Magyar Kereskedők Lapja, 1917. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1917-01-06 / 1. szám
ZMCsMéd ák VAllalkostfk «• Iparo.oU LapJ&-nl egyStt .«.s. „re 33.— korona, felérre 13.— korona, negyedévre /A/ ■ tä Ä $) 1917. január 6. Harminchetedik évfolyam 1. szám. *rrrrr MttXf.J.«..FL***1 ” ' " * VÁLLALKOZÓK ÉS IPAROSOK LAPJA rendes ingyen-melléklettel 7.— korona. Főszerkesztés KORMOS ALFRED HZfimZH HIHS E.M IZOBBilOK. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V. Sas u. 13, MAGYAR LLOYD iuafceMD.ro ; V> Politikai lap. A Kereskedelem, nagyipar, vállalkozás és szállítás Közlönye. e : ^ ^ **■ Telefonszámaink: Felelős szerkesztő — 127—79 Szerkesztőség — — 11—28 Kiadóhivatal— — — 7—99 Felkérjük azokat az előfizetőinket, akiknek előfizetése lejárt, hogy annak megnyitása iránt intézkedni szíveskedjenek. Kérjük a nevet olvashatóan írni. Címváltozásnál az előző lakhely okvetlenül közlendő. A Magyar Kereskedők Lapja előfizetési ára — Vállalkozók és Iparosok Lapja melléklettel együtt — Magyarország, Ausztria és Bosznia részére. Egy évre —---------------22 K Félévre-----------------------— 12 K Negyedévre--------------------7 K Társaskörök, kávéházak, egyesületek stb. részére egész évre 44 K, félévre 24 K. Lapunk mai száma — Vállalkozók és Iparosok Lapja rendes ingyen melléklapunkkal — 28 oldal. A hétről. Felmondtuk-e a német kereskedelmi szerződést? Erről eddigelé, dacára annak, hogy most már 1916. december 31-én túl vagyunk, nem tud a nyilvánosság semmit. A Németországgal fennálló szerződésünk 7. cikke a következőképpen rendelkezik: „Ha a felek egyike sem nyilvánítja tizenkét hónappal, fö17. december 31. előtt a szerződés hatályának ezen nappal való megszüntetése iránti szándékát, a szerződés 1917. december 31-én túl érvényben marad egy év lefolytéig attól a naptól számítva, melyen azt az egyik vagy másik szerződő fél felmondja.“ Kitűnik ebből, hogy milyen nagy jelentősége volt az 1916. december 31-iki terminusnak Németországhoz való kereskedelempolitikai viszonyiunk tekintetében, ami még fokozódik annak folytán, hogy az Ausztria és Magyarország gazdasági kiegyezésére vonatkozó megállapodások létesítése is szoros vonatkozásban van a monarchia két államának külkereskedelmi szerződéseivel, elsősorban a német szerződéssel. A Magyar Kereskedők Lapja december elején foglalkozván ezzel a kérdéssel, azt ajánlotta, hogy a megoldás Németországgal való előzetes megegyezés útján ne ridegen abban az egyik vagy másik formában történjen, amint azt az érvényben levő szerződés 7. cikke alternatíve kontemplálja, hanem a beállott rendkívüli viszonyok testére szabott olyan megállapodás létesíttessék, amely egyrészt Magyarországnak és Ausztriának, másrészt Németországnak módot nyújt arra, hogy egymáshoz való gazdasági viszonyukat a jövőre nézve a háborúval kapcsolatos fejleményekhez képest akkor és úgy rendezzék, amint azt az előálló helyzet vagy helyzetek célszerűnekés időszerűnek fogják mutatni. Hogy a magyar és osztrák kormány az 1916. december 31-iki határidő alkalmából tényleg minő eljárást követett, arról a magyar kormányról, ha hamarább nem, legalább a napokban ismét összeülő képviselőházban precíz nyilatkozatot várunk, mert erre a közlésre a nyilvánosság feltétlenül igényt tarthat. Egyelőre konstatáljuk, hogy Spitzmüller osztrák pénzügyminiszter legutóbbi nagy feltűnést keltett beszédében csaknem ugyanazon szavakkal mutatott rá arra, amit mi is kifejtettünk, hogy a ma- gyar-osztrák kiegyezés vámpolitikai megállapodásainak jelentőségét és tartalmát majd csak az ugyanazon időszakra megkötött külkereskedelmi szerződések fogják megadni. De lehet-e arról szó, hogy most csak némileg megbízható kombinációkba is bocsátkozhassunk arról, milyen tartalmú kereskedelmi szerződések lesznek a vámkülföldi államokkal a háború utánra való érvénynyel létesíthetők? Amikor azt sem tudjuk, kell-e és mennyiben még a háború után is nemcsak harci irányzattal, hanem más szempontból is behozatali és kiviteli tilalmakkal operálni! Amikor nem tudjuk, hogy a békepontok között minő kötelező gazdasági jellegű deklarációk, lekötések találnak majd helyet és hogy ennek nyomán milyen lesz a harcban állott államoknak újabb gazdasági elhelyezkedése, kereskedelempolitikai iránya. Nyilvánvaló, hogy mindezek nemcsak arra gyakorolnak majd döntő befolyást, hogy miképpen alakul a háború után például Németország és Franciaország egymáshoz való gazdaságpolitikai viszonya, hanem a központi hatalmaknak egymás között való háború utáni gazdasági relációjára is. Nagy kérdőjel előtt állunk abban az irányban is, a cikkek árfejlődés Iván való, hogy a sajto-Ironymagas ára izott, vagy a k’vittóbb mértékű, azdelmi