Magyar Lapok, 1939. július-szeptember (8. évfolyam, 139-215. szám)
1939-07-01 / 139. szám
4 Magyar Lapok VIII. évf., 139. sz. — Szombat, 1939. július 1. Danzig—Tiencsin az angol-orosz tárgyalások jelenlegi állása, ahgit Moszkva hivatalos közleményben is „nem nagyon kedvezőnek“ mond, újabb aggodalmakat támasztott Angliában. Az angol közvélemény azon töpreng most, hogy vájjon a Chamberlain kormány túlteszi-e magát a tárgyalások során felmerült újabb meggondolásokon is, hogy a célt, Németország bekerítését mindenáron elérje. A megegyezés ára a szovjet követelés szerint az egyezmény hatályának a Távol-Keletre való kiterjesztése volna s a tiencsini vesztegzárnak az angol történelemben páratlan esete az angolokat az általános helyzet komoly és alapos újramegvizsgálására készteti. Az angol lapok nagy címekkel a harag és méltatlankodás hangján közüik, hogy a japán őrszemek az engedményes terület határán angol alattvalókat motoznak meg, akik ez alkalommal olyan ruhadarabjaikat is levetni kénytelenek, amelyektől angol ember a strandon se szívesen válik meg. Állítólag már ütlegek is fordultak elő. Ezek a hírek s az izgatott hangú hírlapi magyarázatok úgy felkorbácsolták a brit közvéleményt, hogy Chamberlain kormánya méltán esett gondolkodóba: várjon a népnek nincs-e oka kétségbevonni az új irányzat európai politikájának helyességét. A külpolitikai helyzet magyarázói mindenesetre óva intik a közvéleményt attól, hogy a tiencsini eseményekből érzelmi jellegű következtetésekt vonjon. Emlékeztetnek arra, hogy Mandzsukénak a japánok által történt megszállása idején se lehetett közös irányvonalat találni Anglia és az Egyesült Államok eljárása számára. Stimson, az Egyesült Államok akkori külügyi államtitkára egy visszaemlékezésében azt mondta, hogy annak idején Anglia vonakodott erélyesen fellépni. Az angol sajtó ebből és az abesszín háború tanulságainak emlékeiből arra a megállapításra jut, hogy megtorló intézkedéseket ne kezdeményezzen az, aki nincs a legvégsőre, a háborúra is eltökélve . . . Mindezek a meggondolások pedig fölvetik a kérdést: Minek kell az angol politika előterében állnia: az európai feszültségnek, vagy a távolkeleti helyzetnek. A legtöbben világosan látják, hogy ezt a két kérdést nem lehet egymástól elválasztani. S azoknak, akik ezt nem akarják megérteni, Moszkva beható oktatással szolgál. Ez az oktatás ingyenes, a tandíjat utólag kell megfizetni. Moszkva mindenesetre azon fáradozik, hogy a döntést kivegye az angolok kezéből. Moszkva jogot formál ahhoz, hogy adja meg az indítás jelét, ő nyomja meg a gombot, amely az angol hadi gépezetet mozgásba helyezheti. A politikában Moszkva már magához is ragadta a kezdeményezést. Mialatt Anglia a tiencsini viszályt a legszívesebben teljesen elszigetelné, a Szovjet ennek a vitás kérdésnek az európai paktum ügyével való egybekapcsolásával a világpolitika középpontjába tolta Tiencsint. A Kreml meg van győződve arról, hogy teljesen föléje kerekedik Angliának Európában, ha rá tudja kényszeríteni a Japán ellen való fellépésre. Még angol liberális köröket is meghökkentik ezek a kilátások, különben a Sunday Chronicle nem közölte volna Göbbels cikkét, amely az új szövetségkötések veszélyére hívja fel figyelmét és amelyből az angol olvasók milliói tudják meg, hogy ők háborúba keveredhetnek, ha Lengyelország az angol szavatossággal visszaél. Göbbels danzigi beszéde és a danzigiak eltökéltsége világossá teszi, hogy veszedelmes játék ebben az ügyben struccpolitikát folytatni. Nem ok nélkül jeleníti meg az angolok előtt a Danzig szó az európai feszültség egész kérdéskomplekszumát, amelynek szálait a szovjet erőfeszítéseit Tiencsinnel s ezen keresztül a világpolitika égető kérdéseivel kötik össze. Ez a két szó tehát: Danzig és Tiencsin ma többet mond az angol embernek hosszú politikai fejjtegetéseknél, amelyekhez egyébként az átlagangolnak nem sok érzéke van. Joggal vetik fel a kérdést Angliában: mi közünk van nekünk ahhoz a négy kínaihoz, akiket az angol hatóságok nem akarnak kiadni s akikről mellesleg szólva az angol vizsgálóbizottság is meg van győződve, hogy lelőttek egy japánt. S ha eddig nem értették meg az angolok, hány háborúba keveredhetnek eddigi szavatosság-vállalásaik folytán és hány zúdulhat rájuk azoknak a szavatosságoknak a révén, amelyekbe a Szovjet akarja beugratni őket —, akkor ez a szó: Tiencsin eléggé megvilágítja ezt előttünk. De más varázsereje is van ennek a szónak. Emlékezetbe idézi például, hogy Anglia Japán szövetségese volt, s hogy ezt a szövetséget az Egyesült Államok parancsára mondta fel és hogy Anglia elvesztette cselekvési szabadságát... Ki hitte volna, hogy az angol polgár egyszer fölvetheti a kérdést: „Danzig vagy Tiencsin miatt kell háborút viselnünk?