Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)
1877-09-16 / 213. szám
213. sz. Második évfolyam 1877. Budapest, vasárnap, szeptember 10. §-------1 ( „MAGYAR JOGÁSZ“ ) megjelent minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: : Egész évre ... 15 frt. — Fél évre .... 7 „50 ! Negyed évre . . . „ — Hirdetések: ^ Egy hatodhasábos petitsor egyszeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A bélyegdij külön minden beigtatás után 30 kr. osztr. ért. JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest, ■ V. Erzsébet tér 14. sz. II. em., hová a lap szellemi részét is illető közleményeken kívül, s az előfizetési s hirdetési díjak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A bírói kar „Ellenőrbe. Azt hinné az ember, hogy Magyarországon nagyon mélyen alszik a lelkiismeret, pedig ez tévedés. Az Ellenőr tegnapi száma legalább ellentmond e hitnek. Laptársunknak iszonyú elfoglaltatása mellett a háborúval, politikával, hadgyakorlatokkal ideje van társadalmi bajaink szellőztetésére is, sőt tovább megy: megírja rá a receptet is jó orvosként — ingyen. Sötét színekkel ecseteli a veszélyt, mely a társadalom virágában pusztít. Prófétai ihlettel mutat a fekélyre és catoi szigorral mondja ki a gyógymódot. Nos melyik az a „társadalom virága“ s melyik az a szörnyű „polypkaru betegség, mely átöleli egész társadalmunkat, átfúrja annak busát a csontokig és megőrléssel fenyegeti még azokat is“. A „virág“, a bírói kar, a betegség a költekezési hajlam; az ebből kifolyó „veszedelem“ pedig az, hogy a „virág“ ellopja és elsikkasztja a bírói letéteket s a bírságpénzeket. Jeremias eztkerepéjével van megrva az Ellenőrben, hogy bírói karunk lop; hogy a letétek roszul, hanyagul vannak kezelve, hogy nemcsak minden esztendőben, de minden hónapban történik lopás és hogy több mint százezer forintra megy az az összeg, melyet az állam elsikkasztott letétek fejében csaknem évenkint fizetni kénytelen. Eme nem épen lyrai ömlengés után laptársunk nagysúlyú erkölcsbíróként hivatkozik Német- és Francziaországra. „Lopnak, csalnak, sikkasztanak ott is, mint bárhol a világon, de évtizedek múlnak el, míg előfordul oly eset, midőn biró közpénzeket sikkaszt el“. Ez az állapot türhetlen az Ellenőrnek és ő kimondja ország-világnak, hogy ez így nem maradhat, ezt gyógyítni kell, biztosan és gyökeresen. Mielőtt azonban megírná a receptet, keresi a baj kútfonását, s a negativ s praeservativ szereket. Mint említik, a veszedelem csíráját laptársunk szerint a költekezés növelte nagyra. A prédálás társadalmi bűn. A bírói kar pedig — szól igen bölcsen és megcáfolhatatlanul laptársunk — a társadalomból ujonczozza tagjait, magába fogadja annak szellemét, erényeit és bűneit. Ha tehát a bírói karba méltatlan emberek is kerülnek, „ez nem a bírói kar, hanem a társadalom bűne“. A negatív szerek közül laptársunk a kinevezéseket (tehetne-e másként ?) hozza fel. „A kinevezéseknél — úgymond — nem lehet elejét venni a bajnak“, mert a miniszter nem vizsgálhatja meg mindenkinek szívét és veséit. Gyökeres orvoslást az ellenőrzésben és a kérlelhetlen megtorlásban keressünk! Ez a panaceája a rettenetes erkölcsi diphteritisnek! Eddig az „okoskodás“. Mint tegnap rövid megjegyzésünkben mondok, nem vagyunk hivatva felfogni minden csapást, a mi a bírói kar ellen sajtázik. Sőt osztunk csapást, erőnkhöz s az okokhoz képest — eleget. Azon állás, melyet a bírói kar széles ez országban csaknem kivétel nélkül elfoglalt az ügyvédi testület ellen, provocálta a harczot már sokszor és mi nem kíméltük a férfias, bátor önzéstelen szót soha. De váljon kimérhetjük-e akkor, ha indokolatlan, szennyes orvtámadás intéztetik ama egészében véve igen tiszteletreméltó kar ellen. Váljon, mint a jogszaki sajtó egyetlen napi közlönyének nem elodázhatlan kötelességünk-e kicsavarni az ellen kezéből a mérges fegyvert, melyet roszra használ. Igen és százszor igen: mi a leghatározottabban visszautasítjuk részben és egészben az „Ellenőr“ bombaszt, szóvirágos támadását. A magyar bírói karnak — mert így beszél az Ellenőr is — lehetnek hibái (ki hibátlan ?) de bűnei nincsenek, és a legkezdetlegesebb rövidlátás kell hozzá, e kart átalánosságban elítélni s az erkölcsi bűnök egyik legsúlyosbikával vádolni. (S még ha úgy volna is:ozélzatos következetlenség laptársunk részéről a darabos támadás, mint amely egy alkalmat sem szokott elszalasztani eddigelé, hogy apotheosissal ne tömjénezzen e karnak!) Vesznek, kallódnak el letétek; ez tény. S hol nem vesznek el? Az ellenőrzéssel nyakig ellátott bankpénztárnokok milliókat lopnak és elszöknek; adópénztárnokok