Magyar Lettre Internationale 1997. ősz (26. szám)
KULTÚRÁZÁS - Márkus György: A kultúra antinómiái
SZTÉSZ KÍVÁNtos megfogalmazásban azt mondhatnánk: ez a fogalom nagymértékben tükrözi azokat az ambivalenciákat és ellentmondásokat, amelyek a modernitást mint kultúrát áthatják, artikulálja és ugyanakkor el is fedi, álcázza a kulturális modernitás egész vállalkozásának nehézségeit és bizonytalanságait. Ezek az ambivalenciák nemcsak abban a jól ismert felfogásban mutatkoznak meg, amelyben a „kultúra” a „természettel” való szembeállításból nyeri jelentését: ez a szembeállítás éppolyan szükségszerű, mivel fogalmilag elkerülhetetlen, mint amennyire önromboló is; számos hasonló jellegű, kölcsönösen összefüggő, de egymásra visszavezethetetlen explicit vagy implicit ellentét feszíti, amelyek mindegyike egymással koherens egységbe nem hozható szisztematikus megkülönböztetéssel kapja értelmét. Nagyon fontos, hogy nem csupán egy statikus szemantikai-fogalmi mező szisztematikus kétértelműségeivel van dolgunk. Ezek az ellentétek aktív ellentmondásokká alakulnak át - dinamikus antinómiákká - amelyek köré (kulturális folyamatok és programok) két ellentétes tendenciája összpontosul, amelyek mindegyike a maga módján próbálja megoldani ezeket az ambivalenciákat. Ami a modernitás kultúráját jellemzi és meghatározza, az ennek a két projektumnak a kibékíthetetlen együttélése és harca. „Felvilágosodásnak” és „romantikának” fogom nevezni ezeket, csak ideáltípusként használva ezt a két fogalmat. Ezeknek az ellentéteknek az összefonódása megmutatkozik - egyebek között - abban a tényben is, hogy jóformán nincs a modern kornak egyetlen olyan jelentős gondolkodója, akit egyértelműen el lehetne helyezni e felosztás valamelyik oldalán. Természet és kultúra A mi kultúrafogalmunkon nem az (individuális vagy kollektív) kultiváltság valamely szintjét értem - szemben mind a vad vagy primitív, mind a túlfinomult és dekadens állapottal - hanem mindent, amit az emberi örökség részének lehet nevezni, és ami alapvetően megkülönbözteti életmódunkat az állatokétól: „kultúra”, ahogy megtestesül a társadalmi gyakorlatban, ember alkotta anyagokban és szellemi objektivációkban, amelyeket - szemben a „természet” jelenségeinek értelmetlen tényszerűségével - értelem hat át, és amelyek jelentést közvetítenek. Van egy jól ismert elbeszélés, amely elmondja, hogyan alakult ki ez a fogalom a 18. század végén. A tudás mint hatalom, mint az uralkodás eszköze MÁRKUS GYÖRGY lésnek vagy a formák forrásának hagyományos felfogását. Ennélfogva többé nem lehet az emberi cselekvések sajátosságait vagy értékét feltételezett „természettörvényeknek” való megfelelésük vagy meg nem felelésük alapján értelmezni. A természetet (az emberi „alkotás” különféle formáinak puszta „eszköztárát”) ezentúl saját tevékenységünk igényeinek és lehetőségeinek összefüggésében kell felfognunk. Ez az átalakulás önmagában azonban minden kötöttség, közös mérce és orientáció nélkül hagyná az emberi cselekvést. A „kultúra” fogalma azon jött létre, hogy betöltse ezt a norma- és értékhiányt. Magában foglalja az embereknek mint alkotóknak önmagukról kialakított képét is. Nemcsak a természetet alakítjuk át a céljainknak megfelelően, de szuverén módon hozzuk létre ezeket a célokat, és voltaképpen a jelentések egész rendszerét is, amelyek segítségével tevékenységünket értelmezni és irányítani tudjuk. Nemcsak annak vagyunk urai, ami körülvesz minket, hanem a saját életünknek is. Ez kétségkívül egy nagy elbeszélés (bár ma sokszor végzetes illúziót látnak benne), nem szeretném tagadni felvilágosító erejét. Ugyanakkor leegyszerűsítő elbeszélés is, amely elsiklik fontos ambivalenciák és komplexitások felett mind tör-A történeti megfontolásokat illetőleg kénytelen vagyok puszta utalásokra szorítkozni. A természet deszakralizált tudományos-instrumentális