Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 148-299. szám)
1880-07-15 / 160. szám
V. évfolyam 1880. „MAGYAR JOGÁSZ“ ’ megjelen minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: Egész évre........20 frt. — Fél évre..............10 „ — Negyed évre.... 5 „ Egy hónapra. ... 7 „ 80 Hirdetések : Egy hatodhasábos petitsor egyszeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál A bélyegdij külön minden beigtatás jogi után 80 kr. osztr. ért. (X MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Budapest, csütörtök julius 15. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési díjak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat-L__—__i' g(5fry= pfisier jtss*— — ...... » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, F. József tér 9. sz. A szenvedő váltóképesség megszorítása külföldön. (Két czikk.) II. „Nehéz elhatározni magát valakinek az elkövetett hibák beismerésére. A tapasztalat mégis azt bizonyítja, hogy korlátolt látkörű s alantas szellemi niveam álló emberek rendszerint sokkal hiúbbak tetteikre és alkotásaikra, mint jelentős tehetséggel bírók. Senki sem óvakodik oly makacsul bevallani, hogy tévedett, mint a bornirt elméjű egyén“ . . . Schoppenhauer, a kérlelhetlen logikájú bölcsész munkáiból idéztük e sorokat, melyeket ajánlunk azok figyelmébe, kik gondolkoztak azon körülmény fölött, hogy nálunk egyik tévedésből a másikba esik az igazságügyi kodifikáczió. Igen, az elkövetett hibák beismerése nálunk a legszokatlanabb tünemények egyike. Pedig, mint előző czikkünkben kifejtettük, a nagy, gazdag, virágzó kereskedelemmel és iparral bíró államok viszonyainak szemmeltartásával készült törvények — s elsősorban a kereskedelmi és váltótörvények — problematikus értékét kétségtelenné tette a gyakorlat. Ma már tisztában lehetnek aziránt, e törvények behozatalának egykori föltétlen barátai is, hogy hitelt, forgalmat, üzleti lendületet sat, nem a kereskedelmi ügyletek szabályozására s a váltó szenvedőképességének kiterjesztésére hozott törvények teremtenek. Mi több, tisztában lehetnek az iránt is, hogy e törvények épenséggel káros eredményeket szülnek ott, hol — mint nálunk — nincsenek meg azon föltételek, melyek behozatalukat indokolttá és szükségessé tehették volna. Akik mindig a külföldre hivatkoznak s gépiesen majmolják idegen államok instituczióit, azok most megtanulhatnak a váltó szenvedő képesség korlátozására Németországban megindult mozgalomból, hogy hasonlíthatlanul nagyobb kereskedelemmel s üzleti forgalommal bíró államban is szükségesnek mutatkozik a közjólét és közérdek szempontjából a váltó szenvedő képesség korlátozása. Megtanulhatják, hogy még a lakosságának átalános műveltségére nézve elsőrendű helyet elfoglaló Németországban is kalamitássá lön ama képesség kiterjesztése. Kalamitássá igen, mert az aránylag nagy műveltsége daczára is jelentős néprétegek nem ismerik a váltó természetét és áldozatul esnek tájékozatlanságuknak s az uzsorának. A német birodalmi gyűlés már 1. év május 7-én gróf Bismarck (Bismarck herczeg fiának) indítványára elfogadott egy a váltó szenvedő képességnek korlátozására vonatkozó határozati javaslatot. Ennek következtében a birodalmi kanczellár fölszólíttatá a szövetséges kormányokat, hogy gyűjtsék össze az ezen kérdés bővebb tanulmányozására szükséges anyagot. A körirat, melyet ez ügyben Hohenrohe herczeg a németországi államok kormányaihoz intézett, figyelemreméltó világot vet azon álláspontra, melyet a német államkanczellár ez ügyben elfoglal. A birodalmi gyűlés határozati javaslata — mondja többek között a körirat — azon nézetnek eredménye, hogy az átalános váltó szenvedőképesség nem szükséges s csak előmozdítja az uzsora által való kizsákmányoltatást. Alapos indokok nyomán állítható továbbá, hogy e képesség kiterjesztése nem hoz hasznot azon osztályoknak, melyek nem vesznek részt a pénz és kereskedelmi forgalomban. Mindenekelőtt az állapítandó meg tehát, mily terjedelemben válik gazdasági szükségletté a váltószenvedő képesség. E szempontból alig vonható kétségbe, hogy bizonyos kategóriába tartozó egyének, minek tudósok, lelkészek, katonák, tanulók, tanítók, hivatalnokok sat., teljesen távol tarthatják magukat a váltóforgalomtól, míg kereskedők, gyárosok, bányatulajdonosok sat. azt nem nélkülözhetik. A foglalkozási ágak egész sorát illetőleg azonban a gazdasági szükséglet határai nagy mérvben kétesek. Mindenekelőtt áll ez a földbirtokosokról s azon iparűzőkről, kik a kereskedelmi törvénykönyv értelmében nem kereskedők. Azon kérdés nyomul előtérbe, váljon a váltóhitel a nagyobb s a kisebb földbirtoknak nyitva tartandó-e? S váljon mennyiben mutatkozik szükségesnek, hogy a váltóforgalom alól kivonattassanak az iparűzők, főleg pedig a kézművesek. Ama néposztályok s a közjólét érdekében a szövetséges kormányok tehát fölszólittatnak, hogy tanulmányoztassák eme kérdést: „Váljon a gazdasági viszonyok követelik-e, hogy a törvény szerint kereskedői minősítéssel nem biró földbirt., iparűzők s főleg kézművesek számára föntartassék a váltó szenvedő képesség avagy ellenkezőleg nem engedik meg, sőt igénylik talán annak korlátozását? S ha igen, minő törvényileg megállapítandó korlátok vonandók ama képesség megszorítására?