“... Ki hitte volna, hogy az angol közönség számára ez a két városnév azt jelenti most, hogy válogathat két háború között? Így lett e két szó: Danzig és Tiencsin félelmetesen világos kifejezője annak, hogy az új angol „békepolitika“ milyen mértékben szolgálja a brit birodalom és a világ békéjének érdekeit. Ali baba írta: Endre Dénes Zsüli tant megint csak lehozatta a padlásról Ali Babát, mint már jó néhányszor, aztán leomlott az ágy szélére s állát két sovány, dolgos tenyerébe eresztve, sírástól kivörösödött szemet bámult rá. Állapítsuk meg mindjárt elejében, hogy Ali Baba korántsem valami muzulmán személyiség volt, amint a neve után gondolhatná valaki s nem is az ezeregyéjszaka varázsmeséinek idecsöppent turbános szereplője. Óh, dehogy!... Ali Baba egyszerűen tárgynak, csak koffernek született valami dús képzelőerővel megáldott örök bőröndösmester homályos műhelyében. Azaz, hogy . . . olyan egyszerű tárgynak csakugyan senki sem mondhatta volna. Finomra cserzett tehén- és disznóbőrből, fából, meg rézből művészkedték össze és kacskaringók, stilizált arab betűkkel díszítették tele. Különös, teljességgel szokatlan műremeknek sikerült... Semmi sem volt rajta olyan, mint európai testvérein. Színe, alakja, belső beosztása, a teteje meg titkos szóra nyíló-csukódó két zárja mind-mind elütő a bőröndök általában megszokott „megjelenési formáitól.“ Egyszóval páratlan a maga nemében ... igazi egyéniség, saját külön stílussal és fellépéssel. Talán ezért is részesült abban a ritka megtizteltetésben, hogy nevet . . . saját egyéni nevet adtak neki: Ali Baba ... Zsüli tűnt körülölelgette, végigcirógatta bánatos őztekintetével a hatalmas alkotmányt, bús özvegyi sorsa, osztályosát, aztán a végtelenbe révülő szemmel nézett el fölötte. ... Igen, harminc esztendővel ezelőtt , kapta szegény megboldogult urától, a nászútokon. Amikor a konstantinápolyi „bőrük csazsibait“, a nagy bazárvárosban jártak. Azaz, hogy ez utazásuk nemcsak nászutat jelentett, mert hiszen az urát akkor szerződtették a kisázsiai vasutak építéséhez a az esküvőről úgyszólván egyenesen odautaztak... Jóságos Teremtőm! Milyen nagy idő harminc esztendő, mégis . . .. mintha csak tavaly történt volna... Hiszen itt ez a koffer, Alá Baba is olyan még, mintha uj lenne . ... különösen ha a rezeket szépen kifényesítenék rajta. Szép munka, annyi bizonyos, jó is... Nemfogott rajta az idő múlása. Asszonyos gondolattársítással vette a kezébe éjjeliszekrényéről a kis kézi nyelestükröt s belepillantott. — Ali Baba megmaradt újnak és fiatalnak — gondolta szomorúan mosolyogva —, de annál több ráncot és barázdát szántott az idő Zsüli tant arcán... Óh, ha ő még egyszer szép és fiatal lehetne!... Visszaemlékezett rá, valamikor mennyire ünnepelték a szépségéért. Soha nem volt hiú vagy kacér, mégis szinte rajzanak körülötte az unvarlók meg a kérők s még asszony korában is sokáig látta és érezte magán a férfiak elismerő, olykor meglepett tekintetet, vagy az asszonyok kritikus, kutató pillantását. Oh, az' ilyesmit észreveszi minden asszony anélkül, hogy szavakba öltöztett bókra volna szüksége! Mennyire kifürkészhetetlen is az emberek sorsa!... Milyen boldogan, mily megelégedetten éltek az urával ott a messze idegenben * is! Miért , kellett mindennek véget érni?... A fertőző láz előbb a kisfiát vitte el, azután az urát. Zsüli tant még mindig csillogó két nagy szemét forró könny homályosította el. . — Húsz évi boldog házassága után — fűződtek tovább a gondolatai — meg kellett ismernie az élet szomorú és fájdalmas oldalát is. Olyan egyedülvalónak, olyan elhagyottnak érezte magát akkor, hogy ifjabb fivére első hívószavára sietett haza. Bár vagyonkája