Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 148-299. szám)

1880-10-09 / 232. szám

V. évfolyam 1880. 232. 87. Budapest, szombat október 9.­­ „MAGYAR JOGÁSZ“ 1' Egész évre........20 Jrt. — Fél évre..............10 „ — Negyed évre.... 5 „­­ Egy hónapra.... 7 „ 80 Hirdetések: Egy hatodhasábos petitsor egy­szeri hirdetéséért 16 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért­­ 13 kr., minden beigtatásnál A | jh bélyegdij külön minden beigtatás / • Íj után 30 kr. osztr. ért. ( j megjelen MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. f *— ----------«3! f Szerkesztőség ; \ nak r SS2n »'SBj ! ■ -»■ i-­minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár : 1­3­ ff&Ei kiadó­hivatal: Budapest, I­V. József tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kivü­l. az elköze­­tési a hirdetési dijak, nemkü­lönben a veigtatandó hirdet­mények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat­ós. ■ A büntető-törvénykönyv némely intézke­dései, gyakorlati szempontból. X. Hamis tanuzás, hamis eskü. A b.-tkönyv 213. § szerint hamis tanuzás bűntettét követi el, ki bűnvádi ügyben a bi­­róság előtt az ügynek valamely lényeges körülményére nézve hamis vallomást tesz és azt esküvel meg­erő­síti. A minősítésnek tehát egyik és legfőbb kelléke az, hogy a vallomás esküvel legyen megerősítve. E szerint tehát az eskü­vel nem erősített tanúvallomás nem bün­tethető. A formális büntetőjog keretében a bizo­nyítékok közt helyet foglal az esküvel nem erősített tanúvallomás és ezek alap­ján­­az, ha más bizonyító körülményekkel tá­mogatva van, vádlott elitélhető. Ha több tanú esküvel nem erősített vallomást tesz a bűnösség kérdésénél valamely döntő körül­ményre s e mellett még más, csak gyanú­­körülmények terhelik vádlottat, kell, hogy a bíró marasztaló ítéletet hozzon, míg, ha hiány­zik a tanuk vallomása, fel kellett volna okvetetlen mentenie. Föltéve, hogy vádlott ártatlanul ítéltetett el, a hamis tanúzó, csak azért, mert vallomására esküt nem tett, jogosan fölmenthető. Eszerint az esküvel meg nem erősí­tett hamis tanúvallomás szabadalmat nyer, mielőtt kimondatnék, hogy az esküvel meg nem erősített tanúvallomás nem bizonyí­ték. Ennek kimondása pedig alakilag jogellenes volna és bizonyítás tekintetében megmérhetően hátrányos. Ha tehát ki nem mondható, az igazság kiderít­tetésének garancziája megköveteli, hogy az igazságszolgáltatás azon vallomások iránt is lehető biztosítékot igye­kezzék szerezni, melyek az eskü pecsétjével nem erősíttettek meg. Az eskü ténye amúgy is csak alakiság s hogy a büntető-törvénykönyv is ebben az ér­telemben vette, kitűnik a 218. § rendelkezé­séből. Mi tehát a btk. 218. §-ában irt bűn­tény kellékéhez elégnek tartanók azt, ha a bíró eleve figyelmeztet igaz vallomástételre és arra, hogy vallomására esetleg esküt is kell tennie. Ha valaki ezen komoly figyelmeztetések után is hamis vallomást tesz, nem indokolható az imputatio kizárása. A gyakorlati élet e §­rendelkezésének veszélyességét bizonyára igen hamar be fogja bizonyítani. Fentebbi érveink a 220. § rendelkezé­seire is kiterjeszthetők. E tekintetben még kényesebb természetűnek tartjuk a törvény hiányos intézkedését, mert megjegyzendő, hogy a fegyelmi eljárást szabályozó törvényünk nincs s bár az 1871. VHI. t. ez. ilynemű in­tézkedéseket is tartalmaz, de abban a bizo­nyítási eljárás mikéntje még csak emlitve sincs és a biró bölcs belátásától