Magyar Lettre Internationale 1991. május (1. szám)

A MI HUSZADIK SZÁZADUNK - Orwell, George: A sajtó szabadsága

* M ■í­ ORWELL, GEORGE Állati gazdaság, 1985 (Párizs) Esszék, 1988 Állatfarm, 1984,1989 Hódolat Kataló­­niának, 1989 Az irodalom föl­számolása, 1990 TROCKIJ, LEV DAVIDOVICS Munka, fegye­lem és rend men­tik meg a Szov­jetköztársaságot, 1989 Életem, 1989 Az elárult forra­dalom, 1990 George Orwell A sajtó szabadsága Könnyen megeshet, hogy mire ez a könyv napvilágot lát, mindenki úgy fog gondolkodni a szovjet rezsimről, ahogy most én gondolkodom. De mit ér ez önmagában? Felcserélni egy ortodoxiát egy másikra még nem feltétlenül előre­lépés. A gramofon-észjárás mindennek a rákfenéje, akár egyetért valaki az éppen divatos gramofonlemezzel, akár nem... Ha jelent valamit a szabadság, akkor azt jelenti, hogy azt is jogom van elmondani az embereknek, amit nem akar­nak hallani... E könyv alapötlete 1937-ben szüle­tett, de megírása úgy 1943 végéig váratott magára. Ekkorára nyil­vánvalóvá lett, hogy roppant nehéz lesz kiadatni (hiába van ma hiány könyvek­ben, és hiába kelendő bármi, ami könyv­nek minősül) - és csakugyan, négy kiadó is visszautasította. Csak egy hivatkozott ezek közül ideológiai indítékra. Kettő ép­­enséggel évek óta oroszellenes könyv­­­et jelentetett meg, a negyedik pedig po­litikailag sehová sem húzott. Az egyik ele­inte még hajlandónak mutatkozott, de az előkészületek során úgy döntött, kikéri a Tájékoztatási Minisztérium véleményét, akik óva intették, de legalábbis, határo­zottan lebeszélték a kiadásról. Íme, egy részlet a kiadó hozzám írt leveléből: „Már említettem, hogyan reagált a Tá­jékoztatási Minisztérium egyik fontos be­osztásban működő tisztviselője az Állat­­farm­ra. Be kell ismernem, hogy vélemé­nye erősen meggondolkodtatott... Ma úgy látom, hogy kéziratának kiadását jelenleg messzemenően helytelennek lehetne te­kinteni. Ha a könyv meséje általában szólna a diktátorokról és általában a dik­tatúráról, nyugodtan ki lehetne adni, de ma már úgy látom, hogy a mese oly szoro­san követi a szovjet tanácsrendszernek és két diktátorának a történetét, hogy kizá­rólag Oroszországra lehet vonatkoztatni, semmilyen más diktatúrára. Még valami: kevésbé volna sértő, ha a mesében sze­replő uralkodó kaszt tagjai nem disznók lennének.­ így azonban óhatatlanul so­kak érzékenységét sértené, különösen azokét, akik könnyen megbántódnak, márpedig az oroszok kétségkívül ilye­nek.” M­indez nem mondható jó jelnek. Senki sem örülne, ha egyik-másik kormányhivatal cenzurális jogo­kat gyakorolna (a nemzetbiztonsági cen­zúrát háború idején senki sem ellenzi) olyan könyvek fölött, amelyek nem a kor­mány támogatásával jelennek meg. A gondolat és a szólás szabadságára azon­ban jelenleg nem a Tájékoztatási Minisz­térium vagy más hivatalos szerv közvetlen beavatkozása jelenti a legfőbb veszélyt. Ha a kiadók és a szerkesztők erőnek ere­jével távoltartanak bizonyos témákat a nyomdagépektől, ezt nem a bűnvádi eljá­rástól, hanem a közvéleménytől való fél­tükben teszik. Ma Nagy-Britanniában az írók és újságírók leggaládabb ellenfele: saját intellektuális gyávaságuk, és erről a kelleténél kevesebb szó esik. Bárki, aki méltányosan gondolkodik és szerzett némi újságírói tapasztalatot, el kell, hogy ismerje: a jelenlegi háború so­rán aligha okozott neki sok bosszúságot a hivatalos cenzúra. Nem volt részünk ab­ban a totalitárius „egybehangolásban”, ami érthető, várható lett volna. Érték sé­relmek a sajtót, de mindent egybevetve, a kormány jól vizsgázott, mert meglepően türelmes volt a kisebbségi véleményekkel szemben. Éppen az baljós az angliai iro­dalmi cenzúrában, hogy jórészt önkéntes. Úgy is el lehet némítani népszerűtlen el­képzeléseket, úgy is el lehet titkolni kelle­metlen tényeket, hogy nincs szükség hiva­talos tilalmakra. Aki elég hosszú időt töl­tött külföldön mostanában, számos szen­zációs hírt tud említeni, amelyek - jólle­het címoldalra, szalagcímbe kívánkoztak volna - a brit sajtóból teljesen kiszorul­tak, méghozzá nem a kormány közbe­avatkozására, hanem egy köztudott, hall­gatólagos szabályból folyóan, miszerint „nem helyénvaló” megemlíteni a szóban­­forgó tényt. Ami a napilapokat illeti, az okok egyszerűek. A brit sajtó rendkívül centralizált, nagy részét olyan gazdag em­berek tartják a kezükben, akiknek min­den okuk megvan rá, hogy bizonyos té­mákban őrizkedjenek az igazság kimon­dásától. De könyvekben, folyóiratokban, színdarabokban, filmekben és rádióműso­rokban is működik ez a