Magyar Lettre Internationale 1993-1994. tél (11. szám)

Tartalom

Ez azzal a veszéllyel járt, hogy az író, ha nem volt résen, összekeverte az irodalom fontosságát a sajátjával - szép lassacskán úgy vélte, ő is fontos. Egy író, aki saját magát fontosnak tartja - arra keresztet vethetünk. Ez a fontoskodás azért is említésre méltó, mert olykor jó írókat is elért. Nem volt ez egyszerű. Mert úgy kellett (kell) önma­gunk komolytalanságát vállalni, ső­t biztosítani, hogy eközben szembe kellett nézni a térség, a tér komoly­ságával, brutális zordságával. Azaz hogy mit lehet kezde­ni a lét elviselhető­ nehézségével a lét elviselhetetlen könnyűségének idő­tlen fenyegetésében. És ha ez így elvileg tisztázódott is, még akkor is maradt elég összevisszaság. Mert például a hetvenes évek ele­jénél, közepénél datálható prózai mozgások leírhatók úgy, mint amelyek, mondjuk, a szöveg elsőbbségét hirdetik a szövegkörnyezettel szemben, a textusét a kontextussal szemben, mindeközben azonban az e jegyben fogant könyvek is olykor betöltötték a már említett ún. morális szerepköröket. Ezt persze a legkevésbé sem önkritiku­san említem. És nem is nosztalgikusan. (Ahogy mon­dani szeretjük, könyveink történelmi könyvek lettek, ahogy mondani szeretjük, a kelet-európai regények egy része meghalt, és nincsen olyan könyv, amely ne gyá­szolna halott mondatot, vagyis olyat, amely létét nem önmagának és mondattársainak köszönhette, hanem például épp a reá vonatkozó, de már be nem hajtható tiltásnak - mégis úgy látom, hogy (értelemszerűen?) a nyelv jegyében írt könyveknek több életük van, változnak ugyan, mert másképp olvassuk őket, lekopott róluk a bátorság pátosza, de megmaradt az, amit olykor épp ez a pátosz elfedett, az, amit csak a nyelv, kedves szava­inkkal az alany meg az állítmány képes megőrizni.) ...... ................. A bátorság problémája (nő-probléma) .................................................................... A kemény diktatúra nyelve a csönd. A szofté a hall­gatás. A dünnyögés, a morgás. Az utalás, a jelzés. A cinkosság, a rejtezkedő beszédmód. Alappéldánk az 56 tengerimalac. Ha tehát a szövegben a kertünk fölött elröpült (röppent) 56 tengerimalac, akkor az olvasó okkal hegyezte fülecskéjét, az 56 mint mitikus szám, rejtett vonatkozási pont jelezte, hogy itt most valami történik szegény, elveszett szabadsága érdekében, illetve, ahogy említettük, történni nem történik semmi, de ez jelezve lesz. Ez lesz jelezve. Valami tiltott közelében vagyunk. Eközben azonban elfeledkeztünk az asszonyról lent a kertben, pedig Csehov óta tudván tudjuk, hogy a kert­ben mindig van egy nő. És persze ez az egyetlen, ami érdekes. Hogy mi van a nővel. A jó regények (a Kádár­korszak regényei?, jogos ez a birtokszerkezet?) eddig is erről a nőről szóltak, de, fájdalom, olykor jobban érde­kelt bennünket ez az 56 tengeri dög. Mindezek magukban rejtették a veszélyt, hogy az irodalom, a művészet nem mint irodalom és művészet méretik meg, hanem mint erkölcsi tett. De legalábbis keveredtek a szempontok, és nehéz volt ettől füg­­getlenítődni. Emlékezzünk csak a dilemmára, hogy ha egy „jó” ember „rossz” könyvet írt - ki vállalta volna azt, hogy egy gyékényen áruljon, mondjuk, a hajdani Népszabadsággal, amelynek természetesen mások voltak a szempontjai, nem azért hörgött, mert a könyv „rossz”, hanem mert a szerző „jó”. Vagy ki tudja. Ez igen kényes helyzet, hisz a művészetben a jó, rossz az valami finom, bonyolult közmegegyezés eredője, nincsenek holtbiztos paraméterek, mint a palacsintatermesztésben, ezért ha ebbe a közmegegyezésbe idegen szempontok kerülnek, durván mondva hazugság, az rosszra vezet. De legalább­is nehezen vagy nehézkesen s bonyolultan helyrehozható. Ez az értékek, az értékrendszer örök problémáját veti föl.