Magyar Lettre Internationale 1997-1998. tél (27. szám)

EUROBALKÁN - Ugrešić, Dubravka: Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek

\­ 2 ban, hát nem? A politikailag tájékozottabbak hozzá- 4» I I £ fűzik: volt jugoszláv. A kulturálisan kifinomultabbak g I + I \ megtoldják: kelet-európai. A politikailag műveltek­, I­I - bek hozzáteszik: posztkommunista. A gender­ felvilágosultak hozzáteszik azt is, hogy «ő. A legolva­­^m­at Va­sottabbak még azt is hozzáadják: közép-európai (Horvátország, az istenért, mindig Közép-Európa volt, hát nem? Ugyan már, miféle Balkán, micsoda baromság!). S nekem, úgy látszik, nincs módom ar­ra, hogy lesöpörjem magamról az oly szívélyesen rám aggatott címkéket. Mert csak a címkékkel együtt tudnak felismerni, besorolni, kommunikálni velem, meg vannak győződve róla, hogy csak e cím­kékkel tudnak helyesen olvasni és megérteni. Értem én őket, csak az én másságomon keresztül tudják megvalósítani a maguk különösségét. És én, az önkéntes száműzött, akinek horvát út­levél van a kezében, kénytelen vagyok viszonozni szívélyességüket, azt kívánják tehát tőlem, hogy minden identitásomat valósnak ismerjem el. Mind­ez a szimulációs játékokra emlékeztet, és bár fáradt vagyok a sok játéktól, mégis belemegyek. Amikor megkértem, rajzolja le nekem a maga benső Európa-térképét, nyugat-európai ismerősöm így szólt: - Itt vagyok én. Körülöttem Németország, Belgi­um, itt van Franciaország, amott Anglia, lent Olaszor­szág, igen, van még Spanyolország és Portugália, itt meg egy vonal. E vonal mögött egy nagy semmi van... A nagy semmi az ő benső térképén Berlintől ke­letre terült el. Az ismerősöm nem buta, nem is műveletlen és nem is érzéketlen. Egyszerűen őszinte volt. És Sok nyugati számára Kelet- Európa egy mentálisan üres tér. Valahol a vasfüggöny mögött húzódik, valahol a fal mögött, még most is, amikor nincs se függöny, se fal, megmondta az igazat: sok nyugati számára Kelet- Európa egy mentálisan üres tér. Valahol a vasfüg­göny mögött húzódik, valahol a fal mögött, még most is, amikor nincs se függöny, se fal.­­ Ha pedig valami nem létezik, nem érezhetek iránta mást, csak közönyt - mondta az ismerősöm. Ebből az ártatlanul közömbös ignoranciából dugják ki a fejüket sorban azok az anekdoták, me­lyekkel komoly ember nem foglalkozik. Például a kis történet egyik nyugat-európai ismerősömről, aki meghatottan tért haza oroszországi útjáról, ugyanis fölfedezte, hogy az oroszok nagyon szere­tik a kisgyerekeket... Ostalgia Persze nem minden nyugati volt közömbös. Vol­tak olyanok is, akik évekig átjártak a Függönyön meg a Falon, megengedtek maguknak egy-egy affért Ke­let-Európával. Ma poszt-traumatikus állapotban nya­logatják sebeiket, és igyekeznek közömbösek lenni. Mindig meghökkenek, amikor látom a nyugatia­kat izgalomba jönni, ha a kommunizmusba való visszatérés lehetőségének akár a legparányibb jele mutatkozik. Villámgyorsan bejárják a világot a tévéfelvételek, melyeken elkeseredett embereket látni, amint viseltes ruhában, poros kommunista ér­demrendjeiket magukra aggatva lengetik a zászlót a Vörös téren. Nofene, megint itt vannak a komcsiki Buzgón tollat ragadnak mindazok, akik hosszú éve­ken át éber figyelemmel kísérték a