és megtakarított pénze bőven elég lett volna arra, hogy megéljen belőle, mégis idejött hozzájuk, őket gyámolítani... Óh, hogyne jött volna? Hiszen annyira szerette a lurkót, aki alig volt hét esztendős, amikor ő férjhez ment. Idejött hozzájuk, szívébe zárta a sógornőjét és két kis gyermeküket is. Rájuk költi minden jövedelmét, úgy dolgozik nekik, mintha ő is cselédsorban volna a háznál , mi a köszönet érte? ... Lassan kint kezdik semmibe venni, keresztülnéznek rajta mindannyian . . . még a két gyerek és talán a Zsófi szolgáló is egyre csak azon töri a fejét, hogy őt bosszantsa, bántsa... Pedig, hogy szerette ezt a neveletlen két kis teremtést!... Különösen a nagyobbikat, a fiút... Éppen olyan, amilyen az apja volt. Göndörszőke a haja, nevető a kék szeme és épp oly sunyi kedvességgel tartja félre a fejét, ha valami huncutságon csípik. — Hát hiszen gyerek — gyerek . . . tudja ő azt . . . nem baj, ha eleven, ha pajkos is egy l..»Dé. De, ami sok, az sok! A ma esti tiszteletem, viselkedése meg egyenesen vérlázító és tűrhetetlen... Az apjáék színházba mentek, őt persze itthon hagyták... Cselédfélének, itthon a helye... Hívták ugyan kétszer is, de bizonyára csak azért, mert tudták, úgysem hagyná a két kis porontyotfelügyelet nélkül... és ez a kis imposztor még a nyelvét is ráöltötte, amikor fektetni akarta!... Most aztán végleg megtelt a pohár... ezt már csakugyan nem hajlandó tovább tűrni! Igaz ugyan, hogy az apja szigorúan megfenyítené, ha elmondaná steki, de hát ő nem az a természet, aki árulkodik... Ismeri jól az öccsét, képes volna elnadrágolni azt a kis gyereket... Őmiatta ugyan ne okozzanak fájdalmat senkinek, ne sírjon senki . . . Egy azonban bizonyos . . . itt nem bírja tovább, el kell menie. Lelkiismerete tiszta és nyugodt, ő megtett mindent értük, amit csak tehetett. Két év előtt titokban még végrendeletet is csinált a közjegyzőnél, egész vagyonát Misikére és Pannikára, a gyerekekre hagyta... Nem mondhatnak utána egy rossz szót sem... Zsüli tant letörölte a könnyeit csipkés zseb-, kendőjébe és szilárd elhatározással állt fel. Kinyitotta a szekrényét , hozzáfogott, hogy átrakja ruháit, fehérneműjét és minden holmiját a nagy bőröndbe. Ali Baba feneketlen gyomra egymásután nyelte el a ragyogó fehér jamburgi vászoningeket, csipkés alsókat, ágyhuzatokat, a selyem- A községi választások Bucurestiből jelentik: A közigazgatási választások szerencsésen fogják kiegészíteni a közigazgatási reformot, amely a múlt évben nyert alkalmazást. Természetesen ezek a választások más szempontok figyelembevételével fognak megtörténni, mint a múltban, céljuk pedig gyökeresen megváltozott. A község nem lesz ezentúl a pártklubok étvágyának kielégítésére szolgáló préda. A közigazgatási egységek a jelenlegi kormányzat tisztogató és építő munkája következtében erkölcsi önkormányzatuk birtokában vannak, vagyis nem függvényei a politikai szeszélyeknek és egyéni törekvéseknek, amelyek eddig elhomályosították a közérdeket. A tartomány, a város és a község ma kizárólag a jó háztartási berendezkedéseket tartja szem előtt és a megszervezett felelősség irányelvei szerint működik. Ebben a tekintetben minden állam megtette már a szükséges helyreigazításokat, hogy a közigazgatás a becsületesség és az ügybuzgalom jegyében folyjon. Így például a francia kormány törvénytervezetet tanulmányoz, amely alkalmazni fogja az állami berendezkedéseket a nemzeti élet új követelményeihez. Angliában hasonlóképpen meghátrál az általános szavazati jog eszméje, a közigazgatás egyszerűsítésének szükségessége előtt. Az új román irányelvek szerint a választók válogatási lehetősége nagy mértékben növekedett. Nem eszmekörök szerint osztályozott jelöltekre szavaznak, hanem figyelemmel az egyének hozzáértésére, becsületességére és a közügyek iránti lojális magatartására. A megfelelő embert a megfelelő helyre állítaná, e® lesz a községi választások jelszava is éppúgy, mint a parlamenti választásoknál volt, amelyek nagyobb tekintélyű törvényhozó testületeket ad az országnak, mint bármelyik más parlament volt, amelyet Románia politikai története felmutatni tud. A jövő városi tanácsosok valóban a nemzet kollektív érdekeinek letéteményesei lesznek.