Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)
1877-10-09 / 232. szám
Második évfolyam 1877. 232. sz. Budapest, kedd, október 9. 1 „MAGYAR JOGÁSZ“ • minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: Egész évre ... 15 írt. — ( Fél évre .... 7 „ 50 . Negyed évre . . 4 „ — ? Hirdetések: ( Egy hatodhasábos petitsor egy- 'kszeri hirdetéséért 19 kr., kétszer £ 16 kr., és többszöri hirdetéséért ̇ 13 kr., minden beigtatásnál. Az « bélyegdij külön minden beigtatás után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség és K kiadóhivatal: :› Budapest, V. Erzsébet tér 14. sz. II. em., ‹, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beigza-ítandó hirdetmények is kül-dendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat- , nak el. megjelen ( A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Községjegyzői diploma. Nem kis meglepetéssel olvastuk a „Magyar Jogász“ ez idei 209-ik számának azon curiosus közleményét, hogy a belügyminisztérium legközelebb 13.774-dik sz. alatt kelt rendelete által, ama quasi törvényerővel bíró pronunciátiót teszi, miszerint az egyes községjegyzői szigorló bizottságok által kiállított képesítvényi okmányok, csak azon megye területén érvényesek, amelynek bizottsága azokat kiállította. Az embernek valóban megáll az esze, ha azt a kérdést veti föl, hogy váljon józan öntudattal szokta-e mindenkor a minisztérium kibocsátani rendeleteit, a közérdek és államcél átalános szempontjából-e, avvagy az egykormáskor előtérbenyomuló magánérdekek legyezgetése szerint ? Mert tekintve azt, hogy 1852. szept. 25. óta, midőn Tóth Vilmos volt belügyminiszter a községjegyzői szigorlatok iránt utasítást adott; s tekintve, hogy az 1871: XVIII. t. cikk. hatályba lépte óta a községjegyzők, bármely megyének bizottsága előtt tették is le a szükséges vizsgát, elő sem fordulhatott eset, mivel eddig sem maga ártörvény, sem a miniszteri utasítás nem gátolta s ellenkezőt nem is rendelte, hogy a községjegyzők bármely törvényhatóság bizottsága előtt tették is le a szigorlatot, az országban bárhol ne pályázhassanak — megfoghatatlan, hogy a minisztérium most jött ama monstruosus gondolatra, miszerint az egységes magyar állam 84 törvényhatóságát, mint megannyi külön törvények alatt élő idegen cantonokat, állítsa szemközt egymással, hogy az ország egységét s jogállamiságát ekkép is széttagolja, és mintegy azon elvet hirdesse, mikép Tolnában nem törvény s tudomány az, ami Baranyában törvény s tudomány? Avvagy a községjegyzői képesség nem ugyanazon ismereteket gyakorlatiasságot követeli meg egyik megyében, mint a másikban? Vagy talán egyik megyében bölcsebbek s magas rangúak a szigorló bizottság tagjai? Ily absurdumot józan fővel senki sem állíthat, de úgy látszik, hogy mininisztériumunktól még nagyobb absurdum is kitelik. Mert ugyan minek nevezzük azon eljárást, midőn a minisztérium föntebbi nyilatkozata oda kényszeríti a községjegyzőt, hogy ha itt vagy amott alkalmazáshoz nem juthat s kénytelen tiz-husz helyen is bekopogtatni tehát tiz-husz megyében mindannyiszor külön tegye le a szigorlatot; — tizhuszszor külön fizessen bélyegeket, s ugyananynyiszor külön adományozzon a jegyzői nyugdíjalapra is, — minthogy az ily adományozás, cime alatt a szigorlati díjnak, minden vizsgánál első föltétel? Annak, hogy az 1871: XVIII-dik t. cikk 74-dik §-a szerint községi orvosul csak az választathatik aki a magyar államban érvényes orvostudori oklevéllel bir, van némi értelme, mivel ez által eleje van véve annak, nehogy a külföldi zug egyetemekből kikerült kontárok és charlatánok áraszszák el az országot; de ezen szempont a községjegyzőkre vonatkozólag analógiául nem szolgálhat, mert a községjegyzők nem idegen tanintézetekből kerülnek ki, hanem a gyakorlati élet nemzeti iskolájából. S aztán, ha már csakugyan képzelhető valami ok, amely miatt a községjegyzők arra kényszeríttetnek, hogy minden egyes megyénél külön vizsgát tegyenek le; miért nem terjeszti ki bölcs kormányunk e szigort a szolgabírális adótisztviselőkre is, miután ezek ugyanazon ismeretekkel kötelesek bírni, melyekkel a községjegyzők? De tegyük föl, hogy lehetnek mégis okai a kormánynak arra nézve, hogy amaz intézkedést célszerűnek vélte megtenni. Mi ezen okok közül csak a következőket képzelhetjük magunknak. Lehetséges ugyanis, hogy a minisztérium ezáltal azon célt akarja elérni: 1) hogy minden pályacélra s alkalmazásra törekvő községjegyző kényszerítve legyen ugyanazon törvényhatóságnak házi törvényeit, illetőleg statútumait tanulmányozni s ismerni, melyben alkalmaztatni kíván; 2) hogy a megyében, főleg pedig az illető közigazgatási vidék nyelvében való járatosságáról tanúbizonyságot tegyen; 3) hogy oly egyének ne pályázhassanak oly megyékbe, hol a községi s közjegyzők nyugdíjalapjának gyarapításához nem járultak. Talán ezen okok lebegtek a minisztérium szemei előtt.