Magyar Lettre Internationale 1991. tél (3. szám)
BOLDOG AUSZTRIA - Hobsbawm, Eric: Ausztria és Közép-Európa
SVEVO, Halo Zeno tudata Európa, 1967 A vénillés évei Kriterion, 1976 * A helyzeten mit sem változtat, hogy a várost időközben visszakeresztelték Königsbergnek. A szerk. HEIDEGGER, Martin Mi a metafizika? Egyetemi Nyomda, 1945 A műalkotás eredete Európa, 1988 Lét és idő Gondolat, 1989 Útban a nyelvhez Helikon, 1991 BARTÓK Béla A magyar népdal Rózsavölgyi, 1924 Miért és hogyan avatsunk népzenét? Somló, 1936 Összeavatott művei Zeneműkiadó, 1966 Családi levelek Zeneműkiadó, 1981 Az osztrákoknak manapság jobb dolguk van, mint történelmükben bármikor. A világ egyik legjobb módú országában élnek, s a nagy szociáldemokrata tradíciónak köszönhetően olyan országban, ahol a társadalom kevésbé felelőtlenül viselkedik az egyénnel szemben, mint számos más gazdag kapitalista országban. Jók vagyunk, mint az oroszok vagy a lengyelek, a románok, a bosnyákok és a montenegróiak, akármi legyen is azoknak az „emberalatti embereknek” a neve, akik legjobb esetben is csak mint vendégmunkások kívánatosak „nálunk”. Ne legyenek efelől illúzióink. Amikor közép-európaiak mint civilizált emberek határolódnak el az állítólagos barbároktól, a „Közép-Európa” fogalom veszélyesen közel kerül a rasszizmushoz, s talán ismét az imperializmushoz is. Vajon nem voltak-e a Német Birodalom létrejötte óta újból és újból olyan osztrákok, akik magukat és országukat mint dél-keleti kérdésekben szakértőket ajánlották fel a hatalmas szomszédnak, akik tudják, miként kell bánni a „sligovicaivókkal”? Nincsenek-e még ma is osztrák politikusok, akik a balkáni területeken szerzett tapasztalataikra emlékeztetnek? „Közép-Európa” mint politikai fogalom tehát elvetendő. De mi a helyzet a közép-európai kultúrával? Van egyáltalán ilyen? Azaz van-e regionálisan körülhatárolható magas kultúra, művészet és tudomány? A KÖZÉP-EURÓPAI KULTÚRA EMANCIPÁCIÓJA Egykor volt ilyen közép-európai kultúra. Európa nagy részében ez az emancipálódott, vagyis a művelt és polgárosult zsidók kultúrája volt a német művelődés hegemóniájának időszakában. Három okból is közép-európai volt. Először is, a német csak Európa középső részén volt a kultúra voltaképpeni nemzetközi nyelve, ha nem is az egyetlen. A közép-európai kultúra egy németül beszélő csoport kultúrája volt, amelynek tagjaira azonban az volt jellemző, hogy más nyelven is beszéltek, s így kulturálisan az összekötő kapocs szerepét játszhatták a népek között. Az egyik legkarakterisztikusabb ilyen közép-európai polgár, a trieszti Ettore Schmitz jellemző módon Italo Svevónak - „német itáliainak” - nevezte magát. Emiatt valószínűleg nem tekinthetjük valódi közép-európaiaknak azokat, akik nem álltak valamiképpen a nyelvek és kultúrák keresztútján, hanem pusztán nemzeti vagy regionális sajátosságokhoz kötődtek. Másodszor, éppen Európának egyetlen részében, gyakorlatilag a Habsburg-monarchiában és körülötte fordult elő, hogy a művelt német nyelvű közönség nagyrészt zsidókból állt. A második világháború előtti időkben a bécsi lakosság 10, a budapesti 25 százaléka volt zsidó, s egész egyetemi karokat lehetett különösebb nehézség nélkül czernowitziakkal megtölteni. Ismétlem, ez a művelt közönség német nyelvű volt, még ha (mint Magyarországon s fokozottabb mértékben Prágában) a magyarokhoz vagy a csehekhez számítottak is. S ezek az emancipálódott zsidók éppen azért tekintették magukat közép-európaiaknak, mert így próbáltak elkülönülni a jiddis nyelvet beszélő keleti zsidóktól, akik különösen az első háború után nyugatra vándoroltak, hogy aztán az előbbi csoporttal együtt ugyanazokban a krematóriumokban végezzék. Végül azért voltak közép-európaiak ezek az emberek, mert az árnyék nélküli és nem véletlenül zsidó névvel ellátott, hétmérföldes csizmájú Stemil Péterhez hasonlóan sehová sem illeszkedtek be. Egyszerűen csak földrajzilag tartoztak oda. Németek nem lehettek, az első háború után már