kelet-európai kommunista rendszereket, és rátámadnak a kom­munizmusba való visszatérés nyomorult szószólóira. Energikusan róják dühödt kommentárjaik sorait va­lami újkommunista elnök ellen, melyet valami átmeneti, tranzíciós ország választott meg a maga választásain. Ostalgia­­ a fiatal (volt) keletnémetek nosztal­giája a szétfoszlott keletnémet mindennapok után: újsütetű terminus egy divatos érzelemre, amit nem csak kelet-európaiak érezhetnek. Az izgatottság, ami eltölti a nyugatit, amikor megpillantja a tévében a kommunista zombikat a Vörös téren, görbe utakon kerül felszínre. Egyszeri­ben megpillantják a képernyőn a keleti babájukat, amilyen ismét lehetne. És ugyan milyen volt? Kelet-Európa másmilyen világ volt, mint a nyu­gati. Ha egyébre nem is tellett tőle, évekig támogat­ta a nyugatit abbéli meggyőződésében, hogy jobb világban él. Kelet-Európa volt a sötét arc, a másik én, olyan világ, amilyen Nyugat-Európa is lehetne, de hál’ istennek nem így alakult. És ezért a nyuga­ti szerette. Szerette szerény szépségét, szegénysé­gét, melankóliáját és elgyötörtségét - szóval a más­ságát. Szerette a saját félelmét is, hogy fölgyorsult a pulzusa, amikor odament, felizgatta ez a belépés az árnyak birodalmába, és megnyugtatta a megbízha­tó exit-lámpa: passport, nagykövetség, hitelkártya. Szerette saját önképét, melyet olcsón vásárolt, ó, milyen olcsón. Ott, Európa keleti részén szabadsá­got lélegzett be, igen, személyes szabadságot, ott úgy érezte, közelebb van ahhoz, ami valóban ő. Ott az időt nem agendákkal és schedule-okkal mér­ték, igaz, nem volt ott olyan nagyon sok minden, de idő, az volt bőven. A nyugati járt Kelet-Európá­­hoz, Kelet-Európa nem járhatott hozzá, ez is sza­badság volt, szabadság a kölcsönösségtől. Kelet-Eu­rópa megbízhatóan várta, mint egy rabnő a hárem­ben. A nyugati úri szerelemmel szerette. Felfedező volt és gyarmatosító, vígan tűzte ki zászlócskáit a mentálisan meghódított területekre. A kölcsönösség veszélye nem fenyegette. Kelet- Európa volt az ő titkos, kevéssel is beérő szeretője. Otthon várta a hű feleség, a rend és a munka. Mint minden szerető, Kelet-Európa megszilárdította a házasságát. - Undorító időket élünk - panaszkodott nemrég egy ismerősöm. - Az orosz már semmiben sem kü­lönbözik a franciától, s ha elutazol valahova, nincs mit hoznod az útról. Minden mindenütt kapható! A dolgok megváltoztak. A szürke, hallgatag Kelet- Európa megszólalt, átjár a határokon, és mintha már nem is lenne szüksége a nyugatira. A nyugati csalódott, nem, nemcsak az intim területek elvesz­tése miatt... A volt szerető egyre jobban hasonlít a saját feleségére! Az oroszok a legjobb angol meg svájci kollégiumokba küldik a gyerekeiket, gyémán­tot vesznek Amszterdamban és kastélyt Franciaor­szágban... Akcentus nélkül beszélnek angolul, ki lá­tott már ilyet, azelőtt egy egyszerű/«// stop­ot sem tudtak kimondani szláv mekegés nélkül, most meg, nézze meg az ember, valahogy mind kihúzták ma­gukat, csak úgy átsétálnak a határokon, oda se neki, mindenhol ott vannak, nem tudsz tőlük végigmen­ni az utcán, annyian vannak, mint a kóbor kutyák, egész negyedeket vásárolnak Párizsban, Berlinben, Londonban, nagyon megjött az étvágyuk, persze, maffiózók ezek mind, fejükbe szállt az első korty szabadság, és most azt hiszik, hogy ők a janik... És a mi nyugatunk kissé kellemetlenül érzi magát (És mi lesz, ha Kelet-Európa ideköltözik hozzám?!), veszteségérzete támad (Hol vannak a határok? Hát egyforma lesz az egész világ?), enyhe megvetés ke­ríti hatalmába (Hát nem jutott eszükbe semmi oko­sabb, mint, hogy ránk hasonlítsanak?), sajnálja ma­gát (Amikor a farmereket vittem, akkor bezzeg jó voltam.