függ, ha váljon esküvel nem erősített tanúk vallomása alapján jónak lát-e valakit elítélni vagy nem? Elítéltetés esetén, ha a vádlott ártatlansága kiderül, minő törvényes alapon szerezhet az elítélt elégtételt, de mi által lesz helyreállít­ható a jogbiztonságban megzavart egyensúly? A 224. § akként rendelkezik, hogy a hamis tanúzás nem büntettethetik, ha a hamis tanúságot tevő a valónak bevallása által ön­magát büntetendő cselekvénynyel vádolná. Ezen intézkedés indokolására szolgált az, miszerint „az által, hogy a bíró oly bizonyí­tási eszközt vesz fel, melyet neki kívánni nem szabad, úgyszintén azon lényeges feltéte­lek mellőzése által, melyektől a bizonyíték ki­­vehetőségét függővé teszi a törvény, maga a bizonyíték semmis és érvénytelen lesz, vagyis olyannak tekintendő, mintha az soha sem vétetett volna ki. Ennek következménye az, hogy az ekként kivett tanúvallomást a tör­vény olyannak tekinti, mintha tanú ki sem hallgattatott, mintha az esküt letett fél meg sem esküdött volna. Ez indokolás kétségkívül figyelemre méltó jogi szempontból, de tekintettel a felmerülhető esetre, sokszor igen súlyos jogsértések büntet­len hagyását fogja eredményezni. Már ezen­­ tárgyalásánál Zay Adolf rámutatott azokra a bajokra, melyek e­ rendel­kezéséből származhatnak. A mi véleményünk teljesen egyezik Zay vélekedésével. Az igaz­nak meg nem mondása, eltagadása, vagy el­­csavarása, habár a tanú vallomását esküvel erősítette is meg, nem büntethető, ha az igaz­nak bevallása önmaga ellen képezne vádat. De mert az igaz be nem vallását gátoló er­kölcsi akadály, nem rejt erkölcsi kény­szert arra, hogy a tanú más valakit terheljen vallomásával s ha ezt tette s ez által előidézte avagy elő akarta idézni a bajt, a­mit vallomása által kilátásba helyezett, lehetetlenség a hamis tanúvallomást tevő bün­tetlenségének veszélyességét elvitatni. Felhozza némely jogász, hogy az, a­ki hamis tanú­vallomást tett, abban az esetben, ha vallomásának valótlansága kiderül, mint vád­lott a fő­bűnért, úgyis kereset alá jő és azért a tényért lesz elítélve, melyet magáról a a hamis tanúság tétellel akart elhárítni; úgy de ez mindig kérdés marad, mert idő múltá­val az ellene harczoló bizonyítékok m­e­g­e­r­ő­t­­lenedhetnek, büntetlen marad, jóllehet hamis tanúskodása­tán az azzal terheltnek életét és vagyonát semmisítette meg. Nem effectuálható a pénzügyminiszternek 60340/880. sz. a. keletkezett s az igazságügyér 26607/880. sz. alatti rendeletével a bíróságokkal közlött utasításnak azon része, mely szerint kimon­­datik, hogy a bírói kiküldöttek az adó-, il­letve letéthivatalnál ellennyugtát nem köte­lesek adni akkor, ha ők jelentésüket, melyben a letett pénz vagy értéktárgy részletesen megjelöltetett, a királyi adó-, mint letéthivatalnak bemutatják s azt a letételt igazoló nyugtával a kiküldő bírósághoz azonnal s minden esetre a letéte­­ményezés napján benyújtják „é­s“ a bíróság ily ese­tekben a letéti utalványt a letéti naplóval együtt „még aznap“ megküldi a letéthivatalnak. Hogyan képzelhető az, hogy a végrehajtónak még oly gyors eljárása mellett, a bíróság ugyanazon napon elintézi jelentését, sőt még az arra vonat­kozó végzést meg is küldi a letéthivatalnak, mely hivatal, köztudomás szerint, a délutáni órákban zárva is van, de másrészt hogyan teheti a rende­let az ellennyugta adásának szükségét függővé a kiküldött előre­látásától, mely mindenesetre prae­­carius, amennyiben