Magyar Ipar, 1935 február (56. évfolyam, 1-2. szám)

1935-02-15 / 1. szám

MAGYAR IP­A­­R Csodálkozva néz körül ebben a zűrzavaros világban, ahol teremtményei, az emberek lázas hajszában egymást tiporják, ahelyett, hogy békességben élnének egymással és egymás mellett. Csodálkozva nézi, mikép falja fel a rend a szabadságot, miképen igyekszik az ember adagolni Isten szabad levegőjét, apró részekre osztani azt, ami véghete­sen. Ő tudja, hogy a­ természet csodát tesz, ha nem állják út­ját szabad érvényesülésének. Ő tudja, hogy az élet szép és csak erőszakkal le­het rattá tenni. Ő tudja, hogy jutna hely mindenkinek az élet terített asz­talánál, ha akta-torlaszokkal nem zárnák el az odavezető utat. Ki tudja, hogy mai nyomorúságunk legfőbb oka, hogy az emberek elfelejtették a kétszerkettőt és a legbonyolultabb felső matematikával próbálják megoldani azt, ami a legegyszerűbb számtannal elintézhető Uraim! Ne mondja senki, hogy Tolnay Kornél a múltta Mert ma nagyobb szükség van reá, mint valaha­­is volt. Ne mondja senki, hogy Tolnay Kornél már nem aktív. Mert van-e nagyobb aktivitás, mint megmutatni vergődő nemzetünknek a követendő utat? Ne mondja senki, hogy Tolnay Kornél, m­ert 70 éves az öreg ? Mert nem örökké ifjú-e a forrás, mely ü­ditő italt ad a szomjazóknak? Ki gondol arra, milyen idős a kariatid, mely játszi köny­­nyedséggel tartja vállain a bölcseség, az igazság, a szeretet, a tudás soha el nem halványuló szavait homlokzatán viselő épületet. Ha visszafelé nézünk, látjuk Tolnay Kornélt, a mérnököt, amint körzőjével megoldja a komplikált feladatokat, Tolnay Kornélt, a MÁV elnökét, amint a világháborúban a legborzasz­tóbb anyaginség idején megbirkózik a fenyegető veszedelem­mel, Tolnay Kornélt, a közéleti embert, amint nagy elfoglalt­sága közepette talál időt arra, hogy termékeny közéleti tevé­kenységet fejtsen ki. Ha pedig előre nézünk, látjuk, hogy Tolnay Kornél a maga 70 esztendeje ellenére még nem történelem, hanem vi­rágzó élet, pharos, mely a sötétben világít, reménység, hogy az általa hirdetett örök-igaz elvek alapján egy jobb és szebb jövő virrad majd reánk. Minden kornak megvan a maga jelszava. A mostaninak, hogy „helyet az ifjúságnak!“ Mi rendíthetetlenül bízunk abban, hogy a helyünket el­foglaló ifjúság a mi mesterünktől — Tolnay Kornéltól — fogja megtanulni, hogyan kell élni, hogyan kell dolgozni, hogyan kell egymást megbecsülni, hogy újra naggyá, boldoggá, erőssé és éppé tehessük ezt a maradék­ országot. A Gyárosok és Gyárigazgatók Klubja, — a GYIK — amely Tolnay Kornél 70-ik születése napjával együtt ünnepli 15 éves fennállását és amely Tolnay Kornélban alapítása óta érdemes elnökét tiszteli, fiúi szeretettel, hódolattal és büszke­séggel tekint fel reá, az ő hosszú életére, további példaadó munkásságára és a GYIK fennállására ürítem a róla elneve­zett serleget. Isten éltesse! A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara nevében Éber Antal elnök köszöntötte fel Tolnay Kornélt, akire két súlyos örökség hárult, hogy olyan helyeken kellett rátermettségét bi­zonyítani, amelyeken oly elődök előzték meg, akiknek emléke a legnagyobb tiszteletet, de a legnagyobb mértéket is tételez fel. Ezek egyike édesatyja, Tolnay Lajos, aki a Magyar Ál­­lamvasút egyik megteremtője volt, a másik pedig Mattekovics Sándor. Ezekkel a­­mértékekkel mérve is, Tolnay Kornél min­denkor megállta a helyét. A GYOSz nevéb­en Chorin Ferenc felsőházi tag, elnök Üd­­vözölte Tolnay Kornélt, mint a GYOSz igazgatósági tagját, aki munka­készségét sohase vonta meg a magyar gyáripartól. Köszöntötte benne annak a régi, a liberalizmus nevelőiskoláján felnőtt gárdának tagját, amelyhez a­ magyar ipar fejlődése elválaszthatalanuul hozzánőtt.