­)... És míg elnézi a tévén a kiöregedett kom­csikat a Vörös téren, a nyugati azon tanakodik, nem lett volna-e jobb, ha a helyén marad az a fal. A béketűrő szerető És mi a helyzet a keletiekkel, ők vajon szerették a nyugatiakat? S ha igen, hogyan? A keletiek mégiscsak többet tudtak Nyugat-Euró­­páról, mint a nyugatiak Kelet-Európáról. Avagy más minőségű volt a tudásuk. Mindenesetre az ő benső Európa-térképükön nem voltak közömbös, üres te­rek. Sok házban ki volt akasztva a falra Európa tér­képe, a konyhában, mint egy múzeumban, üres dán kekszes-, angol teás- és francia sajtosdobozokat őriztek. Ezek a kis múzeumi tárgyak meg az Európa­­térkép szomorú pótlékai voltak azoknak az orszá­goknak, ahova ők, efelől nem lehetett kétségük, so­ha az életben el nem jutnak. Nyugat-Európa volt a vágy titokzatos tárgya, mert olyan világ volt, ahol az emberek emberibben élnek. A keletiek szerették a külföldieket. A külföldiek két lábon járó földrajz voltak, apró szolgáltatásokat végző vállalat (mindig hoztak-vittek valamit), címe­iket figyelmesen őrizték a noteszekben (Hátha va­lami csoda folytán mégis kikerülünk!). A külföldi­ek voltak az élő bizonyság arra, hogy valóban léte­zik az a világ, amelyről ő, a keleti álmodik. Csak­hogy ezek a külföldiek nem voltak emberek. Az az igazság, hogy túl jól ment a soruk ahhoz, hogy az emberek közé lehetett volna sorolni őket. Mert az, ami a keletieket (a saját szemükben) a többi fölé emelte, az a megaláztatás oszthatatlan tapasztalata volt. Csak a megaláztatásra volt nekik copy­rightjuk, a megaláztatás volt az ő benső legitimációjuk, egye­dülálló Made in Eastern Europe áru... A megalázta­tás szerencsétlensége széles manipulációs tér, és a keleti szívesen intézményesítette a maga szeren­csétlenségét. Ebben szakértő volt, egyébként is mindig elismerték, hogy érzelmi téren verhetet­len... És a nyugatiak? Ördög tudja, hogy szív he­lyett mi dobogott az ő nyugati mellkasukban... A maga kelet-európai bajtársait, a sok nyomorult románt, bolgárt, lengyelt a keleti megértette, ámde nem szerette. Ugyanabban a szarban voltak, ugyan­az a megvetésre méltó emberi szemét. És senki sem tudta rávenni, hogy testvérszámba vegye őket. Mifé­le testvériség, testvériség a szerencsétlenségben?! Egyszóval a keleti nem kételkedett abban, hogy ő európai, ámde a nyelve elárulta: sohasem mond­ta azt, hogy mi, Európa, hanem mindig úgy fogal­mazott, hogy mi és Európa, így aztán a keleti a traumatikus paradoxon egérfogójában lefedzett, miközben nem érzékelte sem az egérfogót, sem a traumát, sem a paradoxont. Ezek a kapásból összehordott közhelyek a Ke­let- és Nyugat-Európa közti frusztrációk és elragad­tatások képzelt listájáról épp annyira pontosak, mint amennyire pontatlanok. Mint a fantazma­ipar

Next