Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1920-05-23 / 21. szám
21. szám. magyar közigazgatás 1920 május 23. révén olyan mennyiségű földterület fog a földbirtok céljaira rendelkezésre állni, hogy a magánbirtokok kisajátítására a legritkább esetben kerül majd a sor, legfeljebb ott, ahol a község természetes fejlődését az azt környező latifundiális birtokok teljesen lehetetlenné teszik. Nagyon szerencsés megoldásnak találjuk azt is, hogy a földbirtokreformnál a földművelésügyi kormány általában bizonyos mértékig szabad kezet kíván engedni az azt vezető és irányító tényezőknek, különösen a helyi hatóságoknak és községeknek oly értelemben, hogy ahol a föld utáni kereslet nagyobb mérvű, ott az igénybevétel is ehez alkalmazkodjék s előre megállapított keretek a jogos igénylők földhöz való jutását ne korlátozzák. Egyáltalában a mostani javaslat nem a merev határozmányok komplexuma, mert tág teret enged az élet beavatkozásának, annak a kiegyenlítődő speciális szellemnek, melyre egy rettenetes belső szenvedéseken átment társadalom a törvény kényszere nélkül is rátér. Ha a törvényhozás bölcsesége is megtalálja a földbirtokpolitikai kibontakozás helyes útját, mint ahogy a földmivelésügyi kormánynak sikerült ezt a kérdést minden izgató elementumától megtisztítva a magyar keresztény és nemzeti politika erősségévé tenni: a magyar föld ismét dúsan fogja ontani áldását és az egyelőre kis Magyarország újból megindulhat a Nagy Lajosok és Hollós Mátyások Magyarországjának útján — a nagy nemzetek diadalútján előre! A közigazgatási reform a Magyar Jogászegyletben. A Magyar Jogászegyletnek közjogi és közigazgatás jogi szakosztálya — amely legközelebb megválasztott új elnökének dr. Némethy Károly nyug. belügyi államtitkárnak vezetése alatt újból megalakult — egyidejűleg felvette rég megszakadt érdemleges munkálkodásának fonalát s nyomban vitaestélyeket kezdett a közigazgatási reformok felől. A május 15-én tartott első vitaülést dr. Némethy Károly hosszabb elnöki székfoglalóval nyitotta meg, amelyből a következő közérdekű részletet közöljük: «Hivatásszerűleg sokat kellett foglalkoznom — mondá az elnök — évtizedeken keresztül a gyakorlati közigazgatásnak minden számottevő problémájával. Jó vagy balsorsom a forradalom előtti korszak közigazgatási reformjainak megalkotásánál állandó szerepkört juttatott nekem: kezdetben az adatgyűjtő, a nyers munkát végző napszámosnak szerepét, később az előmunkásnak vezető hatáskörét. Nem hivalkodás tőlem, mert köztudomású tény, amit eltagadni nem tudok, de nem is akarok: a forradalom előtt lefolyt három évtizednek alig volt olyan jó vagy rossz közigazgatási reformalkotása, amelynek létrehozatalánál több-kevesebb közreműködés ne várt volna reám. Bár ekként a dolog természete szerint megvolt leszűrődött nézetem a közigazgatási reform egésze és részletei felől , amely régibb álláspontot a gyökeresen megváltozott helyzetben, az új idők evolúciói és követelményei közepette nekem is, mint mindenkinek alapos revízió alá kellett vennem: én ezúttal a közigazgatási reform részleteivel programmszerűen foglalkozni nem kívánok. Nem kívánok különösen azért, mert az egész complexum tárgyalása ma közvetlenül aktuálisnak nem mutatkozik. A törvényhozásnak ma nemzeti nagy katasztrófánk forgatagában, a bennünket mindenfelől környező pusztulás közepette a romok eltávolításával, új jövőnk megalapozásával, különösen pénzügyi és gazdasági téren annyi életbevágó sürgős kérdéssel kell foglalkoznia, hogy a nagy közigazgatási reformokra egyelőre alig kerülhet a sor. Az, hogy mi most a Magyar Jogászegylet közigazgatási szakosztályában a közigazgatási kérdések megvitatását napirendre tűztük, nem jelenti, nem jelentheti azt, mintha mi Magyarország közigazgatási jogászai a szervezeti reformok haladéktalan megalkotását sürgetnék. Ezek a reformok egész nemzeti életünkre nézve oly nagy horderejűek, egymással szervesen annyira összefüggnek, jó megoldásuk annyi időt és körültekintést igényel, hogy ezek sürgős megalkotását mai rendkívüli viszonyaink közepette indokoltan nem követelhetjük. Az elhamarkodott, nem megfelelő megoldás még rosszabb, mint a mostani kétségen kívül hiányos, magát rég túlélt közigazgatási szervezet tovább fentartása. Az következett be, hogy a közigazgatási reformok tempójának