Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 148-299. szám)

1880-07-15 / 160. szám

V. évfolyam 1880. „MAGYAR JOGÁSZ“ ’ megjelen minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: Egész évre........20 frt. — Fél évre..............10 „ — Negyed évre.... 5 „­­ Egy hónapra. ... 7 „ 80 Hirdetések : Egy hatodhasábos petitsor egy­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden­ beigtatásnál A­­ bélyegdij külön minden beigtatás j­o­gi után 80 kr. osztr. ért. (X MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Budapest, csütörtök julius 15. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfize­tési s hirdetési díjak, nemkü­lönben a beigtatandó hirdet­mények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat-L__—__i' g(5fry= pfisier jtss*— — ...... » Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Budapest, F. József tér 9. sz. A szenvedő váltóképesség megszorítása külföldön. (Két czikk.) II. „Nehéz elhatározni magát valakinek az elkövetett hibák beismerésére. A tapasztalat mégis azt bizonyítja, hogy korlátolt látkörű s alantas szellemi niveam­ álló emberek rendszerint sok­kal hiúbbak tetteikre és alkotásaikra, mint je­lentős tehetséggel bírók. Senki sem óvakodik oly makacsul bevallani, hogy tévedett, mint a bornirt elméjű egyén“ . . . Schoppenhauer, a kérlelhetlen logikájú bölcsész munkáiból idéztük e sorokat, melyeket ajánlunk azok figyelmébe, kik gondolkoztak azon körülmény fölött, hogy nálunk egyik tévedésből a másikba esik az igazságügyi kodifikáczió. Igen, az elkövetett hibák beismerése nálunk a legszokatlanabb tü­nemények egyike. Pedig, mint előző czikkünkben kifejtettük, a nagy, gazdag, virágzó kereskedelemmel és iparral bíró államok viszonyainak szemmeltar­­tásával készült törvények — s első­sorban a kereskedelmi és váltó­törvények — proble­matikus értékét kétségtelenné tette a gya­korlat. Ma már tisztában lehetnek aziránt, e törvények behozatalának egykori föltétlen bará­tai is, hogy hitelt, forgalmat, üzleti lendületet sat, nem a kereskedelmi ügyletek szabályozá­sára s a váltó szenvedő­képességének kiterjesz­tésére hozott törvények teremtenek. Mi több, tisztában lehetnek az iránt is, hogy e törvé­nyek épenséggel káros eredményeket szülnek ott, hol — mint nálunk — nincsenek meg azon föltételek, melyek behozatalukat indokolttá és szükségessé tehették volna. A­kik mindig a külföldre hivatkoznak s gépiesen majmolják idegen államok instituczióit, azok most megtanulhatnak a váltó szenvedő képesség korlátozására Németországban megin­dult mozgalomból, hogy hasonlíthatlanul nagyobb kereskedelemmel s üzleti forgalommal bíró ál­lamban is szükségesnek mutatkozik a közjólét és közérdek szempontjából a váltó szenvedő képesség korlátozása. Megtanulhatják, hogy még a lakosságának átalános mű­veltségére nézve elsőrendű helyet elfoglaló Németországban is kalamitássá lön ama képesség kiterjesztése. Ka­­lamitássá igen, mert az aránylag nagy művelt­sége daczára is jelentős néprétegek nem isme­rik a váltó természetét és áldozatul esnek tájé­kozatlanságuknak s az uzsorának. A német birodalmi gyűlés már 1. év május 7-én gróf Bismarck (Bismarck herczeg fiának) indítványára elfogadott egy a váltó szenvedő képességnek korlátozására vonatkozó határozati javaslatot. Ennek következtében a birodalmi kanczellár fölszólíttatá a szövetséges kormányokat, hogy gyűjtsék össze az ezen kér­dés bővebb tanulmányozására szükséges anyagot. A körirat, melyet ez ügyben H­o­­h­e­nr­o­h­e herczeg a németországi államok kormányaihoz intézett, figyelemreméltó világot vet azon álláspontra, melyet a német állam­­kanczellár ez ügyben elfoglal. A birodalmi gyűlés határozati javaslata — mondja többek között a körirat — azon nézetnek eredménye, hogy az átalános váltó szenvedőké­pesség nem szükséges s csak előmoz­dítja az uzsora által való kizsákmá­­nyoltatást. Alapos indokok nyomán állítható to­vábbá, hogy e képesség kiterjesztése nem hoz hasznot azon osztályoknak, me­lyek nem vesznek részt a pénz és kereskedelmi forgalomban. Mindenek­előtt az állapítandó meg tehát, mily terjede­lemben válik gazdasági szükségletté a váltó­szenvedő képesség. E szempontból alig vonható kétségbe, hogy bizonyos kategóriába tartozó egyének, minek tudósok, lelkészek, katonák, tanulók, tanítók, hivatalnokok sat., teljesen távol tart­hatják magukat a váltó­forgalomtól, míg keres­kedők, gyárosok, bányatulajdonosok sat. azt nem nélkülözhetik. A foglalkozási ágak egész sorát illetőleg azonban a gazdasági szükséglet hatá­rai nagy mérvben kétesek. Mindenekelőtt áll ez a földbirtokosokról s azon iparűzőkről, kik a kereskedelmi tör­vénykönyv értelmében nem kereskedők. Azon kérdés nyomul előtérbe, váljon a váltóhitel a nagyobb s a kisebb földbirtoknak nyitva tartandó-e? S váljon mennyiben mutat­kozik szükségesnek, hogy a váltóforgalom alól kivonattassanak az iparűzők, főleg pedig a kéz­művesek. Ama néposztályok s a közjólét érde­kében a szövetséges kormányok tehát fölszó­­littatnak, hogy tanulmányoztassák eme kérdést: „Váljon a gazdasági viszonyok követelik-e, hogy a törvény szerint kereskedői minősítéssel nem biró földbirt., iparűzők s főleg kézművesek számára föntartassék a váltó szenvedő képes­ség avagy ellenkezőleg nem engedik meg, sőt igénylik talán annak korlátozását? S ha igen, minő törvényileg megállapítandó korlátok vo­­nandók ama képesség megszorítására?