Magyar Lapok, 1939. július-szeptember (8. évfolyam, 139-215. szám)

1939-07-01 / 139. szám

4 Magyar Lapok VIII. évf., 139. sz. — Szombat, 1939. július 1. Danzig—Tiencsin az angol-orosz tárgyalások jelenlegi állása, ahgit Moszkva hivatalos közleményben is „nem nagyon kedvezőnek“ mond, újabb aggodalmakat támasztott Angliában. Az angol közvélemény azon töpreng most, hogy vájjon a Chamberlain kor­mány túlteszi-e magát a tárgyalások során felme­rült újabb meggondolásokon is, hogy a célt, Német­ország bekerítését mindenáron elérje. A megegye­zés ára a szovjet követelés szerint az egyezmény hatályának a Távol-Keletre való kiterjesztése vol­na s a tiencsini vesztegzárnak az angol történe­lemben páratlan esete az angolokat az általános helyzet komoly és alapos újramegvizsgálására kész­teti. Az angol lapok nagy címekkel a harag és mél­tatlankodás hangján közüik, hogy a japán őrszemek az engedményes terület határán angol alattvalókat motoznak meg, akik ez alkalommal olyan ruhada­rabjaikat is levetni kénytelenek, amelyektől angol ember a strandon se szívesen válik meg. Állítólag már ütlegek is fordultak elő. Ezek a hírek s az izgatott hangú hírlapi magyarázatok úgy felkor­bácsolták a brit közvéleményt, hogy Chamberlain kormánya méltán esett gondolkodóba: várjon a nép­nek nincs-e oka kétségbevonni az új irányzat euró­pai politikájának helyességét. A külpolitikai helyzet magyarázói minden­esetre óva intik a közvéleményt attól, hogy a tien­csini eseményekből érzelmi jellegű következtetése­­kt vonjon. Emlékeztetnek arra, hogy Mandzsuké­nak a japánok által történt megszállása idején se lehetett közös irányvonalat találni Anglia és az Egyesült Államok eljárása számára. Stimson, az Egyesült Államok akkori külügyi államtitkára egy visszaemlékezésében azt mondta, hogy annak idején Anglia vonakodott erélyesen fellépni. Az angol sajtó ebből és az abesszín háború tanulságainak emlékeiből arra a megállapításra jut, hogy meg­torló intézkedéseket ne kezdeményezzen az, aki nincs a legvégsőre, a háborúra is eltökélve . . . Mindezek a meggondolások pedig fölvetik a kér­dést: Minek kell az angol politika előterében áll­nia: az európai feszültségnek, vagy a távolkeleti helyzetnek. A legtöbben világosan látják, hogy ezt a két kérdést nem lehet egymástól elválasztani. S azoknak, akik ezt nem akarják megérteni, Moszk­va beható oktatással szolgál. Ez az oktatás ingye­nes, a tandíjat utólag kell megfizetni. Moszkva mindenesetre azon fáradozik, hogy a döntést kivegye az angolok kezéből. Moszkva jo­got formál ahhoz, hogy­­ adja meg az indítás je­lét, ő nyomja meg a gombot, amely az angol hadi gépezetet mozgásba helyezheti. A politikában Moszkva már magához is ragadta a kezdeménye­zést. Mialatt Anglia a tiencsini viszályt a legszí­vesebben teljesen elszigetelné, a Szovjet ennek a vitás kérdésnek az európai paktum ügyével való egybekapcsolásával a világpolitika középpontjába tolta Tiencsint. A Kreml meg van győződve arról, hogy teljesen föléje kerekedik Angliának Európá­ban, ha rá tudja kényszeríteni a Japán ellen való fellépésre. Még angol liberális köröket is meghök­kentik ezek a kilátások, különben a Sunday Chro­­nicle nem közölte volna Göbbels cikkét, amely az új szövetségkötések veszélyére hívja fel figyelmét és amelyből az angol olvasók milliói tudják meg, hogy ők háborúba keveredhetnek, ha Lengyelország az angol szavatossággal visszaél. Göbbels danzigi beszéde és a danzigiak eltökéltsége világossá teszi, hogy veszedelmes játék ebben az ügyben struccpo­litikát folytatni. Nem ok nélkül jeleníti meg az an­golok előtt a Danzig szó az európai feszültség egész kérdéskomplekszumát, amelynek szálait a szovjet erőfeszítéseit Ti­encsinnel s ezen keresztül a világ­­politika égető kérdéseivel kötik össze. Ez a két szó tehát: Danzig és Tiencsin ma töb­bet mond az angol embernek hosszú politikai fej­j­tegetéseknél, amelyekhez egyébként az átlag­angolnak nem sok érzéke van. Joggal vetik fel a­ kérdést Angliában: mi közünk van nekünk ahhoz a négy kínaihoz, akiket az angol hatóságok nem akarnak kiadni s akikről mellesleg szólva az angol vizsgáló­bizottság is meg van győződve, hogy lelőt­tek egy japánt. S ha eddig nem értették meg az angolok, hány háborúba keveredhetnek eddigi sza­vatosság-vállalásaik folytán és hány zúdulhat rá­juk azoknak a szavatosságoknak a révén, amelyek­be a Szovjet akarja beugratni őket —, akkor ez a szó: Tiencsin eléggé megvilágítja ezt előttünk. De más varázsereje is van ennek a szónak. Emléke­zetbe idézi például, hogy Anglia Japán szövetségese volt, s hogy ezt a szövetséget az Egyesült Államok parancsára mondta fel és hogy Anglia elvesztette cselekvési szabadságát... Ki hitte volna, hogy az angol polgár egyszer fölvetheti a kérdést: „Danzig vagy Tiencsin miatt kell háborút viselnünk?