Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 148-298. szám)
1879-10-25 / 245. szám
IV. évfolyam 1879. 245. sz. Budapest, szombat október 25. „magtár joaász“ ; megjelen minden nap, hátsót kivávó. Előfizetési ár: — Egész évre ... 16 szó. — 1 Fél évre .... 7 „50 5 Negyed évre . . 4 „ — Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések:! Egy hatodhasábos petitsor egyszeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért ) 13 kr., minden beigtatásnál. A bélyegdiskulin minden beigtatás után 80 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség kiadóhivatal: Budapest, V. József tér 9- az, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE A magy. állampolgárság törv. javaslata. V. Említettük, miként törvényjavaslatunk a kivándorlás ügyét is csak amúgy futtában érinti (45. §.), hogy az ember önkénytelenül arra a gondolatra lőni kénytelen, hogy kormányunk talán valamint a bevándorlás, telepítés és gyarmatosításról, úgy a kivándorlásról is külön organikus törvényjavaslattal szándékozik föllépni. De ha csakugyan ebben a szándékban van, akkor nemcsak czélszerű, hanem nagyon is szükséges lett volna e törvényjavaslatokat együttesen beterjeszteni, mivel e kérdések oly összefüggő láncszemek, a honossági törvény rendszerében, melyben öszhangzást teremteni különben nem lehet s melyben öszhang nélkül rend helyett zűrzavar fog származni s az anarchia törvényesittetni. Ha meggondoljuk, hogy törvényhozásunk alkotásainak idétlenségeit s használhatatlanságát jelenleg is leginkább az okozza, mivel nem elvek szerint s nem a totális szempontok látkörében dolgozik, hanem csak egyes részeket épít föl: könnyű belátni, hogy ezen töredékes csonka kísérletek s férczeletekből sem Palladio díszcsarnokai nem fognak kidomborodni, sem Jupiter palástja, mely az idők nehéz járása s a változó korviszonyok változó érdekeire nézve takaróul szolgálhasson. A kivándorlási ügy még ma nem mutatkozik az égető s zaklató politikai nyomorok sorában, de ki tudja, hogy meddig tart e saturnusi nyugalom s váljon nem mutatkoznak-e már jelenségek arra is, hogy harmincz év óta, mindinkább gyérül a magyar felföldön is a honvágy azon diadalmi éneke, hogy extra Hungáriam non est vita, si est vita, non est ita. A kivándorlási ügy szabályozása tehát, már e körülménynél fogva, legislácziónknak egyik sürgősebb föladata, mentül inkább terjed a hajlam, még az atlanti tengeren túl is hazát keresni. A kivándorlás az állampolgárságnak fölhagyása, lemondása a hon elhagyása mellett. A kivándorlás okát rendszerint, amennyiben ez nem egyes esetképen fordul elő, mindig valamely mélyebb hatású társadalmi viszásság képezi. E viszásság már régibb idő óta beállott hazánkban is, részint az adók rémítő fokozódásában s elviselhetetlenségében ; részint az átalános s kikerülhetetlen hadkötelezettségben ; részint azonban ama körülményben, hogy Magyarország még mindig gyönge s mostoha, az ipar és művészet hazája lenni. És bár lassan kint mozognak már a gazdasági elemek is, mire például felsőmagyarországot s a székelyföldet kell csak fölemlítenünk. E beteges állapotnak legközelebbi jogi következménye az, hogy a kivándorló előbbi hazájának elhagyásával minden, részint jogi viszonyait, részint nemzeti kötelékeit feladja. A kivándorlás okai s külső körülményeire nézve tehát nagy társadalmi és ez által világtörténeti tény; belső következményeivel azonban a közigazgatás egyik legfontosabb tárgya, ép úgy, mint a honosság, melylvel minden rendezett államban s mindenkor együttesen szabályzandó. A kivándorlási