nem tudhatja, hogy váljon a bíróság a jelentést még az­nap elintézi, leíratja s expediáltatja-e a letéthivatalhoz vagy sem; mert, miként kiemeltük, a kiküldött ellennyugtásának szüksége a bíróság ezen gyors eljárásától tétetett függővé. A büntetőjog tára. Épületes dolgok fejlődnek ki a büntető­­codex alkalmazásából. C­s­e­m­e­g­i elvétve azt szokta mondani a codexre: „az én törvényem“, „ennek én vagyok auctora“; igazán olyan is az, mintha belőle vágták volna ki. Nagyon rá­illik Csemegire, a szellemit egészen mellőzve, Paul Jean esete, kitől utazás közben egy káplár azt kérdezte, hogy mivel foglalkozik. Erre azt fe­lelé: „én auctor vagyok“ s megmagyarázta, hogy könyveket csinál. A káplár csodálkozását fejezé ki a kitétel fölött, mert „nálunk, mondá, itt a vi­déken, könyvkötőknek nevezik azokat, a­kik a könyveket csinálják.“ Bennünk is csaknem ez a hit erősödik meg, ha látjuk azt, hogy a bün­tető-codex alapján hova fejlődött ki rövid pár hét alatt a judikatúra, úgy hogy a felszínre jutott anyag csaknem elcsábítja az emberi jogi élet- l­a­p szerkesztésére. A legutóbbi napokban a legfőbb stélőszék a büntető-codex törvényes intézkedéseit hűen kö­vetve, komikus dolgokat mondott ki, ugyanis arra a tisztviselőre, ki a rá bízott váltót széttépte, kimondotta azt, hogy váltóhamisító; arra, ki valakit pofonütött, hogy becsületsértő; a kocsisra, ki lopott, hogy „hivatalát“ veszti; a börtönre, fogházra, fogságra s egyéb szabadság­­vesztésre ítéltek, egy helyre kerülnek s egymás hátát verik örömükben, hogy az a sokféle minő­sítés, mely most napi­renden van, sem fogott ki rajtuk. Szóval, kezdenek a dolog fölött átalánosan kaczagni a börtönben s azonkívül egyaránt. A biró ajkán is mindenkor bizonyos mosoly vonul végig, ha higgadtan szemléli azokat a tökéletlenségeket, melyek a codexből egész merészen kidomborodnak. A törvényhozás dolga volna most már figye­lemmel kísérni a nagy zajjal hirdetett codex gya­korlati eredményeit. Kötelessége bármi után módon megszüntetni azokat a visszás állapotokat, melyek uralomra jutottak. Oly komikus és kétségbeejtő felforgatások történtek rövid pár hét alatt a bün­tető igazságszolgáltatás terén, hogy azokkal már komolyan foglalkozni sem lehet a tudomány s a gyakorlat szakférfiainak. A törvényhozás nem szi­getelheti el magát az élet szükségleteitől, feladata a megzavart jogrendet helyreállítani. Lapszemle. A Jogt. Közlöny ma is hirdeti, hogy a megszűnt Magy. Themis munkatársainak birto­kába jutott; mi pedig azt mondók vagyunk, hogy ezek birtokába jutottak a Jogt. Közlönynek, sőt mi több, hogy a lap tartalma után ítélve, a Themis él és a Közlöny halt meg. Mindjárt az első helyen dr. D­e­­ l’A­d­a­m­i Rezső kezd meg roppant hosszúnak s unalmasnak ígérkező czikksorozatot, melynek czimét ide iktat­juk: „Az ajándékozás, élők között. Al­kat elemezés.“ Hivatkozik Waechterre, Savig­­nyre, Puchtara, Kellerre, Ungerre, Molitorra, a ró­mai jogra, a franczia, angol, olasz, spanyol s a jó isten tudja minő auctorok s viszonyokra, míg el­végre kimondja, hogy: „Az ajándékozás a jára­tos fogalom-meghatározások szerint tágabb érte­lemben : minden jogügylet, melyben az egyik (ajándékozó) fél kedvezés szándékából (bőkezűsége jótékonyság indokából) bármely jogcselekmény (jog­­következményes mulasztás) által, melyre jogilag kötelezve nincs, a másik (megajándékozott) felet valamely vagyoni előnyben részesíti, tehát minden

Next