Magyar Lettre Internationale 1998-1999. tél (31. szám)

SOKFÉLE IDENTITÁS - Gahse, Zsuzsanna: Hová való is lennék?

• A migráció­­ idegen szó, és akiknek dolguk akad vele, akik ki-beván­­dorolnak, azok idegenek. Ha valaki hirtelen egyik helyről a másikra ván­dorol, és egy ideig (kérdés persze, hogy mennyi ideig) nem tér vissza az eredeti helyére, az hirtelen mintha helytelen volna, és éppen ez az, ami­től idegennek érzik. • A magam részéről én néhány évre mindig egy újabb helyre mentem, mindig átmenetileg, Kasselba, Bécsbe, Stuttgart­ba, aztán megint Bécsbe, most egy ideje Svájcban vagyok, de majd to­vábbköltözöm, úgyhogy csak átmenetileg vagyok itt, és ez valami más, mint fölkerekedni, hogy egyszer s mindenkorra új életet kezdjen az em­ber, hogy soha többé ne kelljen tovább vándorolnia. Transzmigráns va­gyok, nap mint nap itt vannak a szemem előtt a világhírű Alpok, de nem örökké. Mindenfélét csinálok nap mint nap, de nem örökké, és ez letí a környezetemről. • A környezetről mindig letí minden. Látni azt is, ha valaki hosszú ideje eljött hazulról, ha kezdi elhagyni a szokásait, vagy már rég elhagyta és elfelejtette őket. • A szokás fontos kifejezés, ha a migrációról van szó. A valóban megtelepülteknek szokásaik vannak, és ezeket megfigyelheti minden idevándorló. Vannak rövidtávra vándor­lók, akik éppen azért kelnek útra, hogy megfigyeljék a megtelepültek szokásait, túráikon szokások után néznek, és látják, hogy a települők szokásai a tájaktól is függhetnek. A hegylakóknak például jó a tüdejük és síelnek, a tengernél lakók sétálnak a tengerparton, a nagyvárosi em­berek buszra szállnak vagy metróra, hogy jobban boldoguljanak az ut­cákkal. • Mindenesetre összefüggés van a tájak és a szokások között, még ma is, és az ilyen összefüggéseket azoknál lehet a legkönnyebben észrevenni, akiknek állandó a székhelyük. A migránsokat megfigyelni és a látottakból következtetéseket levonni kevésbé könnyű, és e miatt a különbség miatt nehezebb a vándorlókról és az állandó lakhelyűekről beszélni.­­ Másfelől a megtelepültek valóban érdekesek, mert alig van­nak ilyenek, minden és mindenki mozgásban van, úton van, amikor csak akar. Csak éppen azokat, akik szívesen vannak úton, nem nevezik migránsoknak. Mert mindenki úton van, azért kell az egyhelyben mara­dókra, az ős-egyhelyben­ lakókra rákérdezni. Az egyhelyben maradó so­káig lakott egy helyen, olyan sokáig, amíg ez szokássá vált nála. • A má­sik elvesztette az arcát. Eleinte sokat mosolygott, erre még otthon rá­szoktatták, aztán kivándorolt, fiatal volt és leszokott róla. Elsajátított egy komoly arckifejezést, amellyel aztán, legalábbis a második kivándorlása után, nem jutott messzire. Ebbe a második, újabb környezetbe nem ért el igazán, soha többé. Azt hitte, hogy érti az embereket, és válaszolga­­tott nekik, ott volt, elérhető közelségben, a többieknek mégis érthetet­len maradt, mintha még nem ért volna el hozzájuk, és ezzel másodszor is elvesztette az arcát. • Az arc elvesztése nagyon jellemző a vándorlás­ra. Egy új helyen nem segít a tükörbe nézés, semmi sem segít, senki sem segít, ott az ember saját arcvonásai is ismeretlenek, előbb a többi­eknek, aztán saját magának is. • Kivéve, ha az érkező eleve ismert sze­mélyiség, ebben az esetben mindenkibe bevésődtek az arcvonásai még mielőtt ideérkezett volna, és ilyenkor az idegen a legjobb értelemben idegen. Lehet valaki a legjobb értelemben idegen, és mindenkit érde­kel, ami eleve ismerős, majdnem mindig az eleve ismerős érdekel min­denkit. * Vándorolni vagy lakni. Valamikor a lakni szó, legalábbis néme­tül, olyasmi volt, mint vándorolni, azaz keresni (aszerint, hogy hol mi adódott). A szó alakulhatott, bővülhetett tovább, újabb lehetőségek nyíltak: belakja magát, kilakja, belakik (szokik) egy területbe, hozzára­­kódni egy országhoz, összerakódni a többiekkel. • Az összerakódásban pedig minden érintettnek részt kéne vennie. Biztos, hogy minden helyen van, aki régebben lakik és telep­ül, mint a másik, aki hogy-hogy-nem ide­került, de idővel összerakódhatnánk miközben az újabb és a régebbi ván­dorlók, az újabb és a régebbi települők nem törődnének az idővel. Ha va­laki vagy egy család vagy több család épp csak néhány hete telep­ült vol­na meg egy helyen, és újabb emberek vándorolnának még melléjük, ez nem okozna gondot (kivéve, ha már egy talpalatnyi hely se maradna az újaknak). Később aztán a régebben odatelepülteknek kialakult szokásaik és megtelepültségük és az az érzésük van, hogy egy hely inkább az egyi­ké, mint a másiké.