Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)

1877-09-16 / 213. szám

213. sz. Második évfolyam 1877. Budapest, vasárnap, szeptember 10. §-------1 ( „MAGYAR JOGÁSZ“ ) megjelen­t minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: : Egész évre ... 15 frt. —­­ Fél évre .... 7 „50 ! Negyed évre . . . „ — Hirdetések: ^ Egy hatodhasábos petitsor egy­­­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer­­­ 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A­­ bélyegdij külön minden beigtatás után 30 kr. osztr. ért. JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség és­­ kiadó­­­hivatal, Budapest, ■ V. Erzsébet tér 14. sz. II. em., hová a lap szellemi részét is illető közleményeken kívül, s az előfizetési s hirdetési d­­­í­jak, nemkülönben a beigta­­­­tandó hirdetmények is kül­­­­dendők. — Kéziratok csak­­ ismert kezektől fogadtat­nak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A bírói kar „Ellenőrbe. Azt hinné az ember, hogy Magyarorszá­gon nagyon mélyen alszik a lelkiismeret, pedig ez tévedés. Az Ellenőr tegnapi száma leg­alább ellentmond e hitnek. Laptársunknak iszonyú elfoglaltatása mellett a háborúval, politi­kával, hadgyakorlatokkal ideje van társa­dalmi bajaink szellőztetésére is, sőt tovább megy: megírja rá a receptet is jó orvosként — ingyen. Sötét színekkel ecseteli a veszélyt, mely a társadalom virágában pusztít. Prófétai ihlet­tel mutat a fekélyre és catoi szigorral mondja ki a gyógymódot. Nos melyik az a „társadalom virága“ s melyik az a szörnyű „polypkaru betegség, mely átöleli egész társadalmunkat, átfúrja annak busát a csontokig és megőrléssel fenyegeti még azokat is“. A „virág“, a bírói kar, a betegség a költekezési hajlam; az ebből kifolyó „veszede­lem“ pedig az, hogy a „virág“ ellopja és elsik­kasztja a b­í­r­ó­i letéteket s a bírságpénzeket. Jere­mias ezt­ker­epéjével van megrva az Ellenőr­ben, hogy bírói karunk lop; hogy a letétek roszul, hanyagul vannak kezelve, hogy nem­csak minden esztendőben, de minden hónapban történik lopás és hogy több mint százezer fo­rintra megy az az összeg, melyet az állam el­sikkasztott letétek fejében csaknem évenkint fizetni kénytelen. Eme nem épen lyrai ömlengés után lap­társunk nagysúlyú erkölcsbíróként hivatkozik Német- és Francziaországra. „Lopnak, csalnak, sikkasztanak ott is, mint bárhol a világon, de évtizedek múlnak el, míg előfordul oly eset, midőn biró közpénzeket sikkaszt el“. Ez az állapot türhetlen az Ellenőrnek és ő kimondja ország-világnak, hogy ez így nem maradhat, ezt gyógyítni kell, biztosan és gyö­keresen. Mielőtt azonban megírná a receptet, ke­resi a baj kútfon­ását, s a negativ s praeserva­­tiv szereket. Mint említik, a veszedelem csírá­ját laptársunk szerint a költekezés növelte nagyra. A prédálás társadalmi bűn. A bírói kar pedig — szól igen bölcsen és megc­áfolhatat­­lanul laptársunk — a társadalomból ujonczozza tagjait, magába fogadja annak szellemét, eré­nyeit és bűneit. Ha tehát a bírói karba mél­tatlan emberek is kerülnek, „ez nem a bírói kar, hanem a társadalom bűne“. A negatív szerek közül laptársunk a ki­nevezéseket (tehetne-e másként ?) hozza fel. „A kinevezéseknél — úgymond — nem lehet ele­jét venni a bajnak“, mert a miniszter nem vizsgálhatja meg mindenkinek szívét és veséit. Gyökeres orvoslást az ellenőrzésben és a kérlelhetlen megtorlásban keressünk! Ez a pa­­naceája a rettenetes erkölcsi diphteritisnek! Eddig az „okoskodás“. Mint tegnap rövid megjegyzésünkben mon­dok, nem vagyunk hivatva felfogni minden csa­pást, a mi a bírói kar ellen sajtázik. Sőt osz­tunk csapást, erőnkhöz s az okokhoz képest — eleget. Azon állás, melyet a bírói kar széles ez országban csaknem kivétel nélkül elfoglalt az ügyvédi testület ellen, provocálta a harczot már sokszor és mi nem kíméltük a férfias, bátor önzéstelen szót soha. De váljon kimérhetjük-e akkor, ha indo­kolatlan, szennyes orvtámadás intéztetik ama egészében véve igen tiszteletreméltó kar ellen. Váljon, mint a jogszaki sajtó egyetlen napi közlönyének nem elodázhatlan kötelességünk-e kicsavarni az ellen kezéből a mérges fegyvert, melyet roszra használ. Igen és százszor igen: mi a leghatározot­tabban visszautasítjuk részben és egészben az „Ellenőr“ bombaszt, szóvirágos támadását. A magyar bírói karnak — mert így beszél az Ellenőr is — lehetnek hibái (ki hibátlan ?) de bűnei nincsenek, és a legkezdetlegesebb rövid­látás kell hozzá, e kart átalánosságban el­ítélni s az erkölcsi bűnök egyik legsúlyosbiká­­val vádolni. (S még ha úgy volna is:­ozélza­­tos következetlenség laptársunk részéről a da­rabos támadás, mint a­mely egy alkalmat sem szokott elszalasztani eddigelé, hogy apotheosissal ne tömjénezzen e karnak!) Vesznek, kallódnak el letétek; ez tény. S hol nem vesznek el? Az ellenőrzéssel nya­kig ellátott bankpénztárnokok milliókat lopnak és elszöknek; adópénztárnokok és ellenőrök az állam pénzét zsebre gyűrve a kapuféltől búcsúz­nak el; árvapénztárnokok árvákat rabolnak meg; van pap, ki a szentségtartót eladja s odább áll. De hát azért bünös-e a bank, a kormány, a megye, a c­erus? Egyesek vétke rászállhat-e karra, testületre, egészre? S ez eset­ben bünös-e a társadalom? Hiszen akkor Rózsa Sándorért, Francesconiért is a társadalmat te­­hetnék felelőssé, a­mi talán mégis nagy naivi­tás lenne. Az is igaz, hogy „a sziveket és veséket“ vizsgálni, a mindenhatónak van fentartva s nem Csemegi úrnak, vagy az igazságügyminisz­ternek. Azonban itt már meg sem állnak oly ha­talmas ér­vek rendelkezésünkre, mint a támadás bármely más irányában. A protectio, a szemé­lyes tekintetek nem ritkán győznek nálunk más előnyökön, és sok kinevezés eshetik kifogás alá. De hát a „bírói kar“ felelős a kinevezések­ért? Tudva a miniszter nem­ nevez ki olyan embert, ki nem becsületes. És utóvégre „ve­­szít-e a napsugár tisztaságából, ha sárral kénytelen érintkezni ?“ Mi sajnálkozunk legjobban az egyesek botlásain. Botlásnak tartjuk azonban az El­lenőr támadását is. És a létező körülmé­nyekre való tekintettel nem tudunk mit gon­dolni: könnyelműségből jelent-e meg a tiszte­letreméltó testület ellen az erős színekkel raj­zolt oktalan czikk, vagy egy manoeuvre kezdete az, mely igazságügyünk vezetőit megbuktassa. Ha az utóbbi áll, úgy csak az eszközt tartjuk gyarlónak és nem férfiasnak. Soha sem szeret­jük, ha a szolga vezetik — uráért. Egyébiránt a „veszély“ ellen (mely távol­ról sem oly nagy mérvű, mint a mindent na­gyitó Ellenőr gondolja) nekünk is van orvos­szerünk. Nem arcanum. Legközelebb feltálaljuk. Budapest, 1877. szept. 