Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 148-298. szám)

1879-07-15 / 160. szám

160. si. Budapest, kedd julius 15. IV. évfolyam 1879. ^ “*• 1 „VAGITAR JOGÁSZ" megjelen minden nap, hitfit kiríva. Előfizetési ár: Egész évre ... 15 fit. — Fél évre .... 7 „50 Negyed évre . . 4 „ —­­ Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: Egy hatodh­asábos petitsor egy- )­szeri hirdetéséért lí­ kr., kétszer f 16 kr., és többszöri hirdetéséért IS kr., minden beigtatásnál. A­­ bélyegdij külön minden beigtatás­­ után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség kiadó­­­hivatal,­­ Budapest,­­ V. József tér 3. sz. hová a lap szellemi részét i­s illető közleményeken kivül. S 1 az előfizetési s hirdetési di­­j 11 fak, nemkülönben a beigza- '­í­tandó hirdetmények is kül- fe­dendők. — Kéziratok csak­­ ismert kezektől fogadtat- ; S | nak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Rólunk — nélkülünk. A lajthántuli reichsrath-választások alkal­mával az agitáczió leginkább az ügyvédek ellen irányult. „Wir wollen keine Doctoren.“ És a megbukott doktorok helyett megválasztottak né­hány obscurus papot, több feudális földbirto­kost, egy-két szédelgő mérnököt és vasúti hiva­talnokot. A liberálisok és az alkotmány­párt ijesztő módon megfogyatkoztak, de a lapok kárörvendve hirdetik a közvélemény anathé­­máját az ügyvédek felett. Mi korántsem érzünk örömet az osztrák kartársak ellen oda­át divatba jött megtáma­dások felett, mégis nem tagadhatjuk, hogy kissé jól esik registrálnunk e hangulatváltozást. Néhány év óta sokaknak tetsző dolog volt az osztrák és magyar ügyvédek között, külö­nösen az eljárás solidsága és a kötelességtelje­­sítés tekintetéből párhuzamot vonni és az össze­hasonlítás mindig a mi hátrányunkra dőlt el. Csak legutóbbi időkben is egyik magyar születésű bécsi ügyvéd kígyót-békát kiáltott ránk, ma­gyarországi ügyvédekre. A feleletet mihamar megadta saját publicuma és megkapta volna már előbb, ha az ő törvénykezési eljárásuk és igazságszolgáltatásuk is olyan lenne, mint a mienk, mert bátran mondhatjuk, hogy a mi tekinté­lyünk elvesztésének majdnem egyedül a lassúan és gyengén vezérlett igaz­ságszolgáltatás, az újabban teremtett fél­szeg törvények és a rosz törvénykezési eljárás és perrend az okai. Minden nemesebb ambíczió, a legbecsülete­sebb törekvés és a leggondosabb tanulmány is megtörnek az ügyvédi hivatás teljesítése körül tapasztalt akadályokon, miket a törvényhozás, igazságügyminisztérium, a bíróságok és a ha­tóságok elénk gördítenek. E tekintetben német kartársaink határozott előnyben vannak, sőt a bíróságok szigorú pontossága és büreaukratikus rendszeressége is javukra szolgál és ime mégis az ellenszenv irányukban is működni kezd. Természetes, hogy az ügyvédek sietni fog­nak ott ez ellenszenv okát fürkészni és egész tekintélyük számbavetésével igyekezendnek az ellenük most csak a politikai téren tapasztalt, de bizonyára fájdalmasan érzett agitácziót ellen­súlyozni, hogy az­­t ne vitessék a zöld aszta­lokhoz is, mert ha oda is elkerülnek a táma­dások, úgy nyakukra szakad nekik is az exis­­tenczia kérdése. És ez igyekezet a mi javunkra is fog szolgálni, mert közösen alkalmazhatjuk az óvszereket. Nálunk a baj régibb keletű és épen ezért nincs okunk a kárörvendésre, sőt azon jó óhajt adjuk osztrák kartársainknak