összmérlege, a trület egymással felvelege passzív, illetve a Ouatvaaukwében esetleg egészen tíz képet fog mutatni, ami természetesen az újabb megállapodásoknál nem maradhat figyelmen kívül. Az ámivóval természetesen szoros összefüggésben van úgy a termelés védelmét, mint a tisztán kincstári érdeket szolgáló vámtételek magasságának megállapítása is, ami bővebb magyarázatra nem szorul. Lehet-e ilyen körülmények között komolyan arra gondolnunk, hogy különösen a kiegyezés vámpolitikai részét illetőleg most a háború közben végleges megállapodásokat létesítsünk? Az a vámtarifa, melyet ma puszta feltevések, az események folytán jobbára értéktelenné vált adatok nyomán összeállíthatunk, nem lehet használható alapja annak, hogy miképen védjük meg a háború utánra gazdasági érdekeinket Ausztriával és a vámkülfölddel szemben. De tartalmat és jelentőséget — amint kifejtettük — ez idő szerint nem is el érhet e vámtarifa az újabb vámkülföldi kereskedelmi szerződések útján. A kiegyezés vámpolitikai részének kérdés-komplexuma fokozott mértékben okolja meg azt az álláspontot, hogy a kiegyezés ügyében végleges megállapodások mellőzésével egyelőre csupán olyan átmeneti megegyezés ajánlatos, amely a háborús fejleményekhez, illetve a kibontakozáshoz simulva, egyfelől a két állam között a gazdasági viszonyok rendezettségének folytonosságát biztosítja, másrészt módot nyújt arra, hogy a fejlemények kapcsán bekövetkező megfelelő időpontban a szükséges végleges megegyezések úgy a monarchia két állama között, valamint közöttük és a vámkülföldi államok között akadálytalanul megköthetők legyenek .A hadigazdasági processzus a lefolyt évben jutott csak igazán teljes kifejlődésre. Az angol blokád következtében valóságos zárt kereskedelmi állammá lettünk, úgyhogy a háború összes szükségleteit a saját gazdaságunkból és a saját nyersanyag- és árukészleteinkből kell fedeznünk. Ez természetesen csak állami beavatkozással volt keresztülvihető, miután a meglevő készletekkel való racionális gazdálkodást csak ezen az úton lehetett biztosítani. Az állami intervenció elsősorban a háborús központok létesítésében, az árukészletek rekvirálásában és az árak maximálásában jutott kifejezésre. Mindez azonban a szabad kereskedelem rovására és kárára történt. Az 1916. év a magyar kereskedelemnek valóságos gyászesztendeje volt. A különböző hatóságok hajtóvadászatot rendeztek a tisztességes kereskedelem ellen és mindenféle vexatórius intézkedésekkel bénították meg annak működését Sajnos, hogy a hatóságok eme ténykedését sok esetben a bíróságok is támogatták, melyek túl szigorú, a gyakorlati élet igényei-vel nem számoló felfogásukkal sok tisztességes kereskedőt állítottak igazságtalanulpellengérre. Minden magyar kereskedő leghőbb óhajtása, hogy ez a tarthatatlan állapot mielőbb megszűnjék. Ezt azonban csak úgy érhetik el, ha erélyesen állást foglalnak ama törekvések ellen, melyek arra irányulnak, hogy az állami gyámkodás a béke utáni időre, is fenntartassék. Különösen tiltakozniuk kell az ellen, hogy „a közvetítő kereskedelem szabályozásának” a tervezete, mely Kürthy báró nyilatkozata szerint máris készülőben van, valaha megvalósíttassék. A kereskedelemnek semmi szüksége sínes arra, hogy béke idején államilag szabályoztassék. A kereskedelemnek és ezzel együtt az ország gazdaságának a szabad mozgás az éltető eleme. Az egyéni kezdeményezés szabadsága és a gazdasági erők szabad fejlődése az ország anyagi boldogulásának legbiztosabb garanciáját képezi 14 hatóságok animozitása a kereskedők ellen egyre nagyobb arányokat ölt. Olvasóink az ország számos vidékéről azzal a panasszal fordulnak hozzánk, hogy a községii elöljáróságok és főszolgabírók a kereskedők cukor-, só-, petróleum-, havina-, bor- stb. készleteit a fogyasztók szükségletének kielégítése ürügye alatt rövid uton elrekvirálják és azután vagy maguk, vagy a községi, illetőleg közjegyzők útján bocsátják áruba, vagy a szövetkezeti boltokra bízzák az eladást. A családot fenntartó, adófizető, minden közteher viselésében a maga részét készségesen kivevő kereskedőnek meg felkophatik az álla. A háború okozta rendkívüli viszonyok nem adhatnak senkinek jogot arra, hacsak igazán fontos közérdek meg nem követeli, hogy akárkinek a szájából kiszedje a falatok De a „saját szabadra“ való eladás, vagy a rekvirált áruk kizárólagos forgalomba hozatala a fogyasztási szövetkezetek, utján már egyenesen beleütközik a közér,dekbe és a törvénybe. Ha akárkinek, tehát nem tagnak is ad el a szövetkezet az ilyen áruból, akkor összeütközésbe kerül a törvénynyel, mert a szövetkezetnek másnak, mint saját tagjainak nem szabad eladnia. Ha aligvenjizet, csjajt, saját tájidnak, ad.