“ Ezen kérdéssel kapcsolatban ajánltatik azon kérdés tanulmányozása, váljon az említett társadalmi osztályokat illetőleg különbség teendő-e ide­gen és saját váltók között s hogy e szem­pontból egyátalán szükséges-e az idegen váltó mellett fönhagyni a saját váltót? Íme tehát Németországban a váltó-szenve­dő képesség korlátozására irányadó helyről indult meg széleskörű mozgalom, melynek eredménye iránt nem foroghat fon kétség, mert tényleg kitűnt, hogy ama képesség átalános kiterjesz­tése, gazdasági szempontból, nemcsak fölöleges, hanem egyenesen káros. Bízvást állítható, hogy nálunk a káros eredmény­ek határtala­nul nagyobbak, mi az olcsó hitel hiányá­ban, az alsóbb néprétegek csekélyebb művelt­ségében s az uzsora erősebb burjánzásában leli magyarázatát. Valóban, végső ideje volna okulni a keserű tapasztalatokon s fölhagyni valahára azon dőre buzgalommal, mely viszonyaink tel­jes szem elől tévesztése mellett meggondolatlanul hoz oly törvényeket s ültet át honi talajba oly institucziókat, melyekre sem szükség nin­csen, sem prosperáczió nem várakozik. a halálbüntetés eltörlésére czélzó törekvések eddig­­elé csak kivételesen — egy-két államban — ve­zettek czélhoz; másrészről tagadhatlan, hogy majd­nem minden államban redukáltatott a tényleg végre­hajtott halálos ítéletek száma. A megkegyel­mezé­sek szaporodása bizonysága annak, hogy e törekvé­sek, legalább humanitárius tekintetben, nem ered­ménytelenek. Azonban a halálbüntetés eltörlésé­nek ellenségei, a kegyelmi tények szaporodása s a főbenjáró büntettek számának csak csekély fluktuá­­cziót feltüntető állandósága között összefüggést vélnek föltalálni, így Francziaországban nem hiány­zanak hangok, melyek a rendkívüli elvadulásra és elvetemedettségre mutató sensaczionális bűnténye­kért hajlandók felelőssé tenni a megkegyelmezési praxist. Ezzel szemben joggal állítható azon tény, hogy az 1815-től 1835-ig terjedő idő­szakban, mikor a halálbüntetés végrehajtását ke­gyelmi tények csak a legritkább esetekben gátolták meg, több bűntény s nevezetesen több halál­­büntetéssel sújtott bűntény követtetett el, mint az utóbbi időszakban. A franczia igazságügyminiszte­ri­u­m által közzétett hivatalos sta­tikai jelentések szerint, az 1872 —1879-diki időszak bűntények számának jelentékeny csökkenését tün­teti föl, pedig ezen időszakban a halálra ítéltek 8/* része nyert kegyelmet. Tagadhatatlan mindazon­által az, hogy ezen időszakban történtek azon ször­nyű gyilkossági bűntények, (Billoir, Abadie, sat.) melyek izgatottságba hozták az egész közvéleményt azon kegyetlenség és elvadulás folytán, melylyel elkövettettek. Szerző azon nézetét fejti ki, hogy a bűntények számának aránya s a kegyelmi tények ezidőszerinti gyakoriassága között egyátalán nincs összefüggés. Legújabban az észak-amerikai egyesült államokban figyelemreméltó mozgalom keletke­zett a halálbüntetés eltörlése czéljából. Sajátságos tünet oly nép körében, mely nagyon hajlandó a nem épen megbízható büntető igazságszolgáltatás processusának eléje vágni a lynch -justitiá­­v­a­l. Az amerikai jogászok közül Wilborne, Young, Perkins és mások számottevő műveket írtak a ha­lálbüntetés ellen, mely ellenében fölötte erős áram­lat képződött. Az orthodox Protestantismus, e tö­rekvésekkel szemben, inkább ellenségesen, mint barátságosan viseli magát. Szerző elvileg ugyan ellensége a halálbünte­tésnek, mindazonáltal korlátolt módon föntartandónak véli ott és addig, hol és még az átalános művelődés nem vezet a nép erkölcsi fogalmainak megszilárdulá­sára. Ha jogilag és erkölcsileg nem is igazolható, hogy az állam megfoszsza életüktől a főbenjáró bűntetteik elkövetőit; ha mindjárt anomália is, hogy jogtörvény és erkölcs nevében emberek megúsz­tassanak életüktől, mikor jog, törvény és erkölcs tiltják az emberélet erőszakos kioltását, a halál­­büntetést — mint fájdalom, ez idő szerint, nagyon szükséges elrettentési eszközt — nem lehet rövi­den kiküszöbölni. De annál szükségesebb és kívá­­natos­, hogy a kegyelmi tények bölcsen és nagy­lelkűen gyakoroltassanak. Nagy felelősség terheli a közegeket, kik hi­vatva vannak a megkegyelmezések dolgában javas­­latot tenni a kegyelmi joggal fölruhá­zott államfőnek. És szükséges, hogy a bün­tetőjog mindig hű kifejezést adjon valamely nép 160. sz. A halálbüntetés eltörlésére irányuló tö­rekvések. (Két közlemény.) II. Ha egyrészről nem lehet félreismerni, hogy I

Next