a küzdelem út­jára, hogy ne legyenek érdekeik megóvásában oly lanyhák, mint mi; egyesülésük legyen szi­lárdabb és emelkedettebb, mint a mienk. Mi a megtámadások súlyához képest ugyan­csak gyengén védekezünk, sőt merész lenne azt is mondani, hogy tétlenségünk nem egyéb pas­siv ellenállásnál, mert bizony az vagy köny­­nyelmű Pessimismus vagy tehetetlenség. Ha ezek egyike sem lenne, úgy bizonyára nem hangzottak volna el hiába e lapok intelmei és buzdításai. Rég ismert dolog, hogy a napi sajtó na­gyon felületesen foglalkozik a törvényke­zési és ügyvédi kérdésekkel és legtöbbnyire, sőt utóbbi időben, majdnem kivétel nélkül, e téren megjelent közleményei csak azért látnak napvilágot, mert közvetve vagy közvetlenül tá­madólag lépnek fel ellenünk. A hivatásunkkal kapcsolatos kérdések higgadt, elfogulatlan és szakszerű megvilágítása helyett kéteshírű botrányok és apró piquanteriák által igyekeznek nekünk ártani. Az ellenünk kovácsolt megtámadásokban minden párt szívesen részt vesz, mintha csak­ugyan a közvélemény követelménye lenne az ügyvédeket lealázni és mindazt felkarolni, mi az ügyvédi érdekek ellen irányul. Többi jogi szaklapjaink vajmi keveset foglalkoznak az ügyvéd-existencziának gyakorlati kérdéseivel és még kevesebbet vála­szolna a hírlapi megtámadásokra. így természetes, hogy az ügyvédek iránt való ellenszenv va­lami népszerű ténykedés jellegét viseli magán, ennek köpenye alatt a legabsurdumabb dolgok is, minden ellenvetés nélkül, napvilágra kerül­nek. Hogy csak egyet említsek ezek közül, idé­zem a Pesti Naplót, melynek július 8-án kiadott számában egy bíró a rendes perek lassú menetét főleg az ügyvédek indolencziáj­a hanyagsága és felületességének tulajdonítja, ezt tartván törvénykezési bajaink legnagyobbjának. A közönség elhiszi, mert a P. Naplóban mondatik, mert az ügyvédekről szívesen elhisz mindent és mert nem akad senki közülünk, ki az idétlen oldaltámadásra illően megfelelne. Pedig elég volna a feleletre az, hogy ha ügy­véd nem lenne, per sem volna, ha pedig per nem volna, a bírónak hátraléka sem lenne. A­mit épen a biró úr demonstrálni akart más szavakkal. No már szeretném azt a bírót látni, ki nem örvendene az ügyvédek által egymásnak engedett halasztásoknak s kinél a rendes per befejezése és a véghatározat között levő időköz kisebb volna, mint a periratok beadási időtar­tama. A hírlapi megtámadások és az ügyvédi hatáskört megszorítani szándékozó törvényja­vaslatok behozatalát sürgető felhívások (példá­ul újabban a közjegyzői kényszer) el­lenőrszere nem lehet más, mint minden eset­ben még a legcsekélyebbnek tetsző hírlapi köz­leményre válaszolni, válaszolni kíméletlenül, mert nincsen oly fegyver, mely ellen hasonló­val nem védekezhetnénk. Szolgálhatunk mi is leleplezésekkel és egyéb piquanteriákkal. Na­gyon könnyen kimutathatjuk, hogy a­mi raj­tunk vontatott, az a külbefolyás műve és bár­mely más testület hasonló támadások és ellen­szenv súlya alatt erkölcsileg tízszer deprimál­­tabb volna, mint a miénk. Ha egyesülünk, tömörülünk, az ügyvédi kar erkölcsi és vagyoni tekintetben, a politikai téren úgy, mint a tár­sadalmi téren, mindig irányadó és oly hatalom, melylyel bármely pártnak akarva, nem akarva, számolnia kell, mert nincs az a moz­galom bármely téren, mely a mi erőnkre nem szorul. Ha egyesülünk, a vezérsze­repet senki