burkolt cenzúra. Arról van szó ugyanis, hogy mindenkor fennáll bizonyos ortodoxia, az elképzelé­sek bizonyos halmaza, amelyről felteszik, hogy minden egyes épelméjű ember szá­mára minden további nélkül elfogadható. Tehát nincs, megtiltva ennek vagy annak a kimondása, de „nem való” mégsem ki­mondani, ahogy a viktoriánus korszak de­rekán sem volt „való” nadrágról beszélni egy hölgy jelenlétében. Aki kétségbe von­ja a fennálló ortodoxia helyénvalóságát, azt meghökkentő határozottsággal némít­­ják el. A divattal csakugyan szembenálló véleményt szinte sohasem mérlegelik méltányosan a népszerű lapokban vagy akár az elit­ folyóiratokban. Ma a fennálló ortodoxia azt írja elő, hogy Szovjet-Oroszország kritikátlan dicshimnuszokban részesüljön. Ezt min­denki tudja, és majdnem mindenki esze­rint is cselekszik. A szovjet rendszer ko­molyabb kritikája, a szovjet kormány ál­tal inkább takargatott tények felfedése gyakorlatilag nem tűr nyomdafestéket. Ami a legfurcsább: ez az országos össze­esküvés, amely egy szövetséges ország aj­­nározását célozza, olyan közegben műkö­dik, amelyet valódi intellektuális toleran­cia jellemez. Mert miközben az ember nem bírálhatja a szovjet kormányt, vi­szonylag szabadon bírálhatja a saját kor­mányát. Szinte senki sem jelentethet meg egy Sztálin ellen irányuló sajtótámadást, viszont - legalábbis könyvekben és folyó­iratokban - nyugodt lélekkel lehet Chur­­chillt támadni. És a háború öt éve alatt, amelyből két-három évig nemzeti fenn­maradásunkért harcoltunk, számtalan könyv, röpirat és újságcikk tört lándzsát, bármiféle beavatkozás nélkül, a kompro­misszumos békekötés mellett. Mi több, ezek még megjelenésük után sem váltot­tak ki túlságos rosszallást. Ha nem a Szov­jetunió tekintélyéről volt szó, a szólás­­szabadság zászlaja fennen lobogott. Van­nak más tiltott témák is, említek néhányat rövidesen, de a Szovjetunióval kapcsola­tos uralkodó attitűd a legaggasztóbb kö­zülük. Úgyszólván önműködő, nincs köze a hatalomgyakorlás intézkedéseihez. Csak az lepődhet meg azon a szolgalel­­kűségen, amellyel az angol értelmiségiek magukévá teszik és továbbszajkózzák 1941 óta az orosz propagandát, aki nem tudja, hogy korábban is jónéhányszor ha­sonlóan viselkedtek. Jöttek sorra az el­lentmondásos vitatémák, és rendre az orosz álláspontot fogadták el a legcseké­lyebb vizsgálódás nélkül, majd azt úgy kürtölték világgá, hogy mit sem törődtek a történeti igazság vagy az intellektuális tisztesség szempontjaival. Hogy csak egy esetet említsek, a BBC úgy ünnepelte meg a Vörös Hadsereg megalakulásának huszonötödik évfordulóját, hogy Trockij nevét meg sem említette. Körülbelül annyira precíz dolog ez, mint megemlé­kezni a trafalgari ütközetről Nelson emlí­tése nélkül. Az angol értelmiség azonban nem tiltakozott. Az egyes megszállott or­szágok belviszályaiban a brit sajtó szinte mindig az oroszoktól támogatott frakció mellé sorakozik fel, megrágalmazva a ve­le szembenálló frakciót, olykor még per­döntő bizonyítékok eltitkolása árán is. Kirívó volt a jugoszláv csetnyik vezető, Mihajlovics ezredes esete. Az oroszok, akiknek Tito marsall személyében meg­volt a saját kegyeltjük, azzal vádolták meg Mihajlovicsot, hogy együttműködik a németekkel. A vádat azonnal magáévá tette a brit sajtó; Mihajlovics hívei nem tiltakozhattak, és a vádat érvénytelenítő tényeket nem engedték megjelenni. 1943 júliusában a németek százezer aranykoronás vérdíjat tűztek ki Tito fejé­re, s ugyanekkorát Mihajlovicséra. A brit sajtó nagy garral közölte Tito vérdíjának hírét, miközben a Mihajlovics fejére kitű­zött vérdíjról csak egy újság emlékezett meg, az is apróbetűs hírben - a németek­kel való együttműködés vádja így érvény­ben maradt. Nagyon hasonló volt a spa­nyol polgárháború eseményeinek tálalása is. A republikánus tábornak azokat a frakcióit, amelyeket az oroszok szét kí­vántak zúzni, felelőtlenül megrágalmazta az angol baloldali sajtó, és nem volt haj­landó közölni, még olvasói levél formájá­ban sem, a védelmükre tett nyilatkozato­kat. Napjainkban nem csupán az minősül illetlenségnek, ha valaki komoly bírálat­ban részesíti a Szovjetuniót, de néhány esetben még az ilyen bírálatok puszta lé­tezését is titokban tartják. Röviddel halá­la előtt Trockij például megírta Sztálin életrajzát. Nyilván nem volt ez teljesség- '­ N 1(0 *Nem egészen világos, hogy ez a módosítási ja­vaslat ... úz saját ötlete-e, vagy a Tájékoztatási Minisztériumból származik, mindenesetre hi­vatalos ízű. Magyar Lettre Internationale 91/1

Next