“... Ki hitte volna, hogy az angol közönség számára ez a két városnév azt jelenti most, hogy válogathat két háború között? Így lett e két szó: Danzig és Tiencsin félelme­tesen világos kifejezője annak, hogy az új angol „békepolitika“ milyen mértékben szolgálja a brit birodalom és a világ békéjének érdekeit. A­li baba írta: Endre Dénes Zsüli tant megint csak lehozatta a padlásról Ali Babát, mint már jó néhányszor, aztán leom­lott az ágy szélére s állát két sovány, dolgos te­nyerébe eresztve, sírástól kivörösödött szemet bá­mult rá. Állapítsuk meg mindjárt elejében, hogy Ali Baba korántsem valami muzulmán személyiség volt, amint a neve után gondolhatná valaki s nem is az ezeregyéjszaka varázsmeséinek ide­­csöppent turbános szereplője. Óh, dehogy!... Ali Baba egyszerűen tárgynak, csak koffernek szüle­tett valami dús képzelőerővel megáldott örök bőröndösmester homályos műhelyében. Azaz, hogy . . . olyan egyszerű tárgynak csakugyan senki sem mondhatta volna. Finomra cserzett te­hén- és disznóbőrből, fából, meg rézből művész­­kedték össze és kacskaringók, stilizált arab be­tűkkel díszítették tele. Különös, teljességgel szo­katlan műremeknek sikerült... Semmi sem volt rajta olyan, mint európai testvérein. Színe, alakja, belső beosztása, a teteje meg titkos szóra nyíló-csukódó két zárja mind-mind elütő a bő­röndök általában megszokott „megjelenési for­máitól.“ Egyszóval páratlan a maga nemében ... igazi egyéniség, saját külön stílussal és fellépés­sel. Talán ezért is részesült abban a ritka meg­­tizteltetésben, hogy nevet . . . saját egyéni nevet adtak neki: Ali Baba ... Zsüli tűnt körülölelgette, végigcirógatta bá­natos őztekintetével a hatalmas alkotmányt, bús özvegyi sorsa, osztályosát, aztán a végtelenbe ré­vülő szemmel nézett el fölötte. ... Igen, harminc esztendővel ezelőtt , kapta szegény megboldogult urától, a nászút­­okon. Amikor a konstantinápolyi „bőrük csazsibait“, a nagy bazárvárosban jártak. Azaz, hogy ez utazá­suk nemcsak nászutat jelentett, mert hiszen az urát akkor szerződtették a kisázsiai vasutak épí­téséhez a az esküvőről úgyszólván egyenesen oda­­utaztak... Jóságos Teremtőm! Milyen nagy idő harminc esztendő, mégis . . .. mintha csak­ tavaly történt volna... Hiszen itt ez a koffer, Alá Baba is olyan még, mintha uj lenne . ... különösen ha a rezeket szépen kifényesítenék rajta. Szép munka, annyi bizonyos, jó is... Nem­­fogott rajta az idő múlása. Asszonyos gondolattársítással vette a kezébe éjjeliszekrényéről a kis kézi nyelestükröt s bele­pillantott. — Ali Baba megmaradt újnak és fiatalnak — gondolta szomorúan mosolyogva —, de annál több ráncot és barázdát szántott az idő Zsüli tant arcán... Óh, ha ő még egyszer szép és fiatal lehetne!... Visszaemlékezett rá, valamikor mennyire ün­nepelték a szépségéért. Soha nem volt hiú vagy kacér, mégis szinte rajzanak körülötte az un­va­rlók meg a kérők s még asszony korában is sokáig látta és érezte magán a férfiak elismerő, olykor meglepett tekintetet, vagy az asszonyok kritikus, kutató pillantását. Oh,­ az' ilyesmit észreveszi minden asszony anélkül, hogy sza­vakba öltöztett bókra volna szüksége! Mennyire kifürkészhetetlen is­­ az emberek sorsa!... Milyen boldogan, mily megelégedetten éltek az urával ott a messze idegenben * is! Miért , kellett mindennek véget érni?... A­ fertőző láz­ előbb a kisfiát vitte el, azután az urát. Zsüli tant még mindig csillogó két nagy sze­mét forró könny homályosította el. . — Húsz évi boldog házassága után — fűződ­tek tovább a gondolatai — meg kellett ismernie az élet szomorú és fájdalmas oldalát is. Olyan egyedülvalónak, olyan elhagyottnak érezte m­a­gát akkor, hogy ifjabb fivére első hívószavára sietett haza. Bár vagyonkája és megtakarított pénze bőven elég lett volna arra, hogy megéljen belőle, mégis idejött hozzájuk, őket gyámolítani... Óh, hogyne jött volna? Hiszen annyira szerette a lurkót, aki alig volt hét esztendős, amikor ő férjhez ment. Idejött hozzájuk, szívébe zárta a só­gornőjét és két kis gyermeküket is­.