tőlünk elvitatni nem képes. És én azt tartom, hogy csakis úgy nyer­hetjük vissza teljesen a veszendő tekintélyt és hallgattatjuk el ezáltal az érdekeink ellen in­tézett áskálodást, ha a legnagyobb kitartás és szívóssággal beleavatkozunk minden politikai és társadalmi mozgalomba, arra törekedvén, hogy a mi elveink, a mi nézeteink kerüljenek fel­színre; hogy az általunk kijelölt férfiak vá­lasztassanak meg köztisztviselőkké, választmá­nyi tagokká, sőt politikai szereplőkké is. Bár­mit mondjanak is, befolyásunk még a jelen zi­lált állapotban is elég nagy, mert soha sem volt működésünk exclusív természetű.­­Mennyi­­vel több lenne befolyásunk, ha úgyszólván, egyetemleges kötelezettséggel szövetkeznénk az ügyvédi érdekek előmozdítása czéljából. E szövetkezés elérhető országos érte­kezlet által, mely már magában véve is ha­talmas tiltakozás lenne az existencziánkat alá­ásni igyekvő törekvések ellen. Kartársaink im­már meggyőződhettek, hogy tovább a tétlen­ség útján nem maradhatunk: becsülettel kell összeállnunk, ha becsülettel akarunk élni. Közönyünket nem tekinti már senki önér­zetünk hallgatag kifejezésének. De, ha így lenne is, a hallgatás gondolkozás nélküli, nem számít, nem tervez és épen azért veszedelmes. Mi ügyvédek a jelenben roszul állunk. És ha így megy tovább, mint fogunk állani a jö­vőben? A Kimbunda-szerecsenek, ha valamely bajt el akarnak hárítani maguktól, ökröt vagy bárányt áldoznak a király engesztelésére és ez­zel azután eleget tettek kötelességeiknek. De házukat nem védik a villám ellen, az uralkodó járvány daczára elhanyagoltak, a harcz ellen nem biztosítják országuk határait. S a­ki tán a jövőt előrelátva, inti a népet, hálából­­ megeszik. Épen igy vagyunk mi, csakhogy itt nem eszik meg, hanem csak marják az embert. Én tehát szívből csatlakozom a szerkesztő úr azon indítványához, hogy bajaink orvoslása vé­gett tartassák országos értekezlet. Bolgár Kálmán, pécsi ügyvéd. Az ügyvédek irányában tanúsított s már kiállhatatlanná vált méltatlankodásoknak egyes kamarák részéről szakadatlan feliratok útján czélba vett orvoslását mi, az eddigi eredmények alapján, nem tekinthetjük másnak, mint biablonszerű por­­hintésnek a könnyen hivők szemébe. A viszonyok nem olyanok többé, hogy megbarátkozhatnánk bár­mely gondolattal, mely sorsunk javulását, átalános tömörülés nélkül, kilátásba helyezhetné. Gyülekez­zünk s ha kell, demonstráljunk. Az ügyvédi kar nem oly gyenge testület, mely vétójával meg nem állíthatná azon hatalom törekvését, mely meggon­dolatlanul kétessé akarja tenni existencziánkat. Lenni vagy megszűnni. A munka nem szégyen. Ebben az országban, hol annyira fejleszthető az ügyvédekkel szemközt az ellenszenv, még nem állhat az érett­ség azon fokán, hogy a társadalom legműveltebb osztálya, melyet az ügyvédek képeznek föltétlenül, prókátoroskodás nélkül is meg ne élhetne. Az első teendő tehát, hogy hassanak oda kartársaink, mi­kép a kamarák az országos tanácskozást határozat s kedvező eldöntés tárgyává tegyék s azután álla­píttassák meg a gyülekezési tervezet. Lássunk tehát a munkához, mutassuk meg, hogy a mily ke­servesen tettünk szert a diplomára, és oly férfiasan képesek vagyunk lemondani minden jogról, mely­hez indolenczia fűződik. Szerk. * A Boszniába és Herczegovinába kineve­zett tisztviselők úti előlegeinek s egyéb

Next