Magyar Lettre Internationale 1997-1998. tél (27. szám)
EUROBALKÁN - Ugrešić, Dubravka: Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek
\ 2 ban, hát nem? A politikailag tájékozottabbak hozzá- 4» I I £ fűzik: volt jugoszláv. A kulturálisan kifinomultabbak g I + I \ megtoldják: kelet-európai. A politikailag műveltek, II - bek hozzáteszik: posztkommunista. A gender felvilágosultak hozzáteszik azt is, hogy «ő. A legolva^mat Vasottabbak még azt is hozzáadják: közép-európai (Horvátország, az istenért, mindig Közép-Európa volt, hát nem? Ugyan már, miféle Balkán, micsoda baromság!). S nekem, úgy látszik, nincs módom arra, hogy lesöpörjem magamról az oly szívélyesen rám aggatott címkéket. Mert csak a címkékkel együtt tudnak felismerni, besorolni, kommunikálni velem, meg vannak győződve róla, hogy csak e címkékkel tudnak helyesen olvasni és megérteni. Értem én őket, csak az én másságomon keresztül tudják megvalósítani a maguk különösségét. És én, az önkéntes száműzött, akinek horvát útlevél van a kezében, kénytelen vagyok viszonozni szívélyességüket, azt kívánják tehát tőlem, hogy minden identitásomat valósnak ismerjem el. Mindez a szimulációs játékokra emlékeztet, és bár fáradt vagyok a sok játéktól, mégis belemegyek. Amikor megkértem, rajzolja le nekem a maga benső Európa-térképét, nyugat-európai ismerősöm így szólt: - Itt vagyok én. Körülöttem Németország, Belgium, itt van Franciaország, amott Anglia, lent Olaszország, igen, van még Spanyolország és Portugália, itt meg egy vonal. E vonal mögött egy nagy semmi van... A nagy semmi az ő benső térképén Berlintől keletre terült el. Az ismerősöm nem buta, nem is műveletlen és nem is érzéketlen. Egyszerűen őszinte volt. És Sok nyugati számára Kelet- Európa egy mentálisan üres tér. Valahol a vasfüggöny mögött húzódik, valahol a fal mögött, még most is, amikor nincs se függöny, se fal, megmondta az igazat: sok nyugati számára Kelet- Európa egy mentálisan üres tér. Valahol a vasfüggöny mögött húzódik, valahol a fal mögött, még most is, amikor nincs se függöny, se fal. Ha pedig valami nem létezik, nem érezhetek iránta mást, csak közönyt - mondta az ismerősöm. Ebből az ártatlanul közömbös ignoranciából dugják ki a fejüket sorban azok az anekdoták, melyekkel komoly ember nem foglalkozik. Például a kis történet egyik nyugat-európai ismerősömről, aki meghatottan tért haza oroszországi útjáról, ugyanis fölfedezte, hogy az oroszok nagyon szeretik a kisgyerekeket... Ostalgia Persze nem minden nyugati volt közömbös. Voltak olyanok is, akik évekig átjártak a Függönyön meg a Falon, megengedtek maguknak egy-egy affért Kelet-Európával. Ma poszt-traumatikus állapotban nyalogatják sebeiket, és igyekeznek közömbösek lenni. Mindig meghökkenek, amikor látom a nyugatiakat izgalomba jönni, ha a kommunizmusba való visszatérés lehetőségének akár a legparányibb jele mutatkozik. Villámgyorsan bejárják a világot a tévéfelvételek, melyeken elkeseredett embereket látni, amint viseltes ruhában, poros kommunista érdemrendjeiket magukra aggatva lengetik a zászlót a Vörös téren. Nofene, megint itt vannak a komcsiki Buzgón tollat ragadnak mindazok, akik hosszú éveken át éber figyelemmel kísérték a kelet-európai kommunista rendszereket, és rátámadnak a kommunizmusba való visszatérés nyomorult szószólóira. Energikusan róják dühödt kommentárjaik sorait valami újkommunista elnök ellen, melyet valami átmeneti, tranzíciós ország választott meg a maga választásain. Ostalgia a fiatal (volt) keletnémetek nosztalgiája a szétfoszlott keletnémet mindennapok után: újsütetű terminus egy divatos érzelemre, amit nem csak kelet-európaiak érezhetnek. Az izgatottság, ami eltölti a nyugatit, amikor megpillantja a tévében a kommunista zombikat a Vörös téren, görbe utakon kerül felszínre. Egyszeriben megpillantják a képernyőn a keleti babájukat, amilyen ismét lehetne. És ugyan milyen volt? Kelet-Európa másmilyen világ volt, mint a nyugati. Ha egyébre nem is tellett tőle, évekig támogatta a nyugatit abbéli meggyőződésében, hogy jobb világban él. Kelet-Európa volt a sötét arc, a másik én, olyan világ, amilyen Nyugat-Európa is lehetne, de hál’ istennek nem így alakult. És ezért a nyugati szerette. Szerette szerény szépségét, szegénységét, melankóliáját és elgyötörtségét - szóval a másságát. Szerette a saját félelmét is, hogy fölgyorsult a pulzusa, amikor odament, felizgatta ez a belépés az árnyak birodalmába, és megnyugtatta a megbízható exit-lámpa: passport, nagykövetség, hitelkártya. Szerette saját önképét, melyet olcsón vásárolt, ó, milyen olcsón. Ott, Európa keleti részén szabadságot lélegzett be, igen, személyes szabadságot, ott úgy érezte, közelebb van ahhoz, ami valóban ő. Ott az időt nem agendákkal és schedule-okkal mérték, igaz, nem volt ott olyan nagyon sok