Magyar Lettre Internationale 1991. ősz (2. szám)

EURÓPA ÚTJAIN - Esterházy Péter: Az elrabolhatatlan Európa

TIMM ULRICHS 00001 Esterházy Péter DM-EURÓPAISÁG? Tavaly még, emlékszem jól, a német zsurnaliszták jóin­dulatúan csóválták a fejüket, nem értvén­­ ezeket a derék magyarokat, kik adták a világnak Puskást és Bartókot, első­nek kezdték fölszámolni a reálisan létező­ szocializmus elfuserált építményét, föllobbantották a remény fáklyáját egész Európa számára, és most ahelyett, hogy maguk is reménnyel telten és magabízón megfürösztenék arcukat a fényben, csak vonogatják a vállukat, mint megannyi Re­­zignáció Lovagja... ” Ha most kinézünk az ablakon, csak úgy vágtáznak föl s alá bánatosan a mondott lovagok. Miért? Lehetséges, hogy a németek nyugalma csak a gazdagok nyugalma volt. DM-nyugalom, DM-európai­­ság? A MÁSKÉNT NŐTT SEJTEK A mi rosszkedvünk végül is könnyen leírható volt, értet­tük magunkat. Illetve értettük is meg nem is. Az érdeklő­dő­ (és többé-kevésbé valóban tájékozatlan) kérdésekre nagy­képűen legyintettünk, mondván „Közép-Európa csak Kö­­zép-Európából érthető­ valóságosan, viszont közép-euró­painak lenni éppen azt jelenti, hogy önmagunkat nem is­merjük”. (Avval, hogy az önismeret hiányának fölismeré­se nem szünteti meg e hiányt - nem foglalkoztunk.) Mintha háború után lettünk volna (lennénk): romokban minden, mi pedig próbálunk emlékezni, milyen is az, ha normális valami. De nincsenek emlékeink, újra ki kéne mindent találni. És olyan pontosan azért emlékezni sincs kedvünk. Szívesebben mondjuk, hogy hősies ellenállásunk morzsolta föl az ádáz rendszert, ami nem szemenszedett hazugság ugyan, de azért olyan nagy hősiesség nem volt, hanem , hogy az Übü király kezdő szavával éljek - sza­­har, az volt. A valódi háborúk után azonban nagyon sok az energia, a győztesnek, mert győzött, a vesztesnek, mert túlélte. De mi se ez, se az, vagy ha némi önsajnálattal vesztessé emel­jük magunkat, a túlélést már magától értődőnek vettük (nem volt az!), nem feszít a hála és boldogság, hogy nem lövettek közénk. Én már terrort nem ismertem, csak poten­ciális terrort, a terror árnyékát, ezt a szürke, poros Ká­dár-terrort, éves valutakerettel az utazáshoz. Elmúlt. Elfújta a szél. De azt nem gondoltuk, hogy ilyen fölkészületlenek va­gyunk. Néhány éve még tényleg úgy képzeltük, hogy csak a tér hiányzik, mert elvették ezek a kommunisták, de ha az volna, akkor „mi” tudnánk, mit kéne evvel az országgal csinálni. De nem nagyon tudjuk (a „mi”-ről nem is be­szélve, úgy széjjelesett, mintha soha se is lett volna, és valószínű nem is volt, csupán a közös ellenség tartotta életben.) Kissé kokottan ugyan megjegyeztük, hogy persze hülyü­lünk mi is, nemcsak a rendszer, de legbelül úgy gondoltuk, úgy gondoltam, hogy vannak tartalékjaink. Nincsenek. Se fizikai, se pszichikai, se lelki, se érzelmi, se morális tarta­lékok. Ki vagyunk fosztva. Rossz állapotban vagyunk. Túl sok szenvedés és megaláztatás és megalázkodás (!) gyűlt itt össze. Ezeknek és a hazugságoknak és az öncsalások­nak a kupacait kerülgetjük. Öreg itt mindenki! Öreg em­berek vagyunk, akik a múlton rágódunk - se lenyelni, se kiköpni nem tudván. Acsarkodás és demagógia. Mindenki önérzetes és sértett. Ellopták az életünk, siránkozunk. Próbáljuk érvényteleníteni az elmúlt negyvenöt évet, idé­zőjelbe tenni, zárójelbe tenni. Ami nyilvánvalóan komoly-talán ötlet. Én nem vagyok pesszimista, mondja egy barátom, lesz ez jobb is. Csak meg kell várni, míg kihalunk. Tényleg valahogy így. Mert itt még a sejtek is másképp nőt­tek, kopoltyút növesztettünk és úszóhártyát, illetve nőtt, és ész­re sem vettük, azaz alkalmaz­kodtunk, folyamatosan ébernek kellett lenni, ebből állt az éle­tünk. Itt most hiába mondják egy ötvenéves embernek, hogy kezdjen új életet, tanuljon új szakmát, vagy vállalkozzon (ez az új varázsszó) - nem tud, kép­telen. Megszokta, abban nőtt fel, hogy egy alapvetően bizonytalan és fenyegető világ szavatolta - hogy a költő szavával éljek - a lady bizton­ságát, egyfajta szociális biztonságot. Most nem szavatol senki semmit. Hálátlan, buta kosárként még talán az is az eszébe jut, hogy a börtönben legalább fedél volt a feje fölött. Mi magyarok tényleg urak voltunk, barakkurak, a legvidámabb barakk urai, s most fanyalgunk vagy csodál­kozunk, hogy a szabadság cselédei lettünk. És eltűnt a kiválasztottság érzetünk is. Egy közép-európai mindig is szerényen gőgös volt az elnyomatására, „melyről egy nyugatinak - valóban -fogalma sem lehet". Hisz a totális - valóban - az több, mint a nagyon sok. Tehát immár nem a történelem egy példátlanul obszcén tréfájában mozgunk Mi magyarok tényleg urak voltunk, barakkurak, a legvidámabb barakk urai, s most fanyalgunk vagy csodálkozunk, hogy a szabadság cselédei lettünk ESTERHÁZY Péter Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető, 1977 Termelési regény Magvető, 1979 Ki szavatol a lady biztonságáért? Magvető, 1982 Fuharosok Magvető, 1983 Kis magyar pornográfia Magvető, 1984 A szív segédigéi Magvető, 1985 Bevezetés a szépirodalomba Magvető, 1986 Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk Magvető, 1987 A kitömött hattyú Magvető, 1988 Hrabal könyve Magvető, 1990 Az elefént­­csonttoronyból Magvető, 1991

Next