­­Van, aki most ezt könnyen és gyorsan úgy oldaná meg, hogy purifikátori dü­hvel leváltaná az egész értel­miséget. Ami nem rossz éca, van benne valami, jelesül hülyeség, mert hát akkor mindenkit le kell váltani... a leváltót is...) A probléma problémátlansága a sok valóságos problémának egyetlenegy hozadéka volt, és az sem a művészetet magát érintette, hanem a helyzetét: a művészet helyzete, állása, társadalmi helye, sőt (elvárt) szerepe, feladata tiszta volt: az író ott állt per definitionem hősiesen a hatalommal szemben, kéz a kézben az olvasóvéd, aki így szeretettel és olykor fél­revezető figyelemmel övezte íróját. A hazugság problémája Azt mondottuk, a diktatúrában nincsen idő vagy mozdulatlan, befagyott. Akkor most legyen egy kis el­lentmondás a metaforákban, mert bizony valahogy mégiscsak telt-múlt az idő (vagy ha nem is telt-múlt, vonszolta magát avagy forgott a most körül), és egyre kevésbé volt magától értődős a rejtjeles beszéd, egyre kétségbeesettebbnek mutatkozott ama cinkosság - ki eléd, mi elől rejtezkedünk, mikor mindenki tud mindent, job­ban értik a cenzorok az utalásokat, mint az olvasók, és már nem is igazán lehet tudni, mi utal mire, annyira nyílt a titok, annyira, hogy az már szégyenletes. Vagyis a hallgatás, az arról való hallgatás izgalmas, olykor szürreálisan szép és kizárólagos!!) esélye elhall­­gatássá lett, a látszat és valóság sokszor megénekelt tündöklő bújócskája ocsmány toporgás. Az elhallgatás­nak pedig nem védbástyája van, hanem sufnija. A szelíd diktatúra telhetetlenné teszi az embert, olyan kérdéseket tesz föl, mintha (társadalmilag) szabad volna. Ezeket a kérdéseket természetesen nem teheti föl nyíltan, de mint­hogy belül, magamagának már föltette, nem érheti be avval, amivel eddig­­ beleuntunk, belefáradtunk a 60- as, 70-es évek, a kelet-európai groteszkhez vezető válaszaiba. Ha minden hazug, márpedig látván láttuk, hogy min­den hazug, akkor immár nem ennek a groteszk fantasz­tikuma ötlött elénk — hiszen az valóban látványos, ha az utolsó szögig minden hazug, ahogy mondani szeretjük, apánk szemöldökétől a gulyáslevesig —, hanem a kel­lemetlen kérdés: akkor most mi a helyzet velünk ? Totá­lis hazugságban nem vagyunk-e vajon mi magunk is hazugok? Lehet-e egy szó, egy mondat, egy könyv önmagában igaz? Ha az olvasó hazug, mért lehetne az író igaz? Azt, hogy a bátorság alléri félelem lapul, sejt­hettük eddig is, de létezik-e ebben a lágyságos, éven­kénti nyugati utazást engedélyezgető, satöbbi(!) világ­ban más is, mint a félelem? Az elrejtett, letagadott, elaborált félelem ? Ezeket a kérdéseket nem tudtuk jól megválaszolni. Lényegében az innét való rezignáció, illetve az azt felváltó, a korlátokat most már nemcsak tologató, hanem felrúgó új lehetőségek kiváltotta izgalom jegyében ért véget: az egész. Az új problémája És senki nem tudja, mi az, ami elkezdődött. Általában senki nem tud semmit, se nyugaton, se keleten. (Európa

Next