Magyar Kereskedők Lapja, 1897. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1897-02-14 / 7. szám

1897.—7. szám, Budapest, 1897. február 14. Tizenhetedik évfolyam Magyar Kereskedők Lapja a kereskedelem, ipari vállalkozás és szállítás közlönye MAGYAR LLOYD, MAGYAR KERESKEDELMI MUZEUM ÉS HITELES SORSOLÁSI ÉRTESÍTŐ INGYEN-MELLÉKLETEKKEL. Előfizetési ára (három melléklettel együtt) egy évre 8 frt, félévre 4 frt, negyedévre 2 frt 50 kr. Felelős szerkesztő: KORMOS ALFRÉD. Megjelen minden vasárnap. — Egyes szám 16 kr Szerkesztőség és kiadóhivatal Rottenbiller­ utca 46. Tartalom a főlapon: A kereskedelmi budget. — A bécsi «Creditoren-Verein» kesergése. — Kereskedelmi szakiskolánk jelene és jövője. — Kereskedelmi szerződésünk Bulgáriával. — Bukás és fizetésképtelenség. — Külkereskedelmi ügyek. — Közlekedési és tarifa-ügyek. — Különfélék. — Beszerzési források. — Nyílt kérdések. —­­Hirdetések. «Magyar Lloyd» rendes mellékletünk tartalma: Fiume kikötője 1896-ban. — Üzleti hírek. — Különfélék. — Szállítás és vállalkozás. — Hely­­eszközlő rovat.­­— Szerkesztői üzenetek. — Uj czégek. — Hirdetések. «Magyar Kereskedelmi Muzeum» rendes mel­lékletünk 6. száma mai lapunkhoz van mellé­kelve. A kereskedelmi budget. Egy hét óta folyik a vita a képviselő­házban a kereskedelmi tárc­a költségvetése fölött, anélkül, hogy a terjengő vitában a kereskedelemről, különösen a kereskedői osztály érdekeiről és kívánalmairól szó esett volna. Unikum ez a maga nemében és olyan jelenség, melynek örülni nincs okunk. Sajátos, hogy Magyarországon mindennek megjön a divatja, de a divat csak rövid tartamú. Ma a közgazdasági tevékenység ezen, holnap azon ágazatáért lelkesülünk s egyik munkát a másik után hagyunk félbe, hogy újat kezdjünk. Most a kisipar és a munkásügy lépett előtérbe; az iparbarátoké a szó, akik mödlingi czipőt, bécsi kalapot, brünni posztót viselnek és így pártolják a m­agyar ipart. Sokat beszélnek a munkásügy barátai és ezek közt talán éppen azok is, akik, ahol lehet, megsarc­olják munkásaikat. A kereskedelemről és a kereskedőkről azon­ban nem beszél senki, ez most nem divat, az agráriusok rossz néven vennék és meg­rohannák érte a merkantil szellemben beszélő szónokokat. Távol áll tőlünk, hogy mi akár a kis­iparosok, akár a munkások sorsának javí­tására irányuló törekvéseket helyteleníte­­nek; mindkét osztályra ráfér a jóakarat, mindkét osztály megérdemli, hogy panaszai­kat, óhajtásaikat a parlament letárgyalja. De ha már kereskedelmi budgetet tárgyal­nak, talán helyén­való lett volna a keres­kedők óhajtásait is megbeszélés tárgyává tenni. Ezek az óhajtások nyilváníttattak a­­ gyarmatáru-kereskedők 1895. év végén megtartott országos gyűlésében, a keres­kedők millennáris kongresszusa alkalmával és máskor, más módon is. Úgy tudjuk, hogy ezeket az óhajtásokat a lapok ki­fejezésre juttatták és memorandumok intéztettek a kormányhoz a kereskedők kívánalmai ügyében. Hogyan van, hogy mindezek most, a kereskedelmi budget tárgyalása alkalmával szóba sem hozattak, hogy a kereskedők köréből való, tényleg kereskedéssel foglal­kozó képviselők hallgattak és teljesen áten­gedték a vita terét azoknak, akik sok minden­­­­féle jó eszmét felvetettek, csak a kereske­delemről és a kereskedőkről nem beszéltek ? Ennek okát mi — a divat változandó­­ságától eltekintve — főleg abban találjuk fel, hogy a magyar kereskedők egyetlen képviselő-választás