­­ Rájuk költi minden jövedelmét, úgy dolgozik nekik,­­ mintha ő is cselédsorban volna a háznál , mi a köszönet érte? ... Lassan kint kezdik semmibe venni, keresztülnéznek rajta mindannyian . . . még a két gyerek és talán a Zsófi szolgáló is egyre csak azon töri a fejét, hogy őt bosszantsa, bántsa... Pedig, hogy szerette ezt a neveletlen két kis teremtést!... Különösen a nagyobbikat, a fiút... Éppen olyan, amilyen az apja volt. Göndörszőke a haja, nevető a kék szeme és épp oly sunyi ked­vességgel tartja félre a fejét, ha valami huncut­ságon csípik. — Hát hiszen gyerek — gyerek . . . tudja ő azt . . . nem baj, ha eleven, ha pajkos is egy l­.­.»Dé. De, ami sok, az sok! A ma esti tiszteletem, viselkedése meg egyenesen vérlázító és tűrhetet­len... Az apjáék színházba mentek, őt persze itthon hagyták... Cselédfélének, itthon a helye... Hívták ugyan kétszer is, de bizonyára csak azért, mert tudták, úgysem hagyná a két kis porontyot­­felügyelet nélkül... és ez a kis imposztor még a nyelvét is ráöltötte, amikor fektetni akarta!... Most aztán végleg megtelt a pohár... ezt már csakugyan nem hajlandó tovább tűrni! Igaz ugyan, hogy az apja szigorúan megfenyítené, ha elmondaná steki, de hát ő nem az a természet, aki árulkodik... Ismeri jól az öccsét, képes volna elnadrágolni azt a kis gyereket... Őmiatta ugyan ne okozzanak fájdalmat senkinek, ne sírjon senki . . . Egy azonban bizonyos . . . i­tt nem bírja to­vább, el kell me­­nie. Lelkiismerete tiszta és nyu­godt, ő megtett mindent értük, amit csak tehe­tett. Két év előtt titokban még végrendeletet is csinált a közjegyzőnél, egész vagyonát Misikére és Pannikára, a gyerekekre hagyta... Nem mondhatnak utána egy rossz szót sem... Zsüli tant letörölte a könnyeit csipkés zseb-, kendőjébe és szilárd elhatározással állt fel. Ki­nyitotta a szekrényét , hozzáfogott, hogy átrakja ruháit, fehérneműjét és minden holmiját a nagy bőröndbe. Ali Baba feneketlen gyomra egymás­után nyelte el a ragyogó fehér jamburgi vászon­ingeket, csipkés alsókat, ágyhuzatokat, a selyem- A községi választások Bucurestiből jelentik: A közigazgatási vá­lasztások szerencsésen fogják kiegészíteni a közigazgatási reformot, amely a múlt évben nyert alkalmazást. Természetesen ezek a választások más szempontok figyelembevételével fognak meg­történni, mint a múltban, céljuk pedig gyöke­resen megváltozott. A község nem lesz ezen­túl a pártklubok étvágyának kielégítésére szol­gáló préda. A közigazgatási egységek a jelen­legi kormányzat tisztogató és építő munkája következtében erkölcsi önkormányzatuk birto­kában vannak, vagyis nem függvényei a po­litikai szeszélyeknek és egyéni törekvéseknek, amelyek eddig elhomályosították a közérdeket. A tartomány, a város és a község ma ki­zárólag a jó háztartási berendezkedéseket tartja szem előtt és a megszervezett felelősség irány­elvei szerint működik. Ebben a tekintetben minden állam megtette már a szükséges helyre­­igazításokat, hogy a közigazgatás a becsületes­ség és az ügybuzgalom jegyében folyjon. Így például a francia kormány törvénytervezetet tanulmányoz, amely alkalmazni fogja az álla­mi berendezkedéseket a nemzeti élet új köve­telményeihez. Angliában hasonlóképpen meg­hátrál a­z általános szavazati jog eszméje, a közigazgatás egyszerűsítésének szükségessége előtt. Az új román irányelvek szerint a válasz­tók válogatási lehetősége nagy mértékben növe­kedett. Nem eszmekörök szerint osztályozott jelöltekre szavaznak, hanem figyelemmel az egyének hozzáértésére, becsületességére és a közügyek iránti lojális magatartására. A meg­­felelő embert a megfelelő helyre állítaná, e® lesz a községi választások jelszava is éppúgy, mint a parlamenti választásoknál volt, amelyek nagyobb tekintélyű törvényhozó testületeket ad az országnak, mint bármelyik más parla­ment volt, amelyet Románia politikai története felmutatni tud. A jövő városi tanácsosok való­ban a nemzet kollektív érdekeinek letétemé­nyesei lesznek.

Next