minden, de idő, az volt bőven. A nyugati járt Kelet-Európához, Kelet-Európa nem járhatott hozzá, ez is szabadság volt, szabadság a kölcsönösségtől. Kelet-Európa megbízhatóan várta, mint egy rabnő a háremben. A nyugati úri szerelemmel szerette. Felfedező volt és gyarmatosító, vígan tűzte ki zászlócskáit a mentálisan meghódított területekre. A kölcsönösség veszélye nem fenyegette. Kelet- Európa volt az ő titkos, kevéssel is beérő szeretője. Otthon várta a hű feleség, a rend és a munka. Mint minden szerető, Kelet-Európa megszilárdította a házasságát. - Undorító időket élünk - panaszkodott nemrég egy ismerősöm. - Az orosz már semmiben sem különbözik a franciától, s ha elutazol valahova, nincs mit hoznod az útról. Minden mindenütt kapható! A dolgok megváltoztak. A szürke, hallgatag Kelet- Európa megszólalt, átjár a határokon, és mintha már nem is lenne szüksége a nyugatira. A nyugati csalódott, nem, nemcsak az intim területek elvesztése miatt... A volt szerető egyre jobban hasonlít a saját feleségére! Az oroszok a legjobb angol meg svájci kollégiumokba küldik a gyerekeiket, gyémántot vesznek Amszterdamban és kastélyt Franciaországban... Akcentus nélkül beszélnek angolul, ki látott már ilyet, azelőtt egy egyszerű/«// stopot sem tudtak kimondani szláv mekegés nélkül, most meg, nézze meg az ember, valahogy mind kihúzták magukat, csak úgy átsétálnak a határokon, oda se neki, mindenhol ott vannak, nem tudsz tőlük végigmenni az utcán, annyian vannak, mint a kóbor kutyák, egész negyedeket vásárolnak Párizsban, Berlinben, Londonban, nagyon megjött az étvágyuk, persze, maffiózók ezek mind, fejükbe szállt az első korty szabadság, és most azt hiszik, hogy ők a janik... És a mi nyugatunk kissé kellemetlenül érzi magát (És mi lesz, ha Kelet-Európa ideköltözik hozzám?!), veszteségérzete támad (Hol vannak a határok? Hát egyforma lesz az egész világ?), enyhe megvetés keríti hatalmába (Hát nem jutott eszükbe semmi okosabb, mint, hogy ránk hasonlítsanak?), sajnálja magát (Amikor a farmereket vittem, akkor bezzeg jó voltam.)... És míg elnézi a tévén a kiöregedett komcsikat a Vörös téren, a nyugati azon tanakodik, nem lett volna-e jobb, ha a helyén marad az a fal. A béketűrő szerető És mi a helyzet a keletiekkel, ők vajon szerették a nyugatiakat? S ha igen, hogyan? A keletiek mégiscsak többet tudtak Nyugat-Európáról, mint a nyugatiak Kelet-Európáról. Avagy más minőségű volt a tudásuk. Mindenesetre az ő benső Európa-térképükön nem voltak közömbös, üres terek. Sok házban ki volt akasztva a falra Európa térképe, a konyhában, mint egy múzeumban, üres dán kekszes-, angol teás- és francia sajtosdobozokat őriztek. Ezek a kis múzeumi tárgyak meg az Európatérkép szomorú pótlékai voltak azoknak az országoknak, ahova ők, efelől nem lehetett kétségük, soha az életben el nem jutnak. Nyugat-Európa volt a vágy titokzatos tárgya, mert olyan világ volt, ahol az emberek emberibben élnek. A keletiek szerették a külföldieket. A külföldiek két lábon járó földrajz voltak, apró szolgáltatásokat végző vállalat (mindig hoztak-vittek valamit), címeiket figyelmesen őrizték a noteszekben (Hátha valami csoda folytán mégis kikerülünk!). A külföldiek voltak az élő bizonyság arra, hogy valóban létezik az a világ, amelyről ő, a keleti álmodik. Csakhogy ezek a külföldiek nem voltak emberek. Az az igazság, hogy túl jól ment a soruk ahhoz, hogy az emberek közé lehetett volna sorolni őket. Mert az, ami a keletieket (a saját szemükben) a többi fölé emelte, az a megaláztatás oszthatatlan tapasztalata volt. Csak a megaláztatásra volt nekik copyrightjuk, a megaláztatás volt az ő benső legitimációjuk, egyedülálló Made in Eastern Europe áru... A megaláztatás szerencsétlensége széles manipulációs tér, és a keleti szívesen intézményesítette a maga szerencsétlenségét. Ebben szakértő volt, egyébként is mindig elismerték, hogy érzelmi téren verhetetlen... És a nyugatiak? Ördög tudja, hogy szív helyett mi dobogott az ő nyugati mellkasukban... A maga kelet-európai bajtársait, a sok nyomorult románt, bolgárt, lengyelt a keleti megértette, ámde nem szerette. Ugyanabban a szarban voltak, ugyanaz a megvetésre méltó emberi szemét. És senki sem tudta rávenni, hogy testvérszámba vegye őket. Miféle testvériség, testvériség a szerencsétlenségben?! Egyszóval a keleti nem kételkedett abban, hogy ő európai, ámde a nyelve elárulta: sohasem mondta azt, hogy mi, Európa, hanem mindig úgy fogalmazott, hogy mi és Európa, így aztán a keleti a traumatikus paradoxon egérfogójában lefedzett, miközben nem érzékelte sem az egérfogót, sem a traumát, sem a paradoxont. Ezek a kapásból összehordott közhelyek a Kelet- és Nyugat-Európa közti frusztrációk és elragadtatások képzelt listájáról épp annyira pontosak, mint amennyire pontatlanok. Mint a fantazmaipar