Magyar Lettre Internationale 1995. tél (19. szám)
GLOBÁLIS DISKURZUSOK - Eörsi István: Egy kerek történet
o 5 V) O EÖRSI István Üzenet mélyvörös levélpapíron Pesti Szalon, 1993 Én és az Isten Pesti Szalon, 1994 Időm Gombrowiczcsal Pesti Szalon, 1994 E.l.önkéntes összkomfortos lakásában jelentést készít a világ állapotáról Pesti Szalon, 1994 .Müller és Strauss” Magyar Lettre Internationale, 1994.14 1 N em csalt meg az, emlékezetem — valóban sikerült neki! Valóban végigmesélte a történetet - Jákobét és Józsefét, és mellesleg a testvérekét is —, elejétől végéig, ahogy már korábban is végigmesélte, sokkal kurtábban és vázlatosabban, az a valaki, aki a Mózes első könyvét írta. Feltételezhető persze, hogy ennek az illetőnek is mesélték a történetet, mely igazából csak annak köszönheti születését, hogy sokan és sokáig mesélték. Ebben a vonatkozásban ez a zsidó eposz, hasonlít azokhoz az ógörög történetekhez, amelyeket Homérosz nevéhez kapcsolunk, joggal és jogtalanul, mert hiszen ezek is a sok mesélés közben alakultak ki és értek meg arra, hogy valaki formába öntse őket. A mítosz azért mesélhető el újra és újra, mert olyan isteni szellemmel átitatott történetek summázata, amelyek a mi sáros és ragacsos életünkben is napról napra megesnek, anélkül hogy mély értelmű jelentést tulajdonítanánk nekik. Többnyire nincs is ilyen jelentésük, mert nem fedezhető fel bennük isteni terv. Milyen mennyei koncepciót fedezhetnénk fel ma például Sikem és Dina elképesztő történetében, amelyről először a Biblia, majd nyomában bravúros biztonsággal Thomas Mann is eleven képet rajzolt Lea lányát Sikem város fejedelmének a fia, Sikem megerőszakolta, de közben bele is szeretett (ami legalábbis kétségessé teszi, hogy csupán az erőszaknak köszönhette örömét), és feleségül kérte. A lány két fivére, Simeon és Lévi igent mondott neki azzal a feltétellel, ha ő és a város valamennyi férfija körülmetélkedik. Sikem boldogan ráállt az alkura. A harmadik nájuk tört, a férfiakat — köztük a vőlegényt, és apját, az uralkodót — meggyilkolta, elrabolta a teljes állatállományt, kifosztotta a házakat, az asszonyokat és a gyerekeket pedig foglyul ejtette. Thomas Mann roppant szemléletesen bontja ki az ősi történetből a benne rejlő isteni szándékot: az Úr azt akarta, hogy Jákob áldása ne szállhasson vademberre, így hát olyat követtetett el a két fivérrel, ami diszkvalifikálta őket. A lemészároltak ily módon termelési költségekként szerepelnek csupán az isten könyvvitelében. Barbár, őskori történet ez — az Ótestamentumban tucatszám találunk efféle isteni jóváhagyással végrehajtott népirtást és rablást —, de nem ismerjük-e mi is tapasztalatból emberi indítékait? Tegnap kürtölte világgá egy Bonnban kiadott jelentés, hogy a szerbek bosnyák gyerekeket kaszaboltak le szüleik szeme láttára, akiket arra kényszerítettek, hogy igyanak a leöltek véréből; sok foglyot megcsonkítottak, és a levágott tagokat egymással falazták fel; felvágták a hatalmukba került polgárok ereit, hogy elvérezzenek, és így tovább. E rituális elemekben bővelkedő rémségek mögött persze nyoma sincs már isteni akarásnak, áldozatra vagy kiengesztelésre ösztönző transzcendenciának. Az ősi történetek mégis újramesélhetők, mert otthon érezzük bennük magunkat. Az emberi természet változása ugyanis nem tartott lépést az életkörülmények radikális átalakulásával. Bokassa közép-afrikai excsászár nem kevésbé kannibál attól, hogy fridzsiderben tárolta a leölt gyerekek húsát. A harmadik világ elképesztő kegyetlenséggel dúló törzsi háborúinak — akárcsak a balkáni rettenetnek — emberi feltételeit a leghitelesebben Shakespeare királydrámái szemléltetik. A régi korok vérengző indulatainak véres gyümölcsei nem tölthetnek el bennünket jóleső fölénnyel, hiszen nem kevésbé borzalmasakat tálal fel nekünk napról napra falaink között a televízió. A gyilkos masinéria mítosz nélkül is működik. És ha igénye támad a mítoszra, akkor még rosszabbul áll a szénánk. Hitler szellemileg hihetetlenül sivár vér- és fajtébolya vagy a cinikus képmutatásba göngyölt sztálini hiperracionalista utópia mítoszként funkcionált, de erejét nem valami istenségből, hanem eleven bálványokból merítette, akiknek étvágya sokszorosan felülmúlta a legmohóbb isteneket. Egyébként a hitleri változat mély nyomokat hagyott Thomas Mann Egyiptomában is, ebben a halál-birodalomban, ahol zavarba ejtő módon a nyájas, ősi Nap-istenséggel szemben éppen egy új istenség képviselte mereven és szigorúan a tágas kört bebarangoló, kombinatív szellem és az idegenség minden válfajának gyűlöletét, az ősi népszokások szentségének és megváltoztathatatlanságának parancsát. Ez az isten és tojásfejű, rövid ágyékkötőjű főpapja, Beknehonsz, aki puszta létével tagadta és elítélte azt a módot, ahogy az élet az utolsó néhány száz, vagy akár néhány ezer évben alakult, halálos ellensége volt annak a harmóniának és derűs szépségnek, mely