Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 148-299. szám)
1880-10-09 / 232. szám
V. évfolyam 1880. 232. 87. Budapest, szombat október 9. „MAGYAR JOGÁSZ“ 1' Egész évre........20 Jrt. — Fél évre..............10 „ — Negyed évre.... 5 „ Egy hónapra.... 7 „ 80 Hirdetések: Egy hatodhasábos petitsor egyszeri hirdetéséért 16 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál A | jh bélyegdij külön minden beigtatás / • Íj után 30 kr. osztr. ért. ( j megjelen MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. f *— ----------«3! f Szerkesztőség ; \ nak r SS2n »'SBj ! ■ -»■ i-minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár : 13 ff&Ei kiadóhivatal: Budapest, IV. József tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kivül. az elközetési a hirdetési dijak, nemkülönben a veigtatandó hirdetmények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatós. ■ A büntető-törvénykönyv némely intézkedései, gyakorlati szempontból. X. Hamis tanuzás, hamis eskü. A b.-tkönyv 213. § szerint hamis tanuzás bűntettét követi el, ki bűnvádi ügyben a biróság előtt az ügynek valamely lényeges körülményére nézve hamis vallomást tesz és azt esküvel megerősíti. A minősítésnek tehát egyik és legfőbb kelléke az, hogy a vallomás esküvel legyen megerősítve. E szerint tehát az esküvel nem erősített tanúvallomás nem büntethető. A formális büntetőjog keretében a bizonyítékok közt helyet foglal az esküvel nem erősített tanúvallomás és ezek alapjánaz, ha más bizonyító körülményekkel támogatva van, vádlott elitélhető. Ha több tanú esküvel nem erősített vallomást tesz a bűnösség kérdésénél valamely döntő körülményre s e mellett még más, csak gyanúkörülmények terhelik vádlottat, kell, hogy a bíró marasztaló ítéletet hozzon, míg, ha hiányzik a tanuk vallomása, fel kellett volna okvetetlen mentenie. Föltéve, hogy vádlott ártatlanul ítéltetett el, a hamis tanúzó, csak azért, mert vallomására esküt nem tett, jogosan fölmenthető. Eszerint az esküvel meg nem erősített hamis tanúvallomás szabadalmat nyer, mielőtt kimondatnék, hogy az esküvel meg nem erősített tanúvallomás nem bizonyíték. Ennek kimondása pedig alakilag jogellenes volna és bizonyítás tekintetében megmérhetően hátrányos. Ha tehát ki nem mondható, az igazság kideríttetésének garancziája megköveteli, hogy az igazságszolgáltatás azon vallomások iránt is lehető biztosítékot igyekezzék szerezni, melyek az eskü pecsétjével nem erősíttettek meg. Az eskü ténye amúgy is csak alakiság s hogy a büntető-törvénykönyv is ebben az értelemben vette, kitűnik a 218. § rendelkezéséből. Mi tehát a btk. 218. §-ában irt bűntény kellékéhez elégnek tartanók azt, ha a bíró eleve figyelmeztet igaz vallomástételre és arra, hogy vallomására esetleg esküt is kell tennie. Ha valaki ezen komoly figyelmeztetések után is hamis vallomást tesz, nem indokolható az imputatio kizárása. A gyakorlati élet e §rendelkezésének veszélyességét bizonyára igen hamar be fogja bizonyítani. Fentebbi érveink a 220. § rendelkezéseire is kiterjeszthetők. E tekintetben még kényesebb természetűnek tartjuk a törvény hiányos intézkedését, mert megjegyzendő, hogy a fegyelmi eljárást szabályozó törvényünk nincs s bár az 1871. VHI. t. ez. ilynemű intézkedéseket is tartalmaz, de abban a bizonyítási eljárás mikéntje még csak emlitve sincs és a biró bölcs belátásától függ, ha váljon