Magyar Ipar, 1935 február (56. évfolyam, 1-2. szám)
1935-02-15 / 1. szám
MAGYAR IPAR Csodálkozva néz körül ebben a zűrzavaros világban, ahol teremtményei, az emberek lázas hajszában egymást tiporják, ahelyett, hogy békességben élnének egymással és egymás mellett. Csodálkozva nézi, mikép falja fel a rend a szabadságot, miképen igyekszik az ember adagolni Isten szabad levegőjét, apró részekre osztani azt, ami véghetesen. Ő tudja, hogy a természet csodát tesz, ha nem állják útját szabad érvényesülésének. Ő tudja, hogy az élet szép és csak erőszakkal lehet rattá tenni. Ő tudja, hogy jutna hely mindenkinek az élet terített asztalánál, ha akta-torlaszokkal nem zárnák el az odavezető utat. Ki tudja, hogy mai nyomorúságunk legfőbb oka, hogy az emberek elfelejtették a kétszerkettőt és a legbonyolultabb felső matematikával próbálják megoldani azt, ami a legegyszerűbb számtannal elintézhető Uraim! Ne mondja senki, hogy Tolnay Kornél a múltta Mert ma nagyobb szükség van reá, mint valahais volt. Ne mondja senki, hogy Tolnay Kornél már nem aktív. Mert van-e nagyobb aktivitás, mint megmutatni vergődő nemzetünknek a követendő utat? Ne mondja senki, hogy Tolnay Kornél, mert 70 éves az öreg ? Mert nem örökké ifjú-e a forrás, mely üditő italt ad a szomjazóknak? Ki gondol arra, milyen idős a kariatid, mely játszi könynyedséggel tartja vállain a bölcseség, az igazság, a szeretet, a tudás soha el nem halványuló szavait homlokzatán viselő épületet. Ha visszafelé nézünk, látjuk Tolnay Kornélt, a mérnököt, amint körzőjével megoldja a komplikált feladatokat, Tolnay Kornélt, a MÁV elnökét, amint a világháborúban a legborzasztóbb anyaginség idején megbirkózik a fenyegető veszedelemmel, Tolnay Kornélt, a közéleti embert, amint nagy elfoglaltsága közepette talál időt arra, hogy termékeny közéleti tevékenységet fejtsen ki. Ha pedig előre nézünk, látjuk, hogy Tolnay Kornél a maga 70 esztendeje ellenére még nem történelem, hanem virágzó élet, pharos, mely a sötétben világít, reménység, hogy az általa hirdetett örök-igaz elvek alapján egy jobb és szebb jövő virrad majd reánk. Minden kornak megvan a maga jelszava. A mostaninak, hogy „helyet az ifjúságnak!“ Mi rendíthetetlenül bízunk abban, hogy a helyünket elfoglaló ifjúság a mi mesterünktől — Tolnay Kornéltól — fogja megtanulni, hogyan kell élni, hogyan kell dolgozni, hogyan kell egymást megbecsülni, hogy újra naggyá, boldoggá, erőssé és éppé tehessük ezt a maradék országot. A Gyárosok és Gyárigazgatók Klubja, — a GYIK — amely Tolnay Kornél 70-ik születése napjával együtt ünnepli 15 éves fennállását és amely Tolnay Kornélban alapítása óta érdemes elnökét tiszteli, fiúi szeretettel, hódolattal és büszkeséggel tekint fel reá, az ő hosszú életére, további példaadó munkásságára és a GYIK fennállására ürítem a róla elnevezett serleget. Isten éltesse! A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara nevében Éber Antal elnök köszöntötte fel Tolnay Kornélt, akire két súlyos örökség hárult, hogy olyan helyeken kellett rátermettségét bizonyítani, amelyeken oly elődök előzték meg, akiknek emléke a legnagyobb tiszteletet, de a legnagyobb mértéket is tételez fel. Ezek egyike édesatyja, Tolnay Lajos, aki a Magyar Államvasút egyik megteremtője volt, a másik pedig Mattekovics Sándor. Ezekkel amértékekkel mérve is, Tolnay Kornél mindenkor megállta a helyét. A GYOSz nevében Chorin Ferenc felsőházi tag, elnök Üdvözölte Tolnay Kornélt, mint a GYOSz igazgatósági tagját, aki munkakészségét sohase vonta meg a magyar gyáripartól. Köszöntötte benne annak a régi, a liberalizmus nevelőiskoláján felnőtt gárdának tagját, amelyhez a magyar ipar