kényszerkartell, nehogy valami „outsider“ zavarhassa a cirkulusokat. Közbevetőleg legyen mondva, kissé pikáns látvány az, hogy annak a kormánynak köreiben foglalkoznak ilyen kartell eszméjével, amely még nemrég törvényt alkotott az „átkos kartellek“ megrendszabályozására. A kartellek ellen síkra szállani eszemben sincs. Tudom, hogy ezek a mai gazdaság szükséges szervei, jöjjön hát létre a kartell és állja útját a túltermelésnek — egyazon iparágban. Vannakazonban olyan szükségletek is, amelyek kielégítésére több egymástól elütő céh — bocsánat! iparág — termékei alkalmasak. Egy kis — valóban kulináris — példa: Anyáink konyháinak büszkesége volt a belül cinézett, kívül fényesre sikált rézedény; azóta jórészt kiszorította ezt a zománcozott vas-, majd az alumíniumedény. Ezek a különböző anyagból készített edények persze éles versenyben állanak egymással, mindegyik azon van, hogy tágabb tért hódítson magának, s így megeshetik, hogy mégis csak több konyhaedény kerül a piacra, mint amennyire szükség van. Hogy ennek elejét vegyük, külön megállapodás, vagy hatósági rendelkezést kell majd teremteni. Ugy de még nem vagyunk a végén. A különféle edényfajták közül a fogyasztó szabadon választhat, s úgy lehet, hogy egyik fajtát megkedveli, favorizálja s ezzel felborítja a nagy gonddal helyreállított egyensúlyt. Várjon nem volna-e ajánlatos hatóságot szervezni annak megszabására, hogy ki és mikor főzhet ilyen, ki amolyan edényben? Így van az, aki rálépett a síkos és meredek lejtőre, az csúszik lefelé és „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg“. Ezért: respice finem! Azóta, hogy ezt a néhány észrevételt nagy hevenyészve papírra vetettem, három újabb hozzászólást hozott a „Honi Ipar“ legutóbbi száma. Ezek közül kettőnek szerzője „a kormányhoz közelálló kiváló szaktényező“, illetőleg „ipari közéletünk egyik legkiválóbb vezetője“. Mindkettő óvatosan kerüli a határozott állásfoglalást. Az első így nyilatkozik „Azokban az iparágakban mondanák ki a zárt számot, amelyeknek érdekeltjei annyira félnek versenytől, hogy cserébe szívesen fogadják el a legnagyobb mértékű állami beavatkozást. Azokban az iparágakban merevednének meg a keretek, ahol a vállalkozók hajlandók az ördögöt Belzebubbal kikergetni.“ ‘ És alább: „Én természetesen nem vagyok ellensége az intervencionizmusnak, a tervgazdálkodásnak. Olyanból azonban nem kérek, mely anarchiát teremtene és olyan gazdaságpolitikának venné meg alapját, amelynek mértéke a különböző termelési ágak kurázsija. Úgy látszik, mintha ennek a nyilatkozatnak szerzője nem túlságosan lelkesednék az „ipari numerus clausus“ rendszeréért.