Magyar Lettre Internationale 1995. ősz (18. szám)
KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA - Todorov, Tzvetan: Lévi-Strauss
TZVETAN TODOROV ©ff fi. ›fffl 4UJ¡ *'if £%j ~mi cöl‡9 TODOROV, Tzvetan „A rendszerváltás melankóliája” Magyar Lettre Internationale, 1991.1. „Gondolatok a posztmodernről" Magyar Hírlap, 1990.188. „Gondolatok a rasszizmusról" Magyar Hírlap, 1991.198. „A másik” Holmi, 1992.11. LÉVI-STRAUSS, Claude Szomorú trópusok Európa, 1994 „Gondolatok a szabadságról” Nagyvilág, 1990.4. „Az egyén mint faj” Helikon, 1992.3-4. „A kreatív gyermek” Nagyvilág, 1992.9. JÓZSA Péter Lévi-Strauss, strukturalizmus. szemiotika 1980 DESCOLA-LENCLUDSEVERI-TAYLOR A kulturális antropológia eszméi Századvég, 1994 VÁRI Attila szerk. Misszionáriusok a csónakban Akadémiai, 1988 GELLNER, Ernest „Relativizmus és univerzálék” Világosság, 1992.8-9. Az etnológia modern tudományág, melynek tárgya a kulturális különbség. Az etnológián belül elkerülhetetlen, ám korántsem egyszerű az univerzális/relatív szembeállítás megközelítése. A nehézségeket a legnagyobb hatású francia etnológus, Claude Lévi-Strauss életművének elemzésével szeretném illusztrálni. Először is meg kell jegyeznünk, hogy a legáltalánosabb, programmatikus nyilatkozataiban Lévi-Strauss hangsúlyozza az etnológus univerzalista hivatását. A francia etnológia egyik élő hagyományára emlékeztet, Marcel Maussra hivatkozik, amikor az etnológia „végső célját” így határozza meg: „eljutni a gondolkodás és az erkölcs egyetemes formáihoz”; szerinte az etnológia egyik fő problémája „az emberi faj egyetemességének kérdése”. A felvilágosodás filozófiájának szóhasználatát és törekvéseit érhetjük itt tetten, melyek szerint létezik egy állandó és egyetemes „emberi természet”, amely a gondolkodás és a megismerés formáiban (igazság és hamisság megállapításában), valamint az értékítéletek formájában (a jó és a rossz megítélésében) nyilvánul meg. Lévi-Strauss, meglehetősen klasszikus szellemben, uralkodó szerepet tulajdonít az egyetemesnek: „A felszíni különbségek alapvető egységet rejtenek”, márpedig az alap hagyományosan többet ér, mint a felszín. Egy némiképp kevesebb értékítéletet tartalmazó, konkrétabb leírás a következőképpen fogalmazza meg e kettő viszonyát: „Szinte azt mondhatjuk, hogy az emberek mindig, mindenhol ugyanazt a feladatot tűzték ki maguk elé, ugyanazon cél felé igyekeztek, s a történelem során csupán az eszközök különböztek”. Ha ezt a képletet az előzővel kombináljuk, világossá válik, hogy a cél az alapnak, az eszköz a felszínnek felel meg, s ez az érv az egység gondolatát erősíti meg. Figyeljük meg, hogy a cél és a feladat nem az észlelhető valóság elemei, hanem gondolati konstrukciók, szükséges hipotézisek, melyek a valóság megértését segítik. Univerzalista relativizmus Miután azonban felvázolja az egyetemes/konkrét hierarchiát, azon nyomban meg is fordítja, s ez a megfordítás annál inkább zavarba ejtő, mert Lévi-Strauss nem akármelyik tudomány szószólója, hanem épp az etnológiáé, vagyis az egyes társadalmakkal foglalkozó tudományágé, melynek „fő, bár nem egyedüli célja a különbségek elemzése és értelmezése”. S ez nem a különbségek mögött húzódó közös vonások tagadását jelenti, hanem inkább egyfajta munkamegosztást: az egyik tudomány feladata, hogy a hasonlóságokkal, a másiké, hogy a különbségekkel foglalkozzék. „Mivel az általános jellemzők egyetemesek, ezek a biológiára és a pszichológiára tartoznak. Az etnográfus feladata az, hogy leírja és elemezze, hogyan nyilvánulnak meg e jellemzők a különböző társadalmakban; az etnológus feladata, hogy mindezt megmagyarázza.” Az egyetemes tehát definíció szerint kívül esik az etnológus kutatási területén: ha egy vonás egyetemes, ezáltal máris pszichés vagy biológiai vonássá válik, s megszűnik mint társadalmi jellemző. Az effajta választás előnye, hogy roppant egyszerű. De vajon nem azt jelzi-e, hogy a priori eldöntetett, milyen természetű is a tanulmányozandó dolog? Az etnológus végső célja Lévi-Strauss szerint az emberi elme egyetemes alakzatainak a megismerése, ám eredeti célja itt az, hogy a különbségeket tanulmányozza. Eléggé