“ Ezen kérdéssel kapcsolatban ajánltatik azon kérdés tanulmányozása, váljon az említett társadalmi osztályokat illetőleg különbség teendő-e idegen és saját váltók között s hogy e szempontból egyátalán szükséges-e az idegen váltó mellett fönhagyni a saját váltót? Íme tehát Németországban a váltó-szenvedő képesség korlátozására irányadó helyről indult meg széleskörű mozgalom, melynek eredménye iránt nem foroghat fon kétség, mert tényleg kitűnt, hogy ama képesség átalános kiterjesztése, gazdasági szempontból, nemcsak fölöleges, hanem egyenesen káros. Bízvást állítható, hogy nálunk a káros eredmények határtalanul nagyobbak, mi az olcsó hitel hiányában, az alsóbb néprétegek csekélyebb műveltségében s az uzsora erősebb burjánzásában leli magyarázatát. Valóban, végső ideje volna okulni a keserű tapasztalatokon s fölhagyni valahára azon dőre buzgalommal, mely viszonyaink teljes szem elől tévesztése mellett meggondolatlanul hoz oly törvényeket s ültet át honi talajba oly institucziókat, melyekre sem szükség nincsen, sem prosperáczió nem várakozik. a halálbüntetés eltörlésére czélzó törekvések eddigelé csak kivételesen — egy-két államban — vezettek czélhoz; másrészről tagadhatlan, hogy majdnem minden államban redukáltatott a tényleg végrehajtott halálos ítéletek száma. A megkegyelmezések szaporodása bizonysága annak, hogy e törekvések, legalább humanitárius tekintetben, nem eredménytelenek. Azonban a halálbüntetés eltörlésének ellenségei, a kegyelmi tények szaporodása s a főbenjáró büntettek számának csak csekély fluktuácziót feltüntető állandósága között összefüggést vélnek föltalálni, így Francziaországban nem hiányzanak hangok, melyek a rendkívüli elvadulásra és elvetemedettségre mutató sensaczionális bűntényekért hajlandók felelőssé tenni a megkegyelmezési praxist. Ezzel szemben joggal állítható azon tény, hogy az 1815-től 1835-ig terjedő időszakban, mikor a halálbüntetés végrehajtását kegyelmi tények csak a legritkább esetekben gátolták meg, több bűntény s nevezetesen több halálbüntetéssel sújtott bűntény követtetett el, mint az utóbbi időszakban. A franczia igazságügyminiszterium által közzétett hivatalos statikai jelentések szerint, az 1872 —1879-diki időszak bűntények számának jelentékeny csökkenését tünteti föl, pedig ezen időszakban a halálra ítéltek 8/* része nyert kegyelmet. Tagadhatatlan mindazonáltal az, hogy ezen időszakban történtek azon szörnyű gyilkossági bűntények, (Billoir, Abadie, sat.) melyek izgatottságba hozták az egész közvéleményt azon kegyetlenség és elvadulás folytán, melylyel elkövettettek. Szerző azon nézetét fejti ki, hogy a bűntények számának aránya s a kegyelmi tények ezidőszerinti gyakoriassága között egyátalán nincs összefüggés. Legújabban az észak-amerikai egyesült államokban figyelemreméltó mozgalom keletkezett a halálbüntetés eltörlése czéljából. Sajátságos tünet oly nép körében, mely nagyon hajlandó a nem épen megbízható büntető igazságszolgáltatás processusának eléje vágni a lynch -justitiával. Az amerikai jogászok közül Wilborne, Young, Perkins és mások számottevő műveket írtak a halálbüntetés ellen, mely ellenében fölötte erős áramlat képződött. Az orthodox Protestantismus, e törekvésekkel szemben, inkább ellenségesen, mint barátságosan viseli magát. Szerző elvileg ugyan ellensége a halálbüntetésnek, mindazonáltal korlátolt módon föntartandónak véli ott és addig, hol és még az átalános művelődés nem vezet a nép erkölcsi fogalmainak megszilárdulására. Ha jogilag és erkölcsileg nem is igazolható, hogy az állam megfoszsza életüktől a főbenjáró bűntetteik elkövetőit; ha mindjárt anomália is, hogy jogtörvény és erkölcs nevében emberek megúsztassanak életüktől, mikor jog, törvény és erkölcs tiltják az emberélet erőszakos kioltását, a halálbüntetést — mint fájdalom, ez idő szerint, nagyon szükséges elrettentési eszközt — nem lehet röviden kiküszöbölni. De annál szükségesebb és kívánatos, hogy a kegyelmi tények bölcsen és nagylelkűen gyakoroltassanak. Nagy felelősség terheli a közegeket, kik hivatva vannak a megkegyelmezések dolgában javaslatot tenni a kegyelmi joggal fölruházott államfőnek. És szükséges, hogy a büntetőjog mindig hű kifejezést adjon valamely nép 160. sz. A halálbüntetés eltörlésére irányuló törekvések. (Két közlemény.) II. Ha egyrészről nem lehet félreismerni, hogy I