Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 7. évfolyam (Budapest, 1919)
1-4. szám tartalomjegyzéke - TANULMÁNYOK - Dr. báró Vécsey J. Aurél: Hazánk területi épsége és a vallási összetartás.
széktől is fog követelni egy „Don de joyeuse entrée"-t, a szláv nyelvű liturgiát és a papi nőtlenség eltörlését. Más szóval: nacionalista elnyomás azon több millió német és több százezer magyarral szemben, kiket államukba bekebelezni óhajtanak, még pedig a vallás terén és leple alatt, a szertartási nyelv erőszakolása által súlyosított elnyomás. Másodsorban szakítás az egyetemes egyház praxisával és a papság munkájának megbénítása a családos papság intézménye által. Csodálnunk kell a cseh katholikusok rövidlátását, kik éppen most, mikor államot akarnak építeni, formuláznak ilyen kívánalmakat. Ha megkapnák az óhajtott szláv liturgiát, németjeik (esetleg magyarjaik) szintén alkalmazásba vennék ugyanezt az elvet és a cseh-tót államban a széthúzás most már intézményes alapon nyugodnék, kiki a maga nyelvén akarván végezni a szertartásokat. Az a furcsa logika, hogy mikor a papság fokozottabb működésére lesz szükség az utóbbi évek borzasztó sebeinek, gyógyítására, az új állam épen ellenkező úton kíván haladni. (Mellesleg pedig eltávolodni attól az úttól, melyen haladva kedves szövetségesei: a franciák, angolok stb. el tudták érni, hogy a kultúrában mégis csak magasabban állanak, mint a románok, szerbek és görögök.) Napjainkban a népek kibékülésére, a kölcsönös megértésre, az ellentétek elsimítására törekszik nemcsak a szocialisták egy jelentős csoportja, hanem más vérbeli pacifisták is, kik inkább az értelmiségi pályákhoz tartoznak. A világnyelvre irányuló törekvés, az eszperantó-mozgalom szintén csak egyik szimptómája annak a hatalmas hullámokat vető, sokakat hevitő eszmének. Ám a túlzó csehek — kik közé emez ország katholikusai is tartoznak a la Zahradnik — itt is a világűr ellen próbálnak úszni, az elkülönülést, az „Extrawurst"-ot hajhásszák, a nyugati egyháznak évezredes eszperantóját, a latin szertartási nyelvet kiküszöbölendőnek hirdetik. Hír szerint az új Délszláv államban (vagy Nagy-Szerbiában?) az ottani katholikusok hasonló eszméknek hódolnak. Nemhogy az egyetemes katholicizmus keretébe lehetőleg beleilleszkednének, azokhoz minél szorosabban simulnának, hogy így megnyerjék a velük immár egy államba tömörülő szerbeket, kiknek görög-keleti egyháza semmi esetre se bírná ki a telivér katholikus organizáció konkurrenciáját. Kissé hosszasabban időztünk a szomszédos — területünkre áhítozó — már megalakult, vagy még megalakulandó államok egyházpolitikai érdemeinél és szándékainál. Erre azért volt szükség, mert az ellenség ilyetén terveinek megfigyeléséből önként következik, mi a mi teendőnk. Miként a magyar protestantizmus a világ protestantizmusának egy jelentős és exponált tagja, úgy a magyar katholicizmus is a világ katholicizmusának egy nemes része. A nyugatinak utolsó előőrse kelet felé, a keletinek elővédje nyugat felé. Egyúttal élő példája, miként él meg egymás mellett és egymásra támaszkodva testvéri egyetértésben munkálkodva az egyetemes egyház keleti és nyugati szárnya. A történelmi fejlődés eredménye a kialakult egyházi és kulturális helyzet, de viszont magának az egyháznak volt benne oroszlánrésze. Minden erőszakos szétszakítás, természetellenes politikai operáció fájdalmasan érintené az Egyházat is, mely a wilsoni elvek akadémikus célszerűtlenségénél sokkal jobban számol a való élettel, a földrajzi fekvéssel, a természetes határokkal, az önként adódó forgalmi vonalakkal és irányokkal, a gazdasági egymásrautaltsággal, a kulturális összetartozással. Mind oly állandók ezek, melyek csak úgy számításba veendők, mint a nyelv, melyet valamely terület lakossága beszél. Ha már fegyverrel nem bírjuk megvédeni jogos birtokunkat, igyekezzünk legalább szép szóval, igazaink bizonyításával, a katholikus szolidaritási érzés felkeltésével szolgálni ezt a célt. Feladatunk kettős. Először is az Apostoli Szentszék elé kell járulnunk. A pápaság hatalma anyagilag semmi, szellemileg, erkölcsileg éppen az utóbbi — háborús — időben igen meggyarapodott. Nem fogunk ismeretlen helyen kopogtatni, hiszen az apai házba megyünk. Jól ismernek ott minket Szent István korától napjainkig. És bár nem illik dicsekedni, (amit nem is akarunk) mégis joggal hivatkozhatunk arra a sok évszázados szenvedésre, melyet kiáltottunk, midőn az egész nyugati kereszténységet kellett megvédenünk a félhold ellen. Utalhatunk Hunyadira és Zrínyire, Belgrád felszabadítására és Budavár visszavételére, midőn a Szentszék is mindég segített, rólunk szeretettel gondoskodott. Megemlíthetjük, szerénytelenség nélkül, hogy a gallikanizmust mint elsők bélyegeztük meg, és hogy 11. József túlkapásai ellen becsülettel és eredménnyel küzdöttünk. Dicsek-