Magyar Lettre Internationale 1995. tél (19. szám)

GLOBÁLIS DISKURZUSOK - Eörsi István: Egy kerek történet

o 5 V) O EÖRSI István Üzenet mélyvörös levélpapíron Pesti Szalon, 1993 Én és az Isten Pesti Szalon, 1994 Időm Gombrowiczcsal Pesti Szalon, 1994 E.l.önkéntes összkomfortos lakásában jelentést készít a világ állapotáról Pesti Szalon, 1994 .Müller és Strauss” Magyar Lettre Internationale, 1994.14 1 N em csalt meg az, emlékezetem — valóban sikerült neki! Valóban vé­­gigmesélte a történetet - Jákobét és Józsefét, és mellesleg a testvé­rekét is —, elejétől végéig, ahogy már korábban is végigmesélte, sokkal kurtábban és vázlatosabban, az a valaki, aki a Mózes első könyvét írta. Feltételezhető persze, hogy ennek az illetőnek is mesélték a történetet, mely igazából csak annak köszönheti születését, hogy sokan és sokáig me­sélték. Ebben a vonatkozásban ez a zsidó eposz, hasonlít azokhoz az­ ógö­rög történetekhez, amelyeket Homérosz nevéhez kapcsolunk, joggal és jogtalanul, mert hiszen ezek is a sok mesélés közben alakultak ki és értek meg arra, hogy valaki formába öntse őket. A mítosz azért mesélhető el újra és újra, mert olyan isteni szellemmel átitatott történetek summázata, amelyek a mi sáros és ragacsos életünk­ben is napról napra megesnek, anélkül hogy mély értelmű jelentést tulaj­donítanánk nekik. Többnyire nincs is ilyen jelentésük, mert nem fedez­hető fel bennük isteni terv. Milyen mennyei koncepciót fedezhetnénk fel ma például Sikem és Dina elképesztő történetében, amelyről először a Biblia, majd nyomában bravúros biztonsággal Thomas Mann is eleven ké­pet rajzolt Lea lányát Sikem város fejedelmének a fia, Sikem meg­erőszakolta, de közben bele is szeretett (ami legalábbis kétségessé teszi, hogy csupán az erőszaknak köszön­hette örömét), és feleségül kérte. A lány két fi­vére, Simeon és Lévi igent mondott neki az­zal a feltétellel, ha ő és a város v­alamennyi férfija körülmetélkedik. Sikem boldo­gan ráállt az­ alkura. A harmadik ná­juk tört, a férfiakat — köztük a vőle­gényt, és apját, az­ uralkodót — meg­gyilkolta, elrabolta a teljes állatállo­mányt, kifosztotta a házakat, az­ asszonyokat és a gyerekeket pedig foglyul ejtette. Thomas Mann rop­pant szemléletesen bontja ki az ősi történetből a benne rejlő isteni szán­dékot: az­ Úr azt akarta, hogy Jákob áldá­sa ne szállhasson vademberre, így hát olyat követtetett el a két fivérrel, ami diszkvalifi­kálta őket. A lemészároltak ily módon termelési költségekként szerepelnek csupán az­ isten könyvvi­telében. Barbár, őskori történet ez — az Ótestamentumban tucatszám találunk efféle isteni jóváhagyással végrehajtott népirtást és rablást —, de nem ismerjük-e mi is tapasztalatból emberi indítékait? Teg­nap kürtölte világgá egy Bonnban kiadott jelentés, hogy a szerbek bosnyák gyerekeket kaszaboltak le szüleik szeme láttára, akiket arra kényszerítet­tek, hogy igyanak a leöltek véréből; sok foglyot megcsonkítottak, és a le­vágott tagokat egymással falazták fel; felvágták a hatalmukba került polgá­rok ereit, hogy elvérezzenek, és így tovább. E rituális elemekben bővelke­dő rémségek mögött persze nyoma sincs már isteni akarásnak, áldozatra vagy kiengesztelésre ösztönző transzcendenciának. Az ősi történetek még­is újramesélhetők, mert otthon érezzük bennük magunkat. Az­ emberi