esküvel nem erősített tanúk vallomása alapján jónak lát-e valakit elítélni vagy nem? Elítéltetés esetén, ha a vádlott ártatlansága kiderül, minő törvényes alapon szerezhet az elítélt elégtételt, de mi által lesz helyreállítható a jogbiztonságban megzavart egyensúly? A 224. § akként rendelkezik, hogy a hamis tanúzás nem büntettethetik, ha a hamis tanúságot tevő a valónak bevallása által önmagát büntetendő cselekvénynyel vádolná. Ezen intézkedés indokolására szolgált az, miszerint „az által, hogy a bíró oly bizonyítási eszközt vesz fel, melyet neki kívánni nem szabad, úgyszintén azon lényeges feltételek mellőzése által, melyektől a bizonyíték kivehetőségét függővé teszi a törvény, maga a bizonyíték semmis és érvénytelen lesz, vagyis olyannak tekintendő, mintha az soha sem vétetett volna ki. Ennek következménye az, hogy az ekként kivett tanúvallomást a törvény olyannak tekinti, mintha tanú ki sem hallgattatott, mintha az esküt letett fél meg sem esküdött volna. Ez indokolás kétségkívül figyelemre méltó jogi szempontból, de tekintettel a felmerülhető esetre, sokszor igen súlyos jogsértések büntetlen hagyását fogja eredményezni. Már ezen tárgyalásánál Zay Adolf rámutatott azokra a bajokra, melyek e rendelkezéséből származhatnak. A mi véleményünk teljesen egyezik Zay vélekedésével. Az igaznak meg nem mondása, eltagadása, vagy elcsavarása, habár a tanú vallomását esküvel erősítette is meg, nem büntethető, ha az igaznak bevallása önmaga ellen képezne vádat. De mert az igaz be nem vallását gátoló erkölcsi akadály, nem rejt erkölcsi kényszert arra, hogy a tanú más valakit terheljen vallomásával s ha ezt tette s ez által előidézte avagy elő akarta idézni a bajt, amit vallomása által kilátásba helyezett, lehetetlenség a hamis tanúvallomást tevő büntetlenségének veszélyességét elvitatni. Felhozza némely jogász, hogy az, aki hamis tanúvallomást tett, abban az esetben, ha vallomásának valótlansága kiderül, mint vádlott a főbűnért, úgyis kereset alá jő és azért a tényért lesz elítélve, melyet magáról a a hamis tanúság tétellel akart elhárítni; úgy de ez mindig kérdés marad, mert idő múltával az ellene harczoló bizonyítékok megerőtlenedhetnek, büntetlen marad, jóllehet hamis tanúskodásatán az azzal terheltnek életét és vagyonát semmisítette meg. Nem effectuálható a pénzügyminiszternek 60340/880. sz. a. keletkezett s az igazságügyér 26607/880. sz. alatti rendeletével a bíróságokkal közlött utasításnak azon része, mely szerint kimondatik, hogy a bírói kiküldöttek az adó-, illetve letéthivatalnál ellennyugtát nem kötelesek adni akkor, ha ők jelentésüket, melyben a letett pénz vagy értéktárgy részletesen megjelöltetett, a királyi adó-, mint letéthivatalnak bemutatják s azt a letételt igazoló nyugtával a kiküldő bírósághoz azonnal s minden esetre a letéteményezés napján benyújtják „és“ a bíróság ily esetekben a letéti utalványt a letéti naplóval együtt „még aznap“ megküldi a letéthivatalnak. Hogyan képzelhető az, hogy a végrehajtónak még oly gyors eljárása mellett, a bíróság ugyanazon napon elintézi jelentését, sőt még az arra vonatkozó végzést meg is küldi a letéthivatalnak, mely hivatal, köztudomás szerint, a délutáni órákban zárva is van, de másrészt hogyan teheti a rendelet az ellennyugta adásának szükségét függővé a kiküldött előrelátásától, mely mindenesetre praecarius, amennyiben nem