Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 15. évfolyam (Budapest, 1928)
1-12. szám tartalomjegyzéke - TANULMÁNYOK - Bangha Béla S. J.: Kultúrák harca
önzetlen ember, de a megalkuvás nélküli, komoly katolicizmust képviseli, a proskribáltak fekete listájára kerül. Lehetne-e a volt szabadkőmíves főprédikátor a közfelfogásban azon a polcon, ahol áll, ha véletlenül katolikus pap volna? Akire annyi történelmi faszumot lehetett rábizonyítani, mutathatná-e még magát komoly közéleti férfiúi pózában, ha nem tartoznék ahhoz a táborhoz, amelynek mindent meg szokás bocsátani ? Mi lenne a katolicizmusból, ha rá lehetett volna bizonyítani, amit a nemzetgyilkoló egyke, a társadalomromboló házassági elvárások, az öngyilkosságok stb. szempontjából Pezenhoffer a magyar protestantizmusra rábizonyított, így azonban : a katolicizmusnak országkonzerváló érdemeit agyonhallgatják, a protestantizmust pedig nem győzik a nemzet oszlopának hinni, az állam s a városok tömni pénzzel, a társadalom pedig elárasztani hódolattal. Hát nem fejtetőre állított világ ez? Sokszor szóvá kellett már tennünk azt a gyökeres különbséget is, ahogy katolikus és nem katolikus tényezők a maguk hite mellett síkra szoktak szállni. A protestáns miniszter, államtitkár, házalelnök stb. élénk és exponált felekezeti életet folytat: presbiterséget, felügyelőséget vállal, beszédeket tart s ezekben üzenget a katolikusoknak, amely üzenet hadüzenetnek is beillik; gyűléseiken a szónokok állandóan a katolikusok ajtaja előtt söpörnek. S ezeket a megnyilatkozásokat nemcsak a jelenlevők — nem katolikusok és katolikusok—tapsolják meg, hanem megelégedéssel és nyomatékadással veszi tudomásul a sajtó is, a keresztény, a liberális, a zsidó, sőt a radikális sajtó. Egyhangú a dicséret a „bátor" szóért; a jól megválasztott, lehetően hazafias szólamokkal cifrázott dikciót minden belső valótlansága, sőt vakmerősége ellenére mint magától értetődőt helyeslőleg veszi tudomásul az ország. Viszont hol akad egyetlen, vezető állásban levő katolikus, aki hasonlókép fel merne szólalni az ellen, ami neki a nemkatolikus oldalon nem tetszik? vagy akit, ha meg merné tenni, a katolikusoknak maguknak jókora része azonnal meg ne tagadna? Protestáns egyházi beszédet, iskolai hitoktatást szinte el sem lehet képzelni a katolikusok elleni gyűlölet folytonos szítása nélkül (a rádióbeszédek e tekintetben érthető okokból rendszerint óvatosak), s ez ellen évhosszat senkinek sincs szava; ellenben próbálja csak katolikus pap a szószéken híveit óvni egy-egy protestáns támadás ellen vagy a protestáns erkölcstan (elválás stb.) beszivárgása ellen - azonnal kész a vád, s nem ám csak protestáns részről, hogy mire való ez a „felekezetieskedés". Protestáns publicisták, mint Hegedűs Lóránt, beleárthatják magukat prímáskinevezési ügyekbe, ezt mindenki „természetesnek" találja, sőt „katolikus" publicisták is hevesen asszisztálnak nekik , de próbáljon csak valaki protestáns felekezeti ügyeken kritikát gyakorolni: melyik napilap nyitná meg számára hasábjait? Debrecen nem tűrt meg katolikus főispánt, katolikus egyházi célokra alig szavaz meg segélyt, a városházára mutatóul alig enged be katolikust; hasonlókép Halas, Nagykőrös s egy csomó más, részben katolikus többségű város. Ellenben a csaknem színkatolikus Szeged oly bőven osztja a luteránusoknak, kálvinistáknak és