ügy ezeknél fogva a sokféle társadalmi alakzatokban igen különbözőleg nyilvánul és a jelenben alig lehet a múlt intézkedéseikből erre nézve valamit megtartani, ámbár minden korral közös az, hogy a kivándorlás mindig csak vagy a jogilag vagy a nemzetgazdaságilag elnyomott osztályokból indul ki és rendszerint oly országok felé hullámzik, amelyekben a kivándorló azon szabadságokat véli föltalálni, miket saját honában nélkülözni volt kénytelen. Jogi szempontból, minket a következő momentumok érdekelnek: Korunk jogegyenlőségi társadalma, elismeri a kivándorlásra nézve is az egyéni szabadságot és megszünteti a kivándorlási tilalmakat. A levonásjog és örökségi adó, már csak mint megtorlási rendszabályok állnak fen. De mégis uralkodik még napjainkban is azon eszme, hogy az államnak kötelessége a kivándorlók által az egyesek és az állam iránt elvállalt kötelezettségek teljesítésének a lehetőségig való biztosítása; miért is azon czélszerű kötelességet rója föl a kivándorlóra, hogy 1) kivándorlási szándékát nyilván kijelentvén, közjogi szabályként tekintse egyszersmind, hogy visszamaradt vagyona s követelései, az elévülés bizonyos tartamáig visszatartatnak. Továbbá, hogy honvédelmi kötelezettségének, a kivándorlandó is tartozik megfelelni, mielőtt még hazát cserélt volna; végre, hogy régibb honossága a kivándorlással, azonnal megszűnik. Ezen elvek nálunk is respektálvák, különösen az 1868:40. törvényczikk által a hadkötelesekre vonatkozólag. A vagyonjogi s egyéb személyjogi viszonyok azonban nincsenek rendezve. Ezen ügy törvényhozását illetőleg, csak a következőket kívánjuk megemlíteni. Anglia a múlt században, különösen a gépészekre nézve, tilalmi s nehezítő rendszabályokat alkalmazott (1744), e rendszabályok azonban jelenben nem érvényesek. Ugyancsak Anglia a kivándorló csapatok szállítására nézve 1825-ben a Passenger-Act. 9. G. IV. 21, 1855-s 1864-ben a Pass-Amend-Act által, Belgium 1843-ban, Bajorország 1861-ben, Ausztria 1832-ben, Poroszország az Allgem. Landrechtben rendelkezett. Hazánk törvényhozása ez ügyben organikus alkotást még ez ideig meg sem kisértvén, most volna ideje, hogy a honossági törvény szerkesztésével együttesen szabályozza azt, nehogy ismét azon sóhajra kényszerüljünk fakadni: „Adtál uram előt, de nincs benne köszönet.“ A képviselőház mai másfélórai ülésében letárgyalta a napirendjére kitűzött törvényjavaslatokat. Ezt előzőleg beterjesztő Kemény Gábor b. miniszter a már előre jelzett vámjavaslatokat, melyek a közgazdasági bizottsághoz utasíttattak véleményadás czéljából. Az ülés végén a pénzügyminiszter bejelenti, hogy az 1880-diki államköltségvetésre vonatkozó előterjesztését a keddi ülésben fogja megtenni. Törvényhozó testületünket már hozzászoktatták ahhoz, hogy a minisztériumok, nemkülönben a képviselőházi bizottságok tanácskozmányain keresztülment törvényeket vagy vaktában, vita nélkül, elfogadják vagy a bizottsági szakférfiaknak hódolva, vitatkozásuk eredményének felülvizsgálatával keveset törődjenek. Így történik meg aztán, hogy legújabban is oly törvény szankczionáltatott s léptettetett életbe, mely telve van képtelenségekkel s ezért sürgősen átdolgozandó, hogy az ezer s ezer per és súrlódás kellemetlenségét megszüntessük. Értjük az 1878. XXV. törvényczikket, mely az osztrák-magyar bank létesítéséről és szabadalmáról szól. E törvény 35. §-ában szóról-szóra ez áll : Ha az, kinek a követelés felmondatott, a felmondást meg akarja támadni, tartozik kifogásait 14 nap alatt stb. A kellő időben beadott kifogások tárgyalására lehetőleg