Magyar Kereskedők Lapja, 1897. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1897-02-14 / 7. szám
1897.—7. szám, Budapest, 1897. február 14. Tizenhetedik évfolyam Magyar Kereskedők Lapja a kereskedelem, ipari vállalkozás és szállítás közlönye MAGYAR LLOYD, MAGYAR KERESKEDELMI MUZEUM ÉS HITELES SORSOLÁSI ÉRTESÍTŐ INGYEN-MELLÉKLETEKKEL. Előfizetési ára (három melléklettel együtt) egy évre 8 frt, félévre 4 frt, negyedévre 2 frt 50 kr. Felelős szerkesztő: KORMOS ALFRÉD. Megjelen minden vasárnap. — Egyes szám 16 kr Szerkesztőség és kiadóhivatal Rottenbiller utca 46. Tartalom a főlapon: A kereskedelmi budget. — A bécsi «Creditoren-Verein» kesergése. — Kereskedelmi szakiskolánk jelene és jövője. — Kereskedelmi szerződésünk Bulgáriával. — Bukás és fizetésképtelenség. — Külkereskedelmi ügyek. — Közlekedési és tarifa-ügyek. — Különfélék. — Beszerzési források. — Nyílt kérdések. —Hirdetések. «Magyar Lloyd» rendes mellékletünk tartalma: Fiume kikötője 1896-ban. — Üzleti hírek. — Különfélék. — Szállítás és vállalkozás. — Helyeszközlő rovat.— Szerkesztői üzenetek. — Uj czégek. — Hirdetések. «Magyar Kereskedelmi Muzeum» rendes mellékletünk 6. száma mai lapunkhoz van mellékelve. A kereskedelmi budget. Egy hét óta folyik a vita a képviselőházban a kereskedelmi tárca költségvetése fölött, anélkül, hogy a terjengő vitában a kereskedelemről, különösen a kereskedői osztály érdekeiről és kívánalmairól szó esett volna. Unikum ez a maga nemében és olyan jelenség, melynek örülni nincs okunk. Sajátos, hogy Magyarországon mindennek megjön a divatja, de a divat csak rövid tartamú. Ma a közgazdasági tevékenység ezen, holnap azon ágazatáért lelkesülünk s egyik munkát a másik után hagyunk félbe, hogy újat kezdjünk. Most a kisipar és a munkásügy lépett előtérbe; az iparbarátoké a szó, akik mödlingi czipőt, bécsi kalapot, brünni posztót viselnek és így pártolják a magyar ipart. Sokat beszélnek a munkásügy barátai és ezek közt talán éppen azok is, akik, ahol lehet, megsarcolják munkásaikat. A kereskedelemről és a kereskedőkről azonban nem beszél senki, ez most nem divat, az agráriusok rossz néven vennék és megrohannák érte a merkantil szellemben beszélő szónokokat. Távol áll tőlünk, hogy mi akár a kisiparosok, akár a munkások sorsának javítására irányuló törekvéseket helytelenítenek; mindkét osztályra ráfér a jóakarat, mindkét osztály megérdemli, hogy panaszaikat, óhajtásaikat a parlament letárgyalja. De ha már kereskedelmi budgetet tárgyalnak, talán helyénvaló lett volna a kereskedők óhajtásait is megbeszélés tárgyává tenni. Ezek az óhajtások nyilváníttattak a gyarmatáru-kereskedők 1895. év végén megtartott országos gyűlésében, a kereskedők millennáris kongresszusa alkalmával és máskor, más módon is. Úgy tudjuk, hogy ezeket az óhajtásokat a lapok kifejezésre juttatták és memorandumok intéztettek a kormányhoz a kereskedők kívánalmai ügyében. Hogyan van, hogy mindezek most, a kereskedelmi budget tárgyalása alkalmával szóba sem hozattak, hogy a kereskedők köréből való, tényleg kereskedéssel foglalkozó képviselők hallgattak és teljesen átengedték a vita terét azoknak, akik sok mindenféle jó eszmét felvetettek, csak a kereskedelemről és a kereskedőkről nem beszéltek ? Ennek okát mi — a divat változandóságától eltekintve — főleg abban találjuk fel, hogy a magyar kereskedők egyetlen