ter­mészet változása ugyanis nem tartott lépést az életkörülmények radikális átalakulásával. Bokassa közép-afrikai excsászár nem kevésbé kannibál at­tól, hogy­ fridzsiderben tárolta a leölt gyerekek húsát. A harmadik világ el­képesztő kegyetlenséggel dúló törzsi háborúinak — akárcsak a balkáni ret­tenetnek — emberi feltételeit a leghitelesebben Shakespeare királydrámái szemléltetik. A régi korok vérengző indulatainak véres gyümölcsei nem tölthetnek el bennünket jóleső fölénnyel, hiszen nem kevésbé borzalma­sakat tálal fel nekünk napról napra falaink között a televízió. A gyilkos ma­sinéria mítosz nélkül is működik. És ha igénye támad a mítoszra, akkor még rosszabbul áll a szénánk. Hitler szellemileg hihetetlenül sivár vér- és fajtébolya vagy a cinikus képmutatásba göngyölt sztálini hiperracionalista utópia mítoszként funkcionált, de erejét nem valami istenségből, hanem eleven bálványokból merítette, akiknek étvágya sokszorosan felülmúlta a legmohóbb isteneket. Egyébként a hitleri változat mély nyomokat hagyott Thomas Mann Egyiptomában is, ebben a halál-birodalomban, ahol zavar­ba ejtő módon a nyájas, ősi Nap-istenséggel szemben éppen egy új isten­ség képviselte mereven és szigorúan a tágas kört bebarangoló, kombinatív szellem és az­ idegenség minden válfajának gyűlöletét, az­ ősi népszokások szentségének és megváltoztathatatlanságának parancsát. Ez az isten és to­jásfejű, rövid ágyékkötőjű főpapja, Beknehonsz, aki puszta létével tagadta és elítélte azt a módot, ahogy az élet az utolsó néhány száz, vagy­ akár né­hány ezer évben alakult, halálos ellensége volt annak a harmóniának és de­rűs szépségnek, mely Józsefből és abbéli a mitikus történetből áradt, mely­nek ő volt a követe Egyiptomban. Thomas Mann az ősi téma vonzásában arra vállalkozott, hogy ezt a mítoszt támassza fel, nem utolsósorban a ha­lál birodalmának főistenével és főpapjaival szemben. Ehhez feneketlenül mély kutat kellett ásnia. Ebben a mélységben a mítosz nem különbözteti meg élesen istent a világtól. Ezért a művésznek, aki idáig merészkedik, az ábrázolt folyamatokat egy nagyszabású isteni terv részeként kell ábrázol­nia, csakhogy így jóvátehetetlenül belekeveri istent a bűnbe. Azt kell pél­dául feltételeznie, hogy isten azért küldött hét éven át aszályt és éhínséget Egyiptomra és a környező népek sokaságára, mert csak így kerekedhetett ki fenségesen és gyönyörűségesen Jákob és József története. Mai eszünk­kel ezt nem fogadhatjuk el. Ha viszont a mítosz megfosz­tódik az­ isteni elemtől, akkor alkotóelemeire esik szét. Bármilyen szépek is ezek, árnyal­­tak és emberileg igazak, csak a teljesség mesélhető végig. Kafka és Musil főműveinek szándékolt — vagy legalábbis alkotóik által jóváhagyott — töre­dékessége is ez­t bizonyítja. Prózai világunkból kihalt a teljesség igénye — a töredékesség és a befejezetlenség ilyen nagy szerzők esetében arról áll, hogy nem akarnak formai megoldást kínálni arra, ami tartalmilag nem létezik. Thomas Mann egész életműve heroikus kísérlet arra, hogy átmentse a klasszikus értelemben tt teljességet a mi korántsem klasszikus korunkba, mégpedig anélkül, hogy fel­stilizálná, magasztos szférákba emelné ez­t. Ezért nem csak a töredékesség­től kellett tartózkodnia, hanem attól is, hogy szubjektivitásának sugalla­tai alá rendelje