sajátos módja a cél elérésének, hogy nekiindulunk az ellenkező irányba. Habár már Rousseau is javasolta ezt a megközelítést, és Lévi-Strauss alkalmazkodik hozzá, amint az egyetemes leibnizi koncepcióját is átveszi, mely szerint a konkrét tények megfigyeléséből általános jellemzőkre lehet következtetni: minden egyes tény ezen általános és alapvető tulajdonságok egy bizonyos kombinációja, más lehetséges kombinációk közül. S ez nem más, mint Lévi- Strauss strukturalista programja: „a társadalmak átfogó leltára, melyet az antropológia megkísérel felállítani”, az észlelhető tények csupán „a számtalan lehetőség megfelelői, amelyek közül minden társadalom választ egyet.” A megfigyelés tárgya csupán a konkrétum, amit azonban csak az általánosba tett kitérő segítségével lehet megérteni. Ezzel némileg túlléptünk cél és eszköz ellentétén, mégis, a megingások és a habozások ellenére azt mondhatjuk, hogy egy túlnyomóan univerzalista programmal van dolgunk. Nem egészen bizonyos azonban, hogy Lévi-Strauss ki is tart emellett. Bármit beszélnek végső célokról és mélystruktúrákról, az etnológusoknak a társadalmak közötti különbségekkel kell foglalkozniuk, s ez a tény elkerülhetetlenül a relativizmus irányába hajlítja álláspontjukat. Lévi-Strauss elsőként az erkölcsi ítélet egyetemességét veti el. Ha valóban léteznének „egyetemes erkölcsi alakzatok”, képesnek kellene lennünk arra, hogy összehasonlító ítéleteket alkossunk minden egyes vizsgált kultúráról, márpedig Lévi-Strauss még akkor is tagadja, hogy az etnológiának joga lenne ítélkezni, amikor fenntartja a minden kultúrában közös absztrakt tulajdonságok leltárának képzetét. „El kell fogadnunk, hogy minden társadalom a meglevő emberi lehetőségek skáláján belül döntéseket hozott, s a különféle döntéseket nem hasonlíthatjuk össze egymással.” Tehát szembe kell néznünk azzal, hogy „lehetetlen erkölcsi vagy filozófiai kritériumokat felállítani, amelyek segítségével értékelhetnénk a döntéseket, amelyek az egyes civilizációkat arra indították, hogy bizonyos élet- és gondolkodásmódokat előnyben részesítsenek, másokat pedig elvessenek.” A bölcsesség azt diktálja, hogy ítélkezés nélkül fogadjuk el ezeket: „Egyetlen társadalom sem alapvetően jó, és egyik sem ... teljesen rossz; mindegyiknek vannak bizonyos előnyei saját tagjai számára, azzal a változatlan kikötéssel, hogy egy bizonyos, többé-kevésbé állandó mennyiségű gonoszság mindig megmarad.” Akik nem értenek egyet ezzel, azok „az egyik kultúrát abszurd módon a másiknál magasabb rendűnek tartják”. Az alapjában véve univerzalista program tehát radikális etikai relativizmust hordoz: minden társadalom tökéletlen, vagyis egyik se jobb, mint a másik; a totalitarizmusnak tehát - hogy szélsőséges példával éljünk - ugyanannyi a létjogosultsága, mint a demokráciának. Ezt sugallja az a híres analógia is, amelyben Lévi-Strauss a kultúrákat mozgásban levő vonatokhoz hasonlítja: nincs olyan rögzített pont - vagyis a kultúrán túli pont -, amelyből a többieket megítélhetnénk. Az a benyomásunk, hogy egy kultúra fejlődik, s azt hisszük, hogy objektív ítéletet fogalmazunk meg, pedig valójában csak azt látjuk, hogy ugyanabba az irányba halad, mint mi. Vagy ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy egy kultúra stagnál, de ez is csupán optikai illúzió, hiszen ezzel csak az adott kultúra és a miénk közötti iránykülönbséget jelezzük. A mozgó vonatok képe talán hasznunkra lehet a fizika és a relativitáselmélet egyes elemeinek a szemléltetésében, de elegendő-e az erkölcsi relativizmus szentesítéséhez? Bizonyos értelemben valóban abszurd lenne felállítani a kultúrák hierarchiáját, hiszen mindegyikük a világ egy modellje (ahogy abszurd gondolat a nyelvek hierarchiája is). Ám azonnal hozzá kell tennünk, hogy ez cseppet sem akadályozhat meg abban, hogy felismerjük a jót és a rosszat, és esetleg kijelentsük, hogy egy adott társadalom egy bizonyos történelmi pillanatban globálisan elítélendő (mint például egy totalitárius társadalom). Más szemszögből nézve: az egyén valóban foglya-e a kultúrának, amelyben nevelkedett, és képtelen-e távolságot tartani tőle (sőt, leugrani a vonat-