meglassítását, keresztülvitelének egyelőre a normálisabb időkig elhalasztását épen nekünk, azoknak kell kívánnunk, akik a közigazgatást a gyökeres reformálásra már régóta megérettnek tartottuk, akik a háborút megelőzőleg nem ismertünk el ennél sietősebb tennivalót, akik a nemzeti alapon kiépítendő, szociális tartalommal telítendő modern közigazgatási reform megalkotásának zászlóvivői voltunk. De ha ez így van, bárki azt kérdezheti, miért tűztük akkor ki a közigazgatási kérdések megvitatását napirendre ? Egyszerűen azért, hogy résen legyünk, hogy előkészítsük a talajt, hogy a nemzetgyűlés munkáját megkönnyítsük, hogy a szükséghez képest mégis előkerülhető, tehát bármely pillanatban aktuálissá válható kérdések ne meglepetésszerűen, ne egyoldalú megvilágításban, de a közvélemény és a szakkritika szűrőjén át kerüljenek döntésre. Ezt célozzák az általunk megszövegezett és vita tárgyává tenni kívánt kérdőpontok. Anélkül, hogy ezekre ezúttal bővebben kiterjeszkedném s a szabad vitának elébe vágni kívánnék, annyit bátor vagyok az elnöki székből megismételten hangsúlyozni, hogy magam részéről — az egyébként bármennyire égetően sürgős — szerves nagy reformoknak ez időszerint kikapcsolásával, az egész vonalon egyelőre csak a legszükségesebb parciális szervezeti és eljárási újítások keresztülvitelét látom indokoltnak és szükségesnek.» Az elnöki megnyitó beszéd után Weis István dr. miniszeri titkár, mint előadó ismertette a vitaanyagot. Hangsúlyozta, hogy a reformmozgalmakkal szemben elutasító álláspontra nem helyezkedhetünk. Koránt sincsenek még megoldva azok a kérdések, melyek a forradalmakat kirobbantották és így mindazt meg kell valósítani, ami a társadalom korszerű átalakításával együtt jár, a fejlődést biztosítja. Különösen áll ez a közigazgatásra, mint amely életjelenség természete miatt állandó változásnak van alávetve. Mégis ebben a pillanatban a szerves reformnak csak elvi alapjait lehet lerakni. A gyakorlati megvalósítás terére csak a feltétlenül szükséges részleteket illetőleg lehet lépni, mert a nemzetnek más, még sürgősebb szükségletei várnak kielégítésre. Már a részleteknél is szem előtt kell azonban tartani jövő közigazgatásunk valószínű alapelveit: az önkormányzat elvének érvényesítését, az igazgatási decentralizációt és a kormányzati központosítást. miután a szervezet reformjával foglalkozott az előadó. A jövő közigazgatásának gerince feltétlenül az eddig csaknem teljesen elhanyagolt község lesz. A község fogalmát el kell választani a helység fogalmától; ez adja meg a lehetőséget arra, hogy az Alföld szellemi és gazdasági elmaradottságán segítsünk, a tanyásokat a községi élet áldásaiban részesítsük. Fontos a jegyzőkérdés megfelelő megoldása; nem lehet elzárkózni az elől, hogy a tényleges helyzetet jogilag is elismerjük. A járás, mint felesleges szerv megszűnnék; a vármegye minthogy külön társadalmi osztály úgysem áll mögötte, átalakulna község-szövetséggé, amely kiterjedne a területén lévő városokra is. Város és falu között nincs olyan áthidalhatatlan ellentét, mint ma látszik; éppen ezért indokolt, hogy a legéletképesebb községek: a városok — Budapest kivételével — szintén a vármegye kötelékébe tartozzanak és szellemi, valamint anyagi erejüket annak érdekében használják fel. Természetesen a központi kormányhatóságok is gyökeres átalakításra szorulnak; ezek ma a nehézkesség és lassúság tanyái. A felelősségtől való irtózás helyébe az egyéni felelősség elvét kell alkalmazni, a központi kormányhatóságok tisztviselőit átrostálni, akkor azután mindazok az egyszerűsítések keresztül vihetők, amelyek ma akadályokba ütköznének. A szervezeti reformot kell, hogy kiegészítse az eljárás átalakítása. A közigazgatásban a legkisebb erőfeszítés és a legnagyobb eredmény elvének kell érvényesülnie. Az előadó egyetlen hatósági fokozat híve, a fokozatos felebbvitel kiküszöböléséért cserébe az összes kontenciózus ügyekben a közigazgatási bíráskodást kívánná bevezetni. Az eljárási reformot kiegészítené az ügyvitel és ügykezelés célszerűbb módja; mind azokat az újításokat, amelyeket a magánüzemek bevezettek, alkalmazhatja az állam is. Az ekként körvonalazott reform tekintetében azonban az előadó nézete szerint csak elvileg lehet állást foglalni, az első feladat az életfolytonosság biztosítása. Azok a részletek, ame- 2 —