magyarosítottként sem fogadták őket oly szívesen, s az emancipálódott zsidók Hitler előtt nem lelkesedtek túlzottan saját palesztínai „föld és rög” nacionalizmusukért. Ha Joseph Rothhoz hasonlóan hazára volt szükségük, csak egyet találhattak a múltban, a valamennyi nemzettel szemben szkeptikus régi Monarchiát. Márpedig az - tudták - végérvényesen eltűnt. Amit manapság középeurópai kultúraként becsülünk, elég kevéssé érdekelte az ötvenmilliónyi Habsburg-alattvaló túlnyomó többségét. Hányuknak jutott egyáltalán hely a Monarchia operaházaiban? Amit manapság középponti fontosságúnak és úttörő jellegűnek látunk, az akkoriban gyakorta csupán néhány tucat képzett jozefinus bürokrata vagy egy-két mecénás támogatása, jómódú szülők és rokonok pénze révén létezett. Persze a létszámában nagyobb, művelt középrétegre is hatott ez a kultúra. De mára már eltűnt, Közép-Európával együtt. Közép-Európa, néhány idős londoni és Los Angeles-i emigránskolóniától eltekintve, már nem létezik, bár, Bécstől eltérően, Budapesten sok minden még megmaradt belőle. E kultúra eredeti hordozóit szétszórták és meggyilkolták. Weimar óta már nem a német kultúra a mérce, egy kultúra csak a sok közül. A német nyelv már nem a művelt rétegek lingua francává a Baltikumtól Albániáig, a Vogézektől a Volgáig. Ha egy cseh fiatal manapság szlovén vagy magyar fiatallal akar beszélgetni, angolul szólal meg. A nem német anyanyelvűek ma nem Goethén és Lessingen, Hölderlinen és Heinén nevelődnek. A régi közép-európai kultúra persze nem merült feledésbe. Sőt még nagyobb becsben áll, sokkal többet írnak róla, többet foglalkoznak vele, mint korábban. Meghódította a világot. Néhány éve még a lehetetlenre is kísérletet tettek: megpróbálták más nyelvre fordítani Karl Kraust. Ám ennek a mai Bécshez, nem is beszélve Linzről, éppoly kevés köze van, mint a mai Kalinyingrádnak Immanuel Kanthoz, ki, midőn még Königsberg volt a város neve, ott élt.A NEMZETI ÉS VILÁGKULTÚRA KÖZÖTT Ma egyrészt a világkultúra létezik, másrészt nemzeti kultúrák. A hararei, novoszibirszki vagy Sao Pauló-i zenebarátokat csak a pénzhiány akadályozza meg abban, hogy ugyanazokat a régóta meghalt zeneszerzők műveit tartalmazó lemezeket vagy magnókazettákat fogyasszák. Ahol operaházak vannak, ugyanazt a pár tucat művet játsszák, ugyanazon divatos rendezők elképzelései szerint, lehetőleg ugyanazokkal a szopránokkal és tenorokkal, akik turnéról turnéra röpködnek az óceánok fölött. Ennek a repertoárnak persze vannak részei, amelyek eredetileg a közép-európai kultúrából erednek - például Bruckner és Mahler, akik a második világháború előtt alig jutottak szóhoz az Európán kívüli zenei világban. Ma már azonban értelmetlen lenne regionális zeneszerzőknek tekinteni őket, szinte úgyannyira, mintha Mozartot mint salzburgi tartományi zeneszerzőt akarnánk ajánlani, noha Linzben és St. Flóriánban persze máshogy hallják Brucknert, mint a világ többi részén. Ez a világkultúra korántsem homogén. Ellenkezőleg, minél jobban közeledünk a második évezred végéhez, annál inkább egzotikumok konglomerátumává válik, miként a mai világ is, amelyben ugyanolyan könnyű az Amazonas vidékén vagy Sri Lankán tölteni a szabadságunkat, mint hajdan Abbáziában vagy Bad Ischlben. Másrészt minden nemzetnek saját kulturális világa, stílusa van. Ez már a régi Közép-Európában is így volt. A németül beszélő osztrákok kulturálisan nem voltak birodalmi németek, ahogy a közös nyelv ellenére az angolok sem amerikaiak. Egyszerűen csak közös munkaerőpiacuk volt az értelmiség számára. Heidegger és a Bécsi Kör nem ugyanabba a szellemi világrészbe tartoznak. Az osztrák közgazdasági iskolának sokkal több köze volt a britekhez, mint Schmoller professzor úrhoz és német kollégáihoz. S ugyanígy, a kettős monarchián belül mindegyik országnak és nemzetiségnek saját kultúrája volt, saját útját járta. Bartókot és Janaceket a bécsiek magától értetődően éppúgy értették és értik, mint az összes többi zenebarát, de Brucknerral és