Józsefből és abbéli a mitikus történetből áradt, melynek ő volt a követe Egyiptomban. Thomas Mann az ősi téma vonzásában arra vállalkozott, hogy ezt a mítoszt támassza fel, nem utolsósorban a halál birodalmának főistenével és főpapjaival szemben. Ehhez feneketlenül mély kutat kellett ásnia. Ebben a mélységben a mítosz nem különbözteti meg élesen istent a világtól. Ezért a művésznek, aki idáig merészkedik, az ábrázolt folyamatokat egy nagyszabású isteni terv részeként kell ábrázolnia, csakhogy így jóvátehetetlenül belekeveri istent a bűnbe. Azt kell például feltételeznie, hogy isten azért küldött hét éven át aszályt és éhínséget Egyiptomra és a környező népek sokaságára, mert csak így kerekedhetett ki fenségesen és gyönyörűségesen Jákob és József története. Mai eszünkkel ezt nem fogadhatjuk el. Ha viszont a mítosz megfosztódik az isteni elemtől, akkor alkotóelemeire esik szét. Bármilyen szépek is ezek, árnyaltak és emberileg igazak, csak a teljesség mesélhető végig. Kafka és Musil főműveinek szándékolt — vagy legalábbis alkotóik által jóváhagyott — töredékessége is ezt bizonyítja. Prózai világunkból kihalt a teljesség igénye — a töredékesség és a befejezetlenség ilyen nagy szerzők esetében arról áll, hogy nem akarnak formai megoldást kínálni arra, ami tartalmilag nem létezik. Thomas Mann egész életműve heroikus kísérlet arra, hogy átmentse a klasszikus értelemben tt teljességet a mi korántsem klasszikus korunkba, mégpedig anélkül, hogy felstilizálná, magasztos szférákba emelné ezt. Ezért nem csak a töredékességtől kellett tartózkodnia, hanem attól is, hogy szubjektivitásának sugallatai alá rendelje az elbeszélés lelkét. Ugyanis bármilyen meggyőző művészi erővel, sziporkázó szellemességgel avatkozott volna bele a történetbe, megfosztotta volna ezt az objektív érvényesség hitelétől, mely nélkül teljesség sem képzelhető el. A régi jé mitológiai hatalmakhoz, folyamodik tehát, a József-tetralógiában az isteni szellemiséghez, a Faustus-regényben az örögihez — csakhogy az isten és az ördög hétköztapasztalataink szerint feladta ügyintézői és kormánykodói szerepkörét, és lemondott arról a szokásáról, hogy minduntalan beavatkozzon az események menetébe. Kettőjük közül legalább az istennek tartózkodnia is kell ettől, ha el akarja kerülni, hogy megvádolják, mint Jób tette annak idején, a világ igazságtalanságaiért. Századunkban, amikor embermilliók élik át kollektíven itt is, ott is Jób egyéni sorsát, ráadásul a happy end leghalványabb reménye nélkül, isten még egy ősi kort felidéző regényben sem vállalhat felelősséget mindazért, ami megesik, többnyire az ő nevében. Ezt a nehézséget Thomas Mann úgy győzte le, hogy mégiscsak beépített egy szubjektív elemet nagyszabásúan objektív ábrázolásmódjába. Az irónia az a híd az objektív és a szubjektív világkép között, mely lehetővé tette Thomas Mann számára, hogy végigmesélje Jákobnak és fiainak a történetét. Először is relativizálta vele a mítoszt, anélkül hogy vitatta volna a benne felhalmozódott eszmények és tapasztalatok érvényességét. Az isteni történet gazságok és leírhatatlan szenvedések árán is beteljesülésre tör. De nem lehetséges, hogy csak az emberek interpretálják bele az eleve elrendelt tervszerűséget abba, aminek történnie kell? József úgy éli át élete legapróbb mozzanatát is, mint ami elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesüljön az isteni szándék. „Hova visztek?” — kérdi egyik izmaelita rabtartójától az úton, első sírgödre, a kút és Egyiptom között. Ez visszautasítja a kérdést, mint együgyű és fura pimaszságot. Ha ugyanis viszik, akkor ők, szabad izmaelita kereskedők vannak Józsefért, és nem megfordítva. Ezzel szemben az az igazság, magyarázza a kérdezett, hogy József tart véletlenül velük, mert megvásárolták, és oda megy, ahova ők. Válaszában József elismeri, hogy az izmaeliták tőle függetlenül mennek oda, ahova mennek. Annyi világ van, ahány ember, és mindenki a saját világának a középpontja. Csakhogy a körök isten akaratából egymásba bonyolódnak, így hát mindkettőjüknek igazuk van: rabtartói oda mennek, ahová akarnak, de közben eszközei is annak, hogy ő valamiféle célba érjen. Ebben az értelemben mégiscsak viszik őt. Ez a rabszolgához nem illően agyafúrt és kevély okoskodás megnövelte József értékét az izmaeliták vezetőjének szemében, aki egyszer csak alkalmasnak ítélte őt arra, hogy Egyiptom egyik legelőkelőbb főurának adja el. pon, amikor a frissen operáltakat sebláz gyötörte, Simeon és Lévi rá...VT* Újraolvastam csaknem negyven év után azt a regényt — Thomas Mann Jzsef-tetralógiáját —, melyet fiatal koromban a leginkább csodáltam és szerettem. Mihelyt becsuktam — két órával ezelőtt — az utolsó kötet fedelét, kényszerítő kedvem támadt arra, hogy rendet teremtsek felkavarodott érzéseim és gondolataim között. Az alábbiaktól te- _hát ne várjon szakszerű irodalomtörténeti elemzést a türelmes olvasó.