tudhatja, hogy váljon a bíróság a jelentést még aznap elintézi, leíratja s expediáltatja-e a letéthivatalhoz vagy sem; mert, miként kiemeltük, a kiküldött ellennyugtásának szüksége a bíróság ezen gyors eljárásától tétetett függővé. A büntetőjog tára. Épületes dolgok fejlődnek ki a büntetőcodex alkalmazásából. Csemegi elvétve azt szokta mondani a codexre: „az én törvényem“, „ennek én vagyok auctora“; igazán olyan is az, mintha belőle vágták volna ki. Nagyon ráillik Csemegire, a szellemit egészen mellőzve, Paul Jean esete, kitől utazás közben egy káplár azt kérdezte, hogy mivel foglalkozik. Erre azt felelé: „én auctor vagyok“ s megmagyarázta, hogy könyveket csinál. A káplár csodálkozását fejezé ki a kitétel fölött, mert „nálunk, mondá, itt a vidéken, könyvkötőknek nevezik azokat, akik a könyveket csinálják.“ Bennünk is csaknem ez a hit erősödik meg, ha látjuk azt, hogy a büntető-codex alapján hova fejlődött ki rövid pár hét alatt a judikatúra, úgy hogy a felszínre jutott anyag csaknem elcsábítja az emberi jogi élet- lap szerkesztésére. A legutóbbi napokban a legfőbb stélőszék a büntető-codex törvényes intézkedéseit hűen követve, komikus dolgokat mondott ki, ugyanis arra a tisztviselőre, ki a rá bízott váltót széttépte, kimondotta azt, hogy váltóhamisító; arra, ki valakit pofonütött, hogy becsületsértő; a kocsisra, ki lopott, hogy „hivatalát“ veszti; a börtönre, fogházra, fogságra s egyéb szabadságvesztésre ítéltek, egy helyre kerülnek s egymás hátát verik örömükben, hogy az a sokféle minősítés, mely most napirenden van, sem fogott ki rajtuk. Szóval, kezdenek a dolog fölött átalánosan kaczagni a börtönben s azonkívül egyaránt. A biró ajkán is mindenkor bizonyos mosoly vonul végig, ha higgadtan szemléli azokat a tökéletlenségeket, melyek a codexből egész merészen kidomborodnak. A törvényhozás dolga volna most már figyelemmel kísérni a nagy zajjal hirdetett codex gyakorlati eredményeit. Kötelessége bármi után módon megszüntetni azokat a visszás állapotokat, melyek uralomra jutottak. Oly komikus és kétségbeejtő felforgatások történtek rövid pár hét alatt a büntető igazságszolgáltatás terén, hogy azokkal már komolyan foglalkozni sem lehet a tudomány s a gyakorlat szakférfiainak. A törvényhozás nem szigetelheti el magát az élet szükségleteitől, feladata a megzavart jogrendet helyreállítani. Lapszemle. A Jogt. Közlöny ma is hirdeti, hogy a megszűnt Magy. Themis munkatársainak birtokába jutott; mi pedig azt mondók vagyunk, hogy ezek birtokába jutottak a Jogt. Közlönynek, sőt mi több, hogy a lap tartalma után ítélve, a Themis él és a Közlöny halt meg. Mindjárt az első helyen dr. De l’Adami Rezső kezd meg roppant hosszúnak s unalmasnak ígérkező czikksorozatot, melynek czimét ide iktatjuk: „Az ajándékozás, élők között. Alkat elemezés.“ Hivatkozik Waechterre, Savignyre, Puchtara, Kellerre, Ungerre, Molitorra, a római jogra, a franczia, angol, olasz, spanyol s a jó isten tudja minő auctorok s viszonyokra, míg elvégre kimondja, hogy: „Az ajándékozás a járatos fogalom-meghatározások szerint tágabb értelemben : minden jogügylet, melyben az egyik (ajándékozó) fél kedvezés szándékából (bőkezűsége jótékonyság indokából) bármely jogcselekmény (jogkövetkezményes mulasztás) által, melyre jogilag kötelezve nincs, a másik (megajándékozott) felet valamely vagyoni előnyben részesíti, tehát minden