fejlődése elválaszthatalanuul hozzánőtt. A magyar kereskedelem üdvözletét Magyar Bertalan, az OMKE társelnöke hozta, aki meleg szavakkal ünnepelte Tolnay Kornélt, mint olyant, aki a kereskedelem fontosságát és hivatását mindig értékelte. Tolnay Kornél az üdvözlésekre a következő beszéddel válaszolt: Lelkem mélységes megindultságában nem találok szavakat méltón kifejezni hálámat láttán a nagy kitüntetésnek, amelyben részem van, midőn Nagyméltóságod, kinek vállait ma két nagy miniszteri tárca országos gondjai nyomják, mégis szakított időt itt megjelenni s e mai összejövetelünk fényét ezzel emelni fogadja érette szívből fakadó köszönetemet. Meleg baráti érzéssel mondok köszönetet felszólalt tisztelt barátaimnak, akik messze érdememen felül méltatták szerény munkásságomat. Igaz hálával adózom mindnyájuknak, akik itt megjelenésükkel rokonérzésüknek becses tanujelét adták. Külön kell köszönetet mondanom ezért a díszes emléktárgyért, amelyet életem legbecsesebb emlékei között fogok megőrizni s amely elmúlásom után is maradandó tanúbizonysága lesz annak, hogy a mai válságos időkben is voltak emberek, akikből nem halt ki a szeretetnek érzése. El nem múló hálám kíséri a nagy művészt, akinek ihletett keze egy öreg ember ráncos arcoszatából is tudott örökbecsű művet alkotni. Hogy ennyi szíves jóindulatra, ily fényes elismerésre érdemet nem szereztem, azt nálam jobban senki sem tudja. Ha valamikor némi szolgálatot tennem adatott, az nem haladta túl a becsületes kötelességteljesítésnek mindenkitől méltán elvárható mértékét. De volt volna bármilyen, rég belepte azt már másfél évtized rozsdája, pora. Amit azóta tennem itt-amott tán sikerült, említésre is alig, elismerésre semmikép sem érdemes. Nem is volt az sok, időm nagyobbik része félrevonult megfigyeléssel telt el. Éppen ez a csendes szemlélődés győzött meg arról, hogy nem vagyok már e világra való; úgy érzem magam, mint valami neandervölgyi — vagy, hogy térben és némileg időben is közeleb maradjak, valami nagysápi -— ősember, aki új életre kelve, a maga ösztönösen egyszerű eszejárásával, sehogysem találja helyét a mai társadalmi berendezkedés szövevényei között. Utonútfelen találkozik jelenségekkel, untalan hall kijelentéseket; ezeknek értelmét, amazok okát kezdetleges elméje felfogni képtelen. Látja, mint bontanak le városrészeket, mielőtt elhatározták volna, hogy a felszabaduló területet mire és miként fogják felhasználni; látja, mint indul meg a hídverés a nagy folyam felett oly helyen, ahol csupán egy csirájában lévő városrész forgalmát fogja szolgálni, míg késlekedik a hídverés ott, ahol a meglévő a megnövekedett forgalmat meggyőzni már teljesen elégtelennek bizonyult. Nem világra szóló, még csak nem is országra szóló dolgok ezek, csupán azért említem, mert a kor kéne tükröződik ezekben. Ami azonban igenis világra szóló és szerfelett aggasztó jelenség, azt a minap kereskedelmi és iparkamaránk nagytudású elnöke említette, reámutatván arra a szörnyű sorvadásra, amely a nemzetközi árucserének mértékében következett be. Autarkiás politikának nevezik ennek a sorvasztó kórnak bacillusát. Oda vezet, ez — amire szintén Éber Antal t. barátom mutatott reá— hogy csökken a búzatermelés az erre természettől hivatott országokban s egyben növekszik a búzatermeléssel csak alig foglalkozott vidékeken. Mintha valaki arra vetemednék, hogy kiássa a bőven és könnyen termő narancsfát valahol Szicíliában és átültesse oda, ahol csak a vámvédelem bankósütötte üvegházában tengődhetik és hozhat csenevész gyümölcsöket .Jól tudja azt mindenki, tudom magam is, hogy a mi szerencsétlen hazánkhoz hasonló kis és erőtlen ország