­­ Azelőtt nem volt gondom a ki-bevándorlókkal, in­kább úgy láttam, hogy jó nekik. Végül is számomra különleges írók vol­tak az idegenek között: Samuel Beckett, Oscar Wilde, Gertrude Stein, Witold Gombrowicz, meg Ödön von Horváth. Egyik sem élt a saját ha­zájában. Éppen ezért és ettől voltak jók, azt hittem, és ezt ma is így gon­dolom. • Gombrowicz azt írja a naplójában, hogy egy angol vagy egy francia vagy egy német minden további leírás nélkül is egész ember, mint az angol vagy a német felbukkanhatna egy regényben is, az olvasó mindjárt ráismerne, a kevésbé ismert országoknál más a helyzet, az on­nan való szereplőket először pontosan jellemezni kell (különben arcta­lanok maradnak) - migránsokat megfigyelni és a látottakból következ­tetéseket levonni még nehezebb. • Szép idegenek, hozzátartoznak minden országhoz, ők a hozzátartozók, ezt hittem. Éppen ők voltak ne­kem a legkevésbé idegenek. Ennek megfelelően örültem a saját törté­netemnek, hogy több országot ismerek, és nem az anyanyelvemen írok. • Ismerek egy francia nőt (egy ismert országból valót), évtizedek óta él Németországban, de nem képes nyugodtan megtelepülni a helyén, ez esetben ő az, aki nem akarja elfelejteni, honnan jött, talán 100 év után se lesz rá hajlandó, vagy 300 év után. Van, aki több száz éve él egy má­sik országban, és az marad, aki volt. Holott 100 év az egy évszázad (Gertrude Stein szerint), és nem múlhat el úgy 100 év, hogy valami meg ne változzék. 100 év az három generáció, és elég baj, ha száz év alatt nem változik meg semmi. Elég baj, ha a telep­ülők vagy akik még hoz­zájuk jöttek 100 év múltán még mindig védekeznek. Nem lehet azt mondani, hogy az idő nem számít. Senki nem mondhatja, hogy nincs idő. Vagy van, aki azt gondolja, hogy csak egyetlen idő van, ami számít, a múlt idő, valami határozatlan régmúlt, amikor mindenkinek kijelöltek egy meghatározott helyet? És most helyre kellene állítani ezt a régi ren­det, rendet kellene csinálni, és minden germán szépen visszavonul min­den román és szláv törzzsel együtt oda, ahonnan valamikor jöttek, a spanyolokat és az angolokat is persze vissza kéne hozni Amerikából, hogy visszatérhessenek a törzshelyükre, Indogermániába, és hogy vissza kelljen oda térniük, a magyarok a finnekkel együtt szépen vissza­mennének az Ural hegységen át az Altáj hegységbe, ahol - bár ez az összetartozás még nincs teljesen tisztázva - összetalálkoznának a japá­nokkal, és már ott várakoznának az eszkimók is? Valamennyien, úgy mint egykor, szépen együtt volnának, mintha a közbeeső hosszú idő­ben csak transzmigránsok lettek volna? De vajon etnikailag volnának együtt? Vagy nyelvi kritériumok alapján lennének egybe- és visszaterel­ve? Kinek melyik korba kell visszamennie? • Mindig tanulságos lesz tud­ni, ki honnan jön eredetileg. Ez még a szavakkal is így van, a múlt érde­kes. Mindig izgalmas lesz tudni, honnan jön valaki, meg azt is, hogy ho-­­g va megy. Miért megy valaki egyre távolabb a származási helyétől, mi­t hajtja egyre tovább? Mi húz valakit és merre? Hová tartozik végül? • El-­­­költözhetnék Lipcsébe, Odesszába és Washingtonba, és akkor mi len­­s­zék? Ha mindig is Washingtonba vagy Berlinbe akartam, akartam­ volna költözni, hová való volnék, minek monda­nának akkor? Hová való is lennék? egy kis labilis helytörténet GAHLE, Zsuzsanna Átültetve Jelenkor, 1996 „Csendéletek" Nagyvilág, 1991.4. .Átültetve" Magyar Lettre Internationale, 15. „Hírek" „Változás” Magyar Lettre Internationale, 17. „Nők” Magyar Lettre Internationale, 24. ..Calgary” „Első kísérlet" Magyar Lettre Internationale, 29. 1/5

Next