­ ­ A magyar kereskedelem üdvözletét Magyar Bertalan, az O­MKE társelnöke hozta, aki meleg szavakkal ünnepelte Tolnay Kornélt, mint olyant, aki a kereskedelem fontosságát és hiva­tását mindig értékelte. Tolnay Kornél az üdvözlésekre a következő beszéd­del válaszolt: Lelkem mélységes megindultságában nem találok szavakat méltón kifejezni hálámat láttán a nagy ki­tüntetésnek, amelyben részem van, midőn Nagyméltó­ságod, kinek vállait ma két nagy miniszteri tárca or­szágos gondjai nyomják, mégis szakított időt itt meg­jelenni s e mai összejövetelünk fényét ezzel emelni fogadja érette szívből fakadó köszönetemet. Meleg baráti érzéssel mondok köszönetet felszólalt tisztelt barátaimnak, akik messze érdememen felül mél­tatták szerény munkásságomat. Igaz hálával adózom mindnyájuknak, akik itt megjelenésükkel rokonérzé­süknek becses tanujelét adták. Külön kell köszönetet mondanom ezért a díszes emléktárgyért, amelyet életem legbecsesebb emlékei kö­zött fogok megőrizni s amely elmúlásom után is mara­dandó tanúbizonysága lesz annak, hogy a mai válságos időkben is volta­k emberek, akikből nem halt ki a szere­tetnek érzése. El nem múló hálám kíséri a nagy mű­vészt, akinek ihletett keze egy öreg ember ráncos arcos­zatából is tudott örökbecsű művet alkotni. Hogy ennyi szíves jóindulatra, ily fényes elisme­résre érdemet nem szereztem, azt nálam jobban senki sem tudja. Ha valamikor némi szolgálatot tennem ada­tott, az nem haladta túl a becsületes kötelességteljesí­­tésnek mindenkitől méltán elvárható mértékét. De volt volna bármilyen, rég belepte azt már másfél évtized rozsdája, pora. Amit azóta tennem itt-amott tán sike­rült, említésre is alig, elismerésre semmikép sem érde­mes. Nem is volt az sok, időm nagyobbik ré­sze félre­vonult megfigyeléssel telt el. Éppen ez a csendes szemlélődés győzött meg arról, hogy nem vagyok már e világra való; úgy érzem ma­gam, mint valami neandervölgyi — vagy, hogy térben és némileg időben is közeleb maradjak, valami nagy­­sápi -— ősember, aki új életre kelve, a maga ösztönösen egyszerű eszejárásával, sehogysem találja helyét a mai társadalmi berendezkedés szövevényei között. Uton­­útfelen találkozik jelenségekkel, untalan hall kijelenté­seket; ezeknek értelmét, amazok okát kezdetleges elméje felfogni képtelen. Látja, mint bontanak le városrészeket, mielőtt el­határozták volna, hogy a felszabaduló területet mire és miként fogják felhasználni; látja, mint indul meg a hídverés a nagy folyam felett oly helyen, ahol csupán egy csirájában lévő városrész forgalmát fogja szolgálni, míg késlekedik a hídverés ott, ahol a meglévő a meg­növekedett forgalmat meggyőzni már teljesen elégte­lennek bizonyult. Nem világra szóló, még csak nem is országra szóló dolgok ezek, c­supán azért említem, mert a kor kéne tükröződik ezekben. Ami azonban igenis világra szóló és szerfelett ag­gasztó jelenség, azt a minap kereskedelmi és iparkama­ránk nagytudású elnöke említette, reámutatván arra a szörnyű sorvadásra, amely a nemzetközi árucserének mértékében következett be. Autarkiás politikának neve­zik ennek a sorvasztó kórnak bacillusát. Oda vezet, ez — amire szintén Éber Antal t. barátom mutatott reá­­— hogy csökken a búzatermelés az erre természettől hivatott országokban s egyben növekszik a búzaterme­léssel csak alig foglalkozott vidékeken. Mintha valaki arra vetemednék, hogy kiássa a bőven és könnyen termő narancsfát valahol Szicíliában és átültesse oda, ahol csak a vámvédelem bankósütötte üvegházában tengőd­hetik és hozhat csenevész gyümölcsöket .Jól tudja azt mindenki, tudom magam is, hogy a mi szerencsétlen hazánkhoz hasonló kis és erőtlen ország

Next