15. — A képviselőház mai ülése — első az elnapolás után — nem nagyon sok képviselő, de rendkívül nagy közönség jelenlétében folyt le. A keleti kérdésben öt interpellá­ló létetett. Báró Simonyi Lajos, Simonyi Ernő, Irányi Dániel, Helfi­s gróf Apponyi Albert inter­pelláltak. A kormány részéről jelen voltak: a mi­niszterelnök, Trefort, Bedekovits, Széll. Válasz egy interpellátióra sem adatott, s így a közönség és a képviselőház tagjai feszült hangulattal oszoltak szét. Védeszközök az árverési össze­játszások ellen. Átalános a panasz, hogy ép ugy ingósá­gok, mint ingatlanok árverezésénél összejátszá­sok történnek, hogy a vétel minél olcsóbban eszközöltethessék , mi­által az árverés tárgyá­nak tulajdonosa és a zálogos hitelezők érzékeny kárt szenvednek. Annál fájdalmasabban éri az érdekelt feleket ezekből az összejátszásokból keletkezett veszteség, kár, mert annak törvényes uton való megtorlása a jelenlegi viszonyok kö­zött el sem képzelhető, nemcsak azért, mert a törvény ily esetekről nem gondoskodott, hanem mert azok homályába rendszerint be sem ha­tolhat a vizsgálat kellő eredménynyel. Kiváló nagy fontosságúnak mutatkozik az utósó és így a becsértéken alul is teljesíthető árveréseknél leginkább észlelhető összejátszás, s hogy miért ép ekkor, annak okai annyira is­meretesek, hogy ezeket ezúttal taglalni, fölös­legesnek tartjuk. A törvényhozás feladata volna tehát a magánjogot a számos és megtorolhatlan vissza­élésekkel szemben megóvni. Nézetünk szerint a pozitív intézkedések mellett, melyek az ily összejátszásnak a lehető legszigorúbb módon való megfenyít­tetését ha­tározottan kifejeznék, szükséges volna még er­kölcsi eszközökkel is befolyást gyakorolni a visszaélésekkel szemben. Oly árverések befeje­zése után, melyeknél az ingatlan bocsáson alul adatott el, legyen joga bármely jelzálogos hitelezőnek bizonyos határidő alatt kérel­mezni azt, hogy a vevő esküt tegyen arra, miként az árverés megtartásánál oly összebe­szélés se közvetve, se közvetlenül nem történt, miáltal a vétel előnyösebbé vált, s hogy se le­beszélés, se ígéret nem járult ahhoz, miszerint az ingatlan vevőjévé lett. Ha a vevő az esküt le nem tenné, akkor az árverés az esküt letenni vonakodó vevő kárára és veszélyére újból meg­tartatván, az általa letett árverési biztosíték azok fedezésére visszatartatik. A visszaélésekkel szemben védeszközül szol­gálhatna az is, ha a becsérték keretén belől eső jelzálogos hitelezők szintén versenyezhetnének az ingatlan árverezésénél,­­ ha t. i. jelzálogos kö­vetelésük a vételárnak megfelel, vagy ha nem, a bánatpénz erejéig kiegészíttetik. A jelenleg uralkodó szomorú anyagi vi­szonyok annyira kezére játszák a tőkepénzesnek az alkalmat: kiaknázni minden előnyt, a­mit min­denesetre nemzetgazdasági állapotaink fognak előbb-utóbb megsinteni, — hogy nem undorodik még oly megvetésre méltó utak és módok se­gélyével is merényletet — a nyomor közepette — a társadalom ellen gyakorolni.

Next