rövid határidő tűzetik ki, és az eljárás a polgári peres ügyekben követett szabályok szerint „sommás uton“ történik. Ez alkalommal a „törvényszék“ a felhozott kifogásokat „e 11 e n i r a tnak“ fogja tekinteni s az eljárás befejezése után a felett fog határozni: váljon a felmondás jogérvényes-e vagy sem. — A 38. §-ban pedig ez áll: Ha a végrehajtás a személyes adós (és kezes ?) ingó javaira vezettetik, akkor a nélkül, hogy külön „becslési keresetre“ lenne szükség, a zálogolással egyszersmind a becslés is megejtendő. — A 39. §. meg ezt rendeli. A végrehajtás az elzálogosított ingatlanra vagy „zárlat“ vagy az ingatlan eladása által teljesittetik. — Nevezetes azután, hogy a 11. §. szigorúan rendeli, hogy a végrehajtás elrendelése s az abból kifolyó intézkedések szigorúan a fennálló törvények szerint eszközlendők a bank javára. Lapszemle. A „Jogt. Közi.“ mai száma a VII. magyar jogászgyűlés után czim alatt epilogot mond s biztatja a jogászokat, hogy ne csüggedjenek el a működés gyakorlati sikerének időleges elmaradása miatt, foglaljunk lépésről-lépésre tért — mondja — s működésünk eredmény nélkül nem maradhat; nekünk az előkészítés, a küzdelem nehéz munkája, jutott osztályrészül. A keleti jogviszonyokról folytatja Dr. Herich Károly értekezését. Ezúttal a szerb ipartörvényt ismerteti. Szerbiában meg a czéhrendszer áll fenn, s ki ott iparos- vagy- kereskedő akar lenni, köteles vizsgát tenni az illető bizottság előtt a czéh főnökének elnöklete alatt, mely iparjogtól azonban csak bírói ítélet alapján fosztható meg. A hazai telekkönyvi reform czím alatt —a— jegyű czikkező visszapillant ama reform-mozgalmakra, melyek a telekkönyvek egyöntetű vezetése tárgyában megindultak. Az átalánosságban tartott fettegésnek az az eredménye, hogy nem csak hitelviszonyainkra volna üdvös a telekkönyvek rendes, egyöntetű vezetése, de a kincstárra is jelentékeny haszon háromolna. Végül Bors Károly reflektálva a semmitőszéknek 10515/879. sz. határozatára, helytelennek tartja, hogy a bíróságok az árverési aktus jogerejűségét nem a t. r. t. 443. §-ában előadott módon látják el s csupán helybenhagyják az árverést, anélkül, hogy egyszersmind a kielégítési sorrend s a vételár felosztása tekintetében intézkednének s ezt a törvellenes gyakorlatot a semmitőszék is sankczionálja. Ugy látszik, hogy B. úr abban a nézetben van, hogy ha az árverés 3 — 8 nap alatt nem támadtatok meg, jogerejü , tehát a bíróságra a 443. §. föltétlenül kötelező, ha pedig megtámadtatok, akkor a jóváhagyásra nincs is szükség. Czikkező jól tudhatná, hogy a panaszok be vagy be nem adása nem menti fel a bíróságot a kiküldött eljárásának hivatalból megvizsgálása alól s a fölött határozni, sőt jóváhagyni az eljárást, még ha semmiségi panaszok adattak is be időközileg. Vizsgálja meg czikkező a viszonyokat mélyebben s okvetlenül rálő arra az eredményre, hogy a semmitőszék megtámadott gyakorlata helyes. Epilog a VII. jogászgyüléshez. (Vidéki hang.) Eloszlottak. De váljon ugye, hogy hirdessék az igazságot, mint a nemes ügy apostolai ? Nem hiszszük. A helyzet, a viszonyok által előhozott gladiátorok küzdöttek a porondon tapsokat követelve, aztán ők is visszatértek mesterségükhöz. Ha még az udvariasság parancsából volt okunk némi részben felfüggeszteni véleményünket, szigorú, ítéletünket a praecarius bajvívás első pillanatában, most már nem tehetjük azt. Jogászgyűlésünk ismét nem végzett semmit. Az országbírónak mindent elhomályosító két beszéde nem ad kárpótlást azon szélsőségekért, melyeket szégyenkezve élveznünk kell.