Magyar Lettre Internationale 1991. május (1. szám)
A MI HUSZADIK SZÁZADUNK - Orwell, George: A sajtó szabadsága
* M ■í ORWELL, GEORGE Állati gazdaság, 1985 (Párizs) Esszék, 1988 Állatfarm, 1984,1989 Hódolat Katalóniának, 1989 Az irodalom fölszámolása, 1990 TROCKIJ, LEV DAVIDOVICS Munka, fegyelem és rend mentik meg a Szovjetköztársaságot, 1989 Életem, 1989 Az elárult forradalom, 1990 George Orwell A sajtó szabadsága Könnyen megeshet, hogy mire ez a könyv napvilágot lát, mindenki úgy fog gondolkodni a szovjet rezsimről, ahogy most én gondolkodom. De mit ér ez önmagában? Felcserélni egy ortodoxiát egy másikra még nem feltétlenül előrelépés. A gramofon-észjárás mindennek a rákfenéje, akár egyetért valaki az éppen divatos gramofonlemezzel, akár nem... Ha jelent valamit a szabadság, akkor azt jelenti, hogy azt is jogom van elmondani az embereknek, amit nem akarnak hallani... E könyv alapötlete 1937-ben született, de megírása úgy 1943 végéig váratott magára. Ekkorára nyilvánvalóvá lett, hogy roppant nehéz lesz kiadatni (hiába van ma hiány könyvekben, és hiába kelendő bármi, ami könyvnek minősül) - és csakugyan, négy kiadó is visszautasította. Csak egy hivatkozott ezek közül ideológiai indítékra. Kettő épenséggel évek óta oroszellenes könyvet jelentetett meg, a negyedik pedig politikailag sehová sem húzott. Az egyik eleinte még hajlandónak mutatkozott, de az előkészületek során úgy döntött, kikéri a Tájékoztatási Minisztérium véleményét, akik óva intették, de legalábbis, határozottan lebeszélték a kiadásról. Íme, egy részlet a kiadó hozzám írt leveléből: „Már említettem, hogyan reagált a Tájékoztatási Minisztérium egyik fontos beosztásban működő tisztviselője az Állatfarmra. Be kell ismernem, hogy véleménye erősen meggondolkodtatott... Ma úgy látom, hogy kéziratának kiadását jelenleg messzemenően helytelennek lehetne tekinteni. Ha a könyv meséje általában szólna a diktátorokról és általában a diktatúráról, nyugodtan ki lehetne adni, de ma már úgy látom, hogy a mese oly szorosan követi a szovjet tanácsrendszernek és két diktátorának a történetét, hogy kizárólag Oroszországra lehet vonatkoztatni, semmilyen más diktatúrára. Még valami: kevésbé volna sértő, ha a mesében szereplő uralkodó kaszt tagjai nem disznók lennének. így azonban óhatatlanul sokak érzékenységét sértené, különösen azokét, akik könnyen megbántódnak, márpedig az oroszok kétségkívül ilyenek.” Mindez nem mondható jó jelnek. Senki sem örülne, ha egyik-másik kormányhivatal cenzurális jogokat gyakorolna (a nemzetbiztonsági cenzúrát háború idején senki sem ellenzi) olyan könyvek fölött, amelyek nem a kormány támogatásával jelennek meg. A gondolat és a szólás szabadságára azonban jelenleg nem a Tájékoztatási Minisztérium vagy más hivatalos szerv közvetlen beavatkozása jelenti a legfőbb veszélyt. Ha a kiadók és a szerkesztők erőnek erejével távoltartanak bizonyos témákat a nyomdagépektől, ezt nem a bűnvádi eljárástól, hanem a közvéleménytől való féltükben teszik. Ma Nagy-Britanniában az írók és újságírók leggaládabb ellenfele: saját intellektuális gyávaságuk, és erről a kelleténél kevesebb szó esik. Bárki, aki méltányosan gondolkodik és szerzett némi újságírói tapasztalatot, el kell, hogy ismerje: a jelenlegi háború során aligha okozott neki sok bosszúságot a hivatalos cenzúra. Nem volt részünk abban a totalitárius „egybehangolásban”, ami érthető, várható lett volna. Érték sérelmek a sajtót, de mindent egybevetve, a kormány jól vizsgázott, mert meglepően türelmes volt a kisebbségi véleményekkel szemben. Éppen az baljós az angliai irodalmi cenzúrában, hogy jórészt önkéntes. Úgy is el lehet némítani népszerűtlen elképzeléseket, úgy is el lehet titkolni kellemetlen tényeket, hogy nincs szükség hivatalos tilalmakra. Aki elég hosszú időt töltött külföldön mostanában, számos szenzációs hírt tud említeni, amelyek - jóllehet címoldalra, szalagcímbe kívánkoztak volna - a brit sajtóból teljesen kiszorultak, méghozzá nem a kormány közbeavatkozására, hanem egy köztudott, hallgatólagos szabályból folyóan, miszerint „nem helyénvaló” megemlíteni a szóbanforgó tényt. Ami a napilapokat illeti, az okok egyszerűek. A brit sajtó rendkívül centralizált, nagy részét olyan gazdag emberek tartják a kezükben, akiknek minden okuk megvan rá, hogy bizonyos témákban őrizkedjenek az igazság kimondásától. De könyvekben, folyóiratokban, színdarabokban, filmekben és rádióműsorokban is működik ez a