az­ elbeszélés lelkét. Ugyanis bármilyen meggyőző mű­vészi erővel, sziporkázó szellemes­séggel avatkozott volna bele a törté­netbe, megfosztotta volna ezt az ob­jektív érvényesség hitelétől, mely nélkül teljesség sem képzelhető el. A régi jé­ mitológiai hatalmakhoz, folyamo­dik tehát, a József-tetralógiában az­ isteni szellemiséghez, a Faustus-regényben az ör­­ögihez — csakhogy az isten és az ördög hétköz­­tapasztalataink szerint feladta ügyintézői és kormánykodói szerepkörét, és lemondott arról a szokásá­ról, hogy minduntalan beavatkozzon az események menetébe. Ket­tőjük közül legalább az istennek tartózkodnia is kell ettől, ha el akarja ke­rülni, hogy megvádolják, mint Jób tette annak idején, a világ igazságta­lanságaiért. Századunkban, amikor embermilliók élik át kollektíven itt is, ott is Jób egyéni sorsát, ráadásul a happy end leghalványabb reménye nél­kül, isten még egy ősi kort felidéző regényben sem vállalhat felelősséget mindazért, ami megesik, többnyire az ő nevében. Ezt a nehézséget Thomas Mann úgy győzte le, hogy mégiscsak beépített egy szubjektív ele­met nagyszabásúan objektív ábrázolásmódjába. Az irónia az a híd az objektív és a szubjektív világkép között, mely lehe­tővé tette Thomas Mann számára, hogy végigmesélje Jákobnak és fiainak a történetét. Először is relativizálta vele a mítoszt, anélkül hogy vitatta volna a benne felhalmozódott eszmények és tapasztalatok érvényességét. Az iste­ni történet gazságok és leírhatatlan szenvedések árán is beteljesülésre tör. De nem lehetséges, hogy csak az emberek interpretálják bele az eleve el­rendelt tervszerűséget abba, aminek történnie kell? József úgy éli át élete legapróbb mozzanatát is, mint ami elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesüljön az isteni szándék. „Hova visztek?” — kérdi egyik izmaelita rabtartójától az úton, első sírgödre, a kút és Egyiptom között. Ez visszautasítja a kérdést, mint együgyű és fura pimaszságot. Ha ugyanis viszik, akkor ők, szabad iz­maelita kereskedők vannak Józsefért, és nem megfordítva. Ezzel szemben az az­ igazság, magyarázza a kérdezett, hogy József tart véletlenül velük, mert megvásárolták, és oda megy, ahova ők. Válaszában József elismeri, hogy az izmaeliták tőle függetlenül mennek oda, ahova mennek. Annyi világ van, ahány ember, és mindenki a saját világának a középpontja. Csakhogy a kö­rök isten akaratából egymásba bonyolódnak, így hát mindkettőjüknek iga­zuk van: rabtartói oda mennek, ahová akarnak, de közben eszközei is an­nak, hogy ő valamiféle célba érjen. Ebben az értelemben mégiscsak viszik őt. Ez­ a rabszolgához nem illően agyafúrt és kevély okoskodás megnövelte József értékét az izmaeliták vezetőjének szemében, aki egyszer csak alkal­masnak ítélte őt arra, hogy Egyiptom egyik legelőkelőbb főurának adja el.­ pon, amikor a frissen operáltakat sebláz gyötörte, Simeon és Lév­i rá­...VT* Újraolvastam csaknem negyven év után azt a regényt — Thomas Mann J­zsef-tetralógiáját —, melyet fiatal ko­romban a leginkább csodáltam és sze­rettem. Mihelyt becsuktam — két órával ezelőtt — az utolsó kötet fedelét, kénysze­rítő kedvem támadt arra, hogy rendet te­remtsek felkavarodott érzéseim és gon­dolataim között. Az alábbiaktól te- _­hát ne várjon szakszerű iroda­lomtörténeti elemzést a tü­relmes olvasó.

Next