képviselő-választás alkalmával sem fektettek semmi súlyt arra, miszerint a jelöltektől a kereskedelem fejlesztésére s a kereskedők érdekeinek felkarolására nézve is programmot követeljenek. Hasztalan intettük, figyelmeztettük erre a kereskedőket számtalanszor; a kereskedők elvesznek a választók tömegében és — bár intelligencziájuknál fogva, kivált városokban, vezérszereplésre lennének hivatva — erőiket nem egyesítik, a választásokra semmi befolyást nem gyakorolnak, hanem úsznak az árral s kizárólag politikai jelszavak szerint oszlanak meg. Közönyösségüknek, a testületi közérzés kifejlesztése elmulasztásának most már láthatjuk káros következményeit. A törvényhozásban nincs képviseletük, legalább nincs olyan, melynek programmjában a kereskedők kívánalmai bent foglaltatnának. Iparosok, munkások érdekében hatalmas felszólalások történnek, a kereskedők azonban hasztalan panaszkodnak otthon üzleteikben, irodáikban, köreikben, a panaszt nem hallják meg az illetékes tényezők, mivel azokat nem tolmácsolja senki sem. A kereskedelmi budget fölött eddig lefolyt vitáról tehát alig volna kereskedelmi szempontból több mondanivalónk, ha véletlenül Kossuth Ferencz fel nem veti vala a kereskedelmi szerződések ügyét, vitatva, hogy ezek megkötése tekintetében nem érvényesül eléggé a nemzet önrendelkezési joga. Az általános vitában ez az egyetlen fölemlítés utalt némileg arra, hogy a kereskedelmi tárca budgetje tárgyaltatik és habár a kereskedelmi szerződések ügye csak távolról érinti a kereskedők anyagi érdekeit, mégis helyeselnünk kell, hogy legalább ez a kérdés szóba hozatott. Óhajtandó lett volna azonban, hogy több avatottabb és a szakban járatos szónok foglalkozott volna a kereskedelmi szerződések ügyével, mert habár ma az e tárgyú vita csak akadémikus értékű, a jövőben megteremheti gyümölcseit. Kossuth Ferencz azonban, mint többnyire mindig, úgy most is csak pártszempontból kezelte a kérdést. Egyetlen adatot ragadott ki az áruforgalmi statisztikából s a fonó-, szövő- és ruházati ipar termékei behozatalának 202 millióra emelkedő többletével igyekezett bizonyítani, hogy Magyarországra nézve az érvényben lévő kereskedelmi szerződések hátrányosak. Ez egyetlen adattal szemben természetesen könnyű volt a kereskedelemügyi miniszternek a szónokra rácáfolni, mert csak a mezőgazdasági termények és őrlemények kivitelének 262 milliót tevő többletére kelle rámutatnia, azt bizonyítandó, hogy a textilipar termékeinek behozatalánál felmerülő hátrányos helyzetet mezőgazdasági terményeink kivitele ellensúlyozza. Ha tehát valaki bizonyítani akarja azt, hogy a létező kereskedelmi szerződések reánk nézve hátrányosak, annak kissé mélyebben kell az ügybe belebocsátkozni , hogy ezt az egyetlen felszólaló, aki a kereskedelem kérdésével foglalkozott, nem tette, az is bizonyítéka annak, hogy mennyire sajnosan nélkülözi kereskedelmünk úgy a társadalmi, valamint a törvényhozási érdekképviseletet. Pedig hiszen a bizonyítás nem is nehéz, csak az osztrák kereskedelmi miniszter közelebb tartott beszédére kellett volna hivatkozni, aki nemcsak állította, de adatokkal igazolta is, hogy a monarkia kereskedelmi mérlegének javulása, illetve az aktív szaldó emelkedése az iparczikkek exportjának fellendülésében gyökerezik. Nem Magyarország mezőgazdasága, hanem Ausztria ipara veszi tehát hasznát a kereskedelmi szerződéseknek.