fogalmának kizárólag az evilági „uralomhoz” kötése figyelmen kívül hagyja egy sor nagy hatású vallási erő jelentős hozzájárulását ehhez a folyamathoz. Az ember uralma a természet fölött nemcsak ennek a Szentírásban kinyilatkoztatott hivatásnak a beteljesítése volt, de - Galileitől kezdve - az „új tudományokat” is úgy fogták fel és úgy igazolták, mint Isten másik könyvének olvasatát. A vallási bizonytalanság korszakaiban, amikor Isten első könyvének értelmezése a kinyilatkoztatási - szekták konfliktusainak kezdte tárgyát képezni, a tudományok azt ígérték, hogy a természet titkainak felfedésével - racionálisan hozzáférhetővé teszik a teremtés isteni tervét, Isten végső szándékait a világgal és az emberrel. Ez a hit a tudomány vallási és erkölcsi jelentőségében uralkodó volt mind a francia felvilágosodásban, mind a viktoriánus tudományokban. A természettudományoknak egyszerre manipulatív erő és morális-vallásos belátás forrásaként való értelmezése tárgyukat - a „természetet” - ellentmondásossá tette, ahogy ezt egy egyszerű jelentésanalízis (mondjuk Bacon esetében) világosan megmutatná. De nemcsak letűnt korok ügyeivel van itt dolgunk, a tudomány kvázi-vallásos értelmezése egyáltalán nem múltbéli dolog. Ha a természetet úgy fogják fel, mint az emberi tevékenység lehetőségszféráját, ez szükségképpen megkívánja az ellentétes, ezzel szemben elgondolható determinációt. Egyfelől a természet az az anyag, melyet meg kell formálni, és az energia, amelyet be kell fogni: ha nincs saját célja, az azt jelenti, hogy formálható anyag a mi céljainkra, az emberi produktivitás és kontroll nem is álmodott lehetőségeinek kimeríthetetlen tartaléka. Másfelől a természet általános elnevezés mindarra, ami ellenáll a szándékainknak: egy olyan hatalom végtelensége, amelynek kérlelhetetlen törvényei túl vannak akaratunk hatókörén, és a maguk teljességében túl vannak felfogóképességünk határain, vagyis éppen az, ami kivonja magát ellenőrzésünk alól. Ez a két ellentétes meghatározás kétféleképpen kapcsolódhat össze. Az egyik - a modernitásról kialakult bevett képpel összhangban - a „felvilágosodás” tendenciája, amelyet talán a természeti korlátok visszaszorításának marxi képlete foglal össze a női LIL MÁRKUS György Kultúra és modernitás T-TWINS, 1992 „A filozófia a modernitás korában” Magyar Lettre Internationale, 1993. 8. „Beszélgetés Márkus Györggyel” Beszélő, 1996. 11. „A szabadságról” (Kis János válaszával) Beszélő, 1997.8-9. KIS János „Felvilágosítók dédunokája” Holmi, 1992. 12. Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynektanítványai Atlantisz, 1993. FOURIER, Charles A négy mozgás és az általános rendeltetések elmélete Gondolat, 1977 CHOMSKY, Noam Generatív grammatika Gondolat, 1985 Mondattani szerkezetek Nyelv és elme Századvég - Osiris, 1995 LÉVY-STRAUSS, Claude Szomorú trópusok Európa, 1994 TODOROV, Szvetan „Lévy-Strauss” Magyar Lettre Internationale, 1995. 18. HERDER, Johann Gottfried Értekezések, levelek Európa, 1983 GEHLEN, Arnold Az ember Gondolat, 1976 CONDORCET, A. N. de Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története Gondolat, 1986 o . Hadd kezdjem azzal a fő állítással, amelyet legalább sematikusan illusztrálni szeretnék előadásomban. Kultúrafogalmunk - amely egyebek között a legtöbb humán tudomány számtára is alapvető jelentőségű - jellegzetesen modern fogalom. Egy élőzenék instrumentális-pragmatikus felfogása önmagában persze azoknak az alapvető társadalmi változásoknak tulajdonítható, amelyek bevezették a korai modernitást. Ez a felfogás lerombolja a természetnek mint értelmes kozmosznak vagy isteni teremténelmi, mind fogalmi tekintetben. Bevezetésképpen szeretném ezeknek az ambivalenciáknak és komplexitásoknak a sematikus felvázolásával kezdeni, nem a „kultúra”, hanem antitézise, a „természet” felől (ahogy a modernitásban értik). 1