burkolt cenzúra. Arról van szó ugyanis, hogy mindenkor fennáll bizonyos ortodoxia, az elképzelések bizonyos halmaza, amelyről felteszik, hogy minden egyes épelméjű ember számára minden további nélkül elfogadható. Tehát nincs, megtiltva ennek vagy annak a kimondása, de „nem való” mégsem kimondani, ahogy a viktoriánus korszak derekán sem volt „való” nadrágról beszélni egy hölgy jelenlétében. Aki kétségbe vonja a fennálló ortodoxia helyénvalóságát, azt meghökkentő határozottsággal némítják el. A divattal csakugyan szembenálló véleményt szinte sohasem mérlegelik méltányosan a népszerű lapokban vagy akár az elit folyóiratokban. Ma a fennálló ortodoxia azt írja elő, hogy Szovjet-Oroszország kritikátlan dicshimnuszokban részesüljön. Ezt mindenki tudja, és majdnem mindenki eszerint is cselekszik. A szovjet rendszer komolyabb kritikája, a szovjet kormány által inkább takargatott tények felfedése gyakorlatilag nem tűr nyomdafestéket. Ami a legfurcsább: ez az országos összeesküvés, amely egy szövetséges ország ajnározását célozza, olyan közegben működik, amelyet valódi intellektuális tolerancia jellemez. Mert miközben az ember nem bírálhatja a szovjet kormányt, viszonylag szabadon bírálhatja a saját kormányát. Szinte senki sem jelentethet meg egy Sztálin ellen irányuló sajtótámadást, viszont - legalábbis könyvekben és folyóiratokban - nyugodt lélekkel lehet Churchillt támadni. És a háború öt éve alatt, amelyből két-három évig nemzeti fennmaradásunkért harcoltunk, számtalan könyv, röpirat és újságcikk tört lándzsát, bármiféle beavatkozás nélkül, a kompromisszumos békekötés mellett. Mi több, ezek még megjelenésük után sem váltottak ki túlságos rosszallást. Ha nem a Szovjetunió tekintélyéről volt szó, a szólásszabadság zászlaja fennen lobogott. Vannak más tiltott témák is, említek néhányat rövidesen, de a Szovjetunióval kapcsolatos uralkodó attitűd a legaggasztóbb közülük. Úgyszólván önműködő, nincs köze a hatalomgyakorlás intézkedéseihez. Csak az lepődhet meg azon a szolgalelkűségen, amellyel az angol értelmiségiek magukévá teszik és továbbszajkózzák 1941 óta az orosz propagandát, aki nem tudja, hogy korábban is jónéhányszor hasonlóan viselkedtek. Jöttek sorra az ellentmondásos vitatémák, és rendre az orosz álláspontot fogadták el a legcsekélyebb vizsgálódás nélkül, majd azt úgy kürtölték világgá, hogy mit sem törődtek a történeti igazság vagy az intellektuális tisztesség szempontjaival. Hogy csak egy esetet említsek, a BBC úgy ünnepelte meg a Vörös Hadsereg megalakulásának huszonötödik évfordulóját, hogy Trockij nevét meg sem említette. Körülbelül annyira precíz dolog ez, mint megemlékezni a trafalgari ütközetről Nelson említése nélkül. Az angol értelmiség azonban nem tiltakozott. Az egyes megszállott országok belviszályaiban a brit sajtó szinte mindig az oroszoktól támogatott frakció mellé sorakozik fel, megrágalmazva a vele szembenálló frakciót, olykor még perdöntő bizonyítékok eltitkolása árán is. Kirívó volt a jugoszláv csetnyik vezető, Mihajlovics ezredes esete. Az oroszok, akiknek Tito marsall személyében megvolt a saját kegyeltjük, azzal vádolták meg Mihajlovicsot, hogy együttműködik a németekkel. A vádat azonnal magáévá tette a brit sajtó; Mihajlovics hívei nem tiltakozhattak, és a vádat érvénytelenítő tényeket nem engedték megjelenni. 1943 júliusában a németek százezer aranykoronás vérdíjat tűztek ki Tito fejére, s ugyanekkorát Mihajlovicséra. A brit sajtó nagy garral közölte Tito vérdíjának hírét, miközben a Mihajlovics fejére kitűzött vérdíjról csak egy újság emlékezett meg, az is apróbetűs hírben - a németekkel való együttműködés vádja így érvényben maradt. Nagyon hasonló volt a spanyol polgárháború eseményeinek tálalása is. A republikánus tábornak azokat a frakcióit, amelyeket az oroszok szét kívántak zúzni, felelőtlenül megrágalmazta az angol baloldali sajtó, és nem volt hajlandó közölni, még olvasói levél formájában sem, a védelmükre tett nyilatkozatokat. Napjainkban nem csupán az minősül illetlenségnek, ha valaki komoly bírálatban részesíti a Szovjetuniót, de néhány esetben még az ilyen bírálatok puszta létezését is titokban tartják. Röviddel halála előtt Trockij például megírta Sztálin életrajzát. Nyilván nem volt ez teljesség- ' N 1(0 *Nem egészen világos, hogy ez a módosítási javaslat ... úz saját ötlete-e, vagy a Tájékoztatási Minisztériumból származik, mindenesetre hivatalos ízű. Magyar Lettre Internationale 91/1