és ellenőrök az állam pénzét zsebre gyűrve a kapuféltől búcsúznak el; árvapénztárnokok árvákat rabolnak meg; van pap, ki a szentségtartót eladja s odább áll. De hát azért bünös-e a bank, a kormány, a megye, a cerus? Egyesek vétke rászállhat-e karra, testületre, egészre? S ez esetben bünös-e a társadalom? Hiszen akkor Rózsa Sándorért, Francesconiért is a társadalmat tehetnék felelőssé, ami talán mégis nagy naivitás lenne. Az is igaz, hogy „a sziveket és veséket“ vizsgálni, a mindenhatónak van fentartva s nem Csemegi úrnak, vagy az igazságügyminiszternek. Azonban itt már meg sem állnak oly hatalmas érvek rendelkezésünkre, mint a támadás bármely más irányában. A protectio, a személyes tekintetek nem ritkán győznek nálunk más előnyökön, és sok kinevezés eshetik kifogás alá. De hát a „bírói kar“ felelős a kinevezésekért? Tudva a miniszter nem nevez ki olyan embert, ki nem becsületes. És utóvégre „veszít-e a napsugár tisztaságából, ha sárral kénytelen érintkezni ?“ Mi sajnálkozunk legjobban az egyesek botlásain. Botlásnak tartjuk azonban az Ellenőr támadását is. És a létező körülményekre való tekintettel nem tudunk mit gondolni: könnyelműségből jelent-e meg a tiszteletreméltó testület ellen az erős színekkel rajzolt oktalan czikk, vagy egy manoeuvre kezdete az, mely igazságügyünk vezetőit megbuktassa. Ha az utóbbi áll, úgy csak az eszközt tartjuk gyarlónak és nem férfiasnak. Soha sem szeretjük, ha a szolga vezetik — uráért. Egyébiránt a „veszély“ ellen (mely távolról sem oly nagy mérvű, mint a mindent nagyitó Ellenőr gondolja) nekünk is van orvosszerünk. Nem arcanum. Legközelebb feltálaljuk. Budapest, 1877. szept. 15. — A képviselőház mai ülése — első az elnapolás után — nem nagyon sok képviselő, de rendkívül nagy közönség jelenlétében folyt le. A keleti kérdésben öt interpelláló létetett. Báró Simonyi Lajos, Simonyi Ernő, Irányi Dániel, Helfis gróf Apponyi Albert interpelláltak. A kormány részéről jelen voltak: a miniszterelnök, Trefort, Bedekovits, Széll. Válasz egy interpellátióra sem adatott, s így a közönség és a képviselőház tagjai feszült hangulattal oszoltak szét. Védeszközök az árverési összejátszások ellen. Átalános a panasz, hogy ép ugy ingóságok, mint ingatlanok árverezésénél összejátszások történnek, hogy a vétel minél olcsóbban eszközöltethessék , miáltal az árverés tárgyának tulajdonosa és a zálogos hitelezők érzékeny kárt szenvednek. Annál fájdalmasabban éri az érdekelt feleket ezekből az összejátszásokból keletkezett veszteség, kár, mert annak törvényes uton való megtorlása a jelenlegi viszonyok között el sem képzelhető, nemcsak azért, mert a törvény ily esetekről nem gondoskodott, hanem mert azok homályába rendszerint be sem hatolhat a vizsgálat kellő eredménynyel. Kiváló nagy fontosságúnak mutatkozik az utósó és így a becsértéken alul is teljesíthető árveréseknél leginkább észlelhető összejátszás, s hogy miért ép ekkor, annak okai annyira ismeretesek, hogy ezeket ezúttal taglalni, fölöslegesnek tartjuk. A törvényhozás feladata volna tehát a magánjogot a számos és megtorolhatlan visszaélésekkel szemben megóvni. Nézetünk szerint a pozitív intézkedések mellett, melyek az ily összejátszásnak a lehető legszigorúbb módon való megfenyíttetését határozottan kifejeznék, szükséges volna még erkölcsi eszközökkel is befolyást gyakorolni a visszaélésekkel szemben. Oly árverések befejezése után, melyeknél az ingatlan bocsáson alul adatott el, legyen joga bármely jelzálogos hitelezőnek bizonyos határidő alatt kérelmezni azt, hogy a vevő esküt tegyen arra, miként az árverés megtartásánál oly összebeszélés se közvetve, se közvetlenül nem történt, miáltal a vétel előnyösebbé vált, s hogy se lebeszélés, se ígéret nem járult ahhoz, miszerint az ingatlan vevőjévé lett. Ha a vevő az esküt le nem tenné, akkor az árverés az esküt letenni vonakodó vevő kárára és veszélyére újból megtartatván, az általa letett árverési biztosíték azok fedezésére visszatartatik. A visszaélésekkel szemben védeszközül szolgálhatna az is, ha a becsérték keretén belől eső jelzálogos hitelezők szintén versenyezhetnének az ingatlan árverezésénél, ha t. i. jelzálogos követelésük a vételárnak megfelel, vagy ha nem, a bánatpénz erejéig kiegészíttetik. A jelenleg uralkodó szomorú anyagi viszonyok annyira kezére játszák a tőkepénzesnek az alkalmat: kiaknázni minden előnyt, amit mindenesetre nemzetgazdasági állapotaink fognak előbb-utóbb megsinteni, — hogy nem undorodik még oly megvetésre méltó utak és módok segélyével is merényletet — a nyomor közepette — a társadalom ellen gyakorolni.