*) De mindezen okok és körülmények csak ál-okok s annyira gyarlók, hogy a kellő próbát ki nem állják. Ami ugyanis azt illeti, hogy a községi vagy körjegyző minden megyének statútumait ismerje, ez oly követelmény, melyet a korlátolt emberi elme meg nem bízhat. „Ad inpossibilia pedig nemo obligatur.“ S aztán, mióta már szerves törvények szerint és szakszerűleg kezeltetik a közigazgatás, a megyei statútumok már nem is bírnak azon fontossággal, mint aminővel régibb municipális életünkben bírtak. Azok közül sok már teljesen elavult s az újabbak is csak ephemer értékűek, minthogy az államkormány mindenhatósága, mint szélvész az országúti párt, azokat minden órán és percben elfujhatja s el is szokta fújni. Egyébiránt, ha már okvetlenül megkivántatik az, hogy a községjegyző azon megye statútumait, hová pályázni óhajt , muldatlanul ismerje, ennek nem az a logikai expediense, hogy Ungot Bereget megjárva, mindenütt újabb meg újabb szigorlatokba gyötörje magát agyon, hanem inkább az lenne, hogy ha idegen megyében valamelyik községjegyző megválasztatik, „ad normám“ adós vagy pénzügyi tisztviselő köteleztessék bizonyos időtartam alatt a megyei statútumokból külön vizsgát tenni. E mód legalább nem oly kényszer, mely ugyanazon szellemi s anyagi áldozatokat kívánja, melyek a jegyzői rendes vizsgák letételével járnak. Ami a nyelvismeret szükségét illeti, ez sokkal könyebb meg megoldású kérdés, hogysem fejtegetésénél hosszasan kellene időznünk. Ott van a 1868 : XLIV-dik t. c. mely azt mondja, hogy a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar nyelv ugyan, mindazonáltal közigazgatási tekintetben az országban lakó más nemzetiségek nyelve is respectálandó. Ebből következik, hogy minden községi s körjegyzőnek föltétlenül kell ugyan magyarul beszélnie s írnia, de kötelessége az általa administrált vidék nyelvét is ismernie. A Tóth Vilmos által kiadott szigorlati „Utasítás“ is hangsúlyozza ezt, s miután kellő jártasságát a nyelvekben minden alkalmazást kereső jegyző már a szigorlatnál s képesítvényi okmánya kinyerésénél, valamint az illető helység vagy köz pályabiróságánál beigazolta; többé arra épen semmi szükség sincs, hogy valamely idegen megyében nyelvismereteire nézve újabb szigorlatoknak vesse magát alája. Hátra volna még tehát a községjegyzői nyugdíjalap kérdése, melynél a minisztérium valószínűleg azon okból localizálta a jegyzői diplomák érvényességét, nehogy oly jegyző, ki idegen megyébe akar betolakodni, oly nyugdíjalapban is részessé válhassék, melyhez egy fityinggel sem járult. Jól van, azt beismerjük magunk is, hogy igazságos dolog, miszerint az, ki valamely szent célra nem áldozott, annak előnyeiben se részesüljön. Ámde következik-e ebből, hogy egy idegen megyébe pályázó községjegyző, az ugyanezen megyébe fölállított nyugdíjalaphoz ne járulhasson? Ez nem következik, mert azt meghatározni, hogy minden idegen megyéből beköltözött jegyző telephelyének nyugdíjalapjához idő- és összegaránylag tartozzék járulni — csak egy rövidke miniszteri rendelet — vagy megyei statútumtól függ. E körülmény sem szolgáltathatott okot arra, hogy a belügyminisztérium a községjegyzői diplomát oly valami csekélységnek tekintse, mint tekintetik a házi magán oktatók bizonyítványa tanoncaikra nézve, kik akármily tanintézetbe akarnak belépni, mindenütt fölvételi vizsgát kell tenniök. Bizony kár a minisztériumnak a különben is kimerithetlen s eléggé terhes községjegyzői pálya ellen oly dracoi s indokolhatlan szigort alkalmazni, mely az erre megkivántató kedvet inkább lohasztja, mint ébreszti. Egy alispán. *) Nem hiszszük. Hanem tudtunkkal az, hogy azt akarták elérni, hogy az illető jegyző tudja annak a községnek a nyelvét, hol helyet foglal. Akkor meg ismét helytelenség a diploma s nem a qualifikatióhoz kötni a nyelv kérdését. Szerk. SW* Kérjük előfizetőinket, kik még hátralékban vannak, hogy járandóságunkat; azokat pedig, kiknek előfizetésük lejárt, hogy az előfizetési pénzeket mielőbb küldjék be, nehogy a lap megküldésében akadály történjék. Megjegyezzük egyúttal, hogy annak, legyen bár vidéki vagy helybeli előfizető, ki az előfizetési dijt f. hó 10-kéig be nem küldi, ezentúl lapunkat meg nem küldjük. Budapest, okt. 8. A kisebb polgári peres ügyekben való eljárás fölött a központi bizottság által beterjesztett sltalánosságban részletes tárgyalás alapjául elfogadott törvényjavaslat azon intézkedése ellenében, mely szerint a különben föltétlenül megengedendőnek