alkalmával sem fektet­tek semmi súlyt arra, miszerint a jelöltek­től a kereskedelem fejlesztésére s a keres­kedők érdekeinek felkarolására nézve is programmot követeljenek. Hasztalan intet­tük, figyelmeztettük erre a kereskedőket számtalanszor; a kereskedők elvesznek a választók tömegében és — bár intelligen­­cziájuknál fogva, kivált városokban, vezér­szereplésre lennének hivatva — erőiket nem egyesítik, a választásokra semmi befolyást nem gyakorolnak, hanem úsznak az árral s kizárólag politikai jelszavak szerint osz­lanak meg. Közönyösségüknek, a testületi közérzés kifejlesztése elmulasztásának most már láthatjuk káros következményeit. A törvényhozásban nincs képviseletük, leg­alább nincs olyan, melynek programmjában a kereskedők kívánalmai bent foglaltatná­nak. Iparosok, munkások érdekében hatal­mas felszólalások történnek, a kereskedők azonban hasztalan panaszkodnak otthon üzleteikben, irodáikban, köreikben, a pa­naszt nem hallják meg az illetékes ténye­zők, mivel azokat nem tolmácsolja senki sem. A kereskedelmi budget fölött eddig le­folyt vitáról tehát alig volna kereskedelmi szempontból több mondani­valónk, ha véletlenül Kossuth Ferencz fel nem veti vala a kereskedelmi szerződések ügyét, vi­­­­tatva, hogy ezek megkötése tekintetében nem érvényesül eléggé a nemzet önrendel­kezési joga. Az általános vitában ez az egyetlen fölemlítés utalt némileg arra, hogy a kereskedelmi tárc­a budgetje tárgyalta­­tik és habár a kereskedelmi szerződések ügye csak távolról érinti a kereskedők anyagi érdekeit, mégis helyeselnünk kell, hogy legalább ez a kérdés szóba hozatott. Óhajtandó lett volna azonban, hogy több avatottabb és a szakban járatos szónok fog­lalkozott volna a kereskedelmi szerződések ügyével, mert habár ma az e tárgyú vita csak akadémikus értékű, a jövőben meg­teremheti gyümölcseit. Kossuth Ferencz azonban, mint többnyire mindig, úgy most is csak pártszempontból kezelte a kér­dést. Egyetlen adatot ragadott ki az áru­forgalmi statisztikából s a fonó-, szövő- és ruházati ipar termékei behozatalának 202 millióra emelkedő többletével igyekezett bizonyítani, hogy Magyarországra nézve az érvényben lévő kereskedelmi szerződé­sek hátrányosak. Ez egyetlen adattal szem­ben természetesen könnyű volt a keres­kedelemügyi miniszternek a szónokra rác­á­­folni, mert csak a mezőgazdasági termények és őrlemények kivitelének 262 milliót tevő többletére kelle rámutatnia, azt bizonyítandó, hogy a textilipar termékeinek behozatalánál felmerülő hátrányos helyzetet mezőgazda­­sági terményeink kivitele ellensúlyozza. Ha tehát valaki bizonyítani akarja azt, hogy a létező kereskedelmi szerződések reánk nézve hátrányosak, annak kissé mélyebben kell az ügybe belebocsátkozni , hogy ezt az egyetlen felszólaló, aki a keres­kedelem kérdésével foglalkozott, nem tette, az is bizonyítéka annak, hogy mennyire sajnosan nélkülözi kereskedelmünk úgy a társadalmi, valamint a törvényhozási érdek­­képviseletet. Pedig hiszen a bizonyítás nem is nehéz, csak az osztrák kereskedelmi miniszter közelebb tartott beszédére kellett volna hivatkozni, aki nemcsak állította, de adatokkal igazolta is, hogy a monarkia kereskedelmi mérlegének javulása, illetve az aktív­ szaldó emelkedése az iparczikkek exportjának fellendülésében gyökerezik. Nem Magyarország mezőgazdasága, hanem Ausztria ipara veszi tehát hasznát a keres­kedelmi szerződéseknek.

Next