Magyar Lettre Internationale 1999. nyár (33. szám)

NEM UTAZOM SEHOVA - Tandori Dezső: Itthon lenni? Nem elmenni!

ITTHON LENNI? - NEM ELMENNI! TANDORI DEZSŐ „A legrövidebb út két pont közt kész csapás” (idézet magamtól) ITTHON LENNI? - NEM ELMENNI! ITTHON LENNI! NEM ELMENNI? „Szint-én” Para-méretek Igen, így. 1938-ban születtem, Sagittarius, ha ez számít, december 8-án. Erősen a földben, lábtól, az ég felé ld. Kosztolányi: Itthon­­ sem itt e világban, sem az égben. Ennyit rögtön arról, hogy ez akkor nem elbeszélés, de tudományos értekezés se. Esszé csak annyiból, hogy eleve azt keresném: miről vol­na szó? Ennyit arról, itthon-e? elmenni-e? El tudok-e menni? Itthon tudok-e igazán lenni? A „Sagittarius” már csak visszaképezés. Anélkül is tudnám, amit (nem) tudok. E. D. Thoreau nem az első zöldek egyike volt. Nem a polgári engedetlenség megnyilatkozója. Nem háztartási és gazdálkodási pénzek kicsinyes számolója. Nem városelhagyó erdőlakó. Nem városon-erdőm-magatartásszabályokon-hátépén messze túli panteista, teljesség-kutató, nem csupán. Életrajzában azt olvasom, kevés író annyira félreérthető, ha nem lé­pésről lépésre követjük alakulását, aztán... hogy ebből mire jutunk...? Na, az az összkép. Arról volt szó. Köszönöm. Mintha nálam, csekély méretekben, s ahol nem kéne, túl nagyban, ar­ról lenne szó. Szép remények. De még magam is elriadok. Ha egy olyan dolgozat, mint ez itt, annyiféle elágazást kívánna (nem az összefoglalás­hoz, nem ahhoz, hogy bárki is jobban értsen bármit i­de) a puszta még további elágazások dokumentálásához, inkább trilógiákra, könyvre vál­lalkozom, ennek a virtuális könyvnek ez az írás csak egy része, néhol át­fedésekkel, főleg tátongó hiányokkal. Azzal, ami üdvre nem fér bele, Té­ged megkínál, Olvasó! És most ezen az alapon­­ vágjunk bele. „Gyerünk akkor, Angyalom”, ahogy Eliot mondja, „mint a műtőasz­talon!” A tárgyról 1945-ben sok veszteség után „ott álltunk”. Engem kivittek volna kakaó­­gyereknek Hollandiába. Az utolsó pillanatban rángattam vissza anyámat a feliratkozós­ udvarból (Apponyi tér). Miért? Iszonyatosan erős ösztö­neim voltak hát­­ egy bizonyos módon. Semmiféle elemi ösztön nem hajtott az érvényesülés dolgaiban. Megteremtettem később is ennek a hollandiai alaphelyzetnek a másodpéldányait: amikor 1977-78-ban két madár, két veréb került a házhoz, bennük ele­mi mód másféle fajt, más rokonaimat láttam, elemi módon olyan élő­lé­nyeket, akiket elhagyni... nem is hogy gyilkosság lenne... nem evidencia volt, hogy maradok, nem fogadom el a DAAD-ösztöndíjat, felajánlását; tíz-tizenkét napos ösztöndíjakon kívül soha semmi más effélét elfogdni külhonban nem tudtam, ma már ennyit se; vicc, hogy ha valaki segíteni akar (magyar írófélén csakis segíteni akarni lehet), komoly s így már-már vicces, többnyire eredménytelen fejtörés jön, miképp is lehetne. Valamint: Szpéró madaram miatt Vecsésre se utazotm 10 éven át, de mikor meghalt, nagyobb - Angliával induló - utazósdiba kezdtem. Erről Ósdi utazósdi címmel számoltam be. Ósdi, Párizs, Köln, München, London, Koppenhága, Milánó, Ausztria - 50 évesen keveredtem ki először Bécs­­be, holott egyszer korábban fél Európán átutaztunk a feleségemmel, még Szpéróék, Samuék, Éliásék előtt. 16 madarunk is volt egyszer, 35 halottam van a Tabánban, már részei a Földnek, ennyi pár már rész. Hogy Szpéró után egy Aliz nevű, sánta, kalitkában élő veréb tojó volt a szívközép, persze, mások - Samu etc. - mellett, tudtam utazni. Miért van ez így? nem tudni. De ahogy Aliz meghalt, két dologra jöttem rá: nehezebb állapot, ha valakiért rettegünk, mint ha valaki nincs, helyet­te valakire várunk; bennem mindig volt egy ilyen alapvető „egészség”, hogy­­ mint a világ legtürelmetlenebb ember, közben­­ tudtam várni, rájöttem, hogy bár a Mándy-hősről elnevezett Totyi veréb tojónk 1997 júliusa ót­al itt, lezseren kezdte velünk­ létét, például dr. O.M. ba­rátomtól szemerkélő esőben gyalog, az Erzsébet-hídon át, futólag két kocsmát is 1-1 deciliter borra meglátogatván hoztam haza (igaz, itthon a leggondosabb táplálása kezdődött), rájöttem tehát, hogy a Totyi jelen­léte, egyebekben is csendes, egyszerű ritmusban telő, vágyaim szerint végre a lehető legegyformább, prózafordító és dolgozat­írós napjaim nem kívánják a megszakítást. Erről részletesebben fogok szólni. Érdemben: Totyi és az életritmusom sem enged, megint nem enged el. EL NEM MENNI - ezért itt ez a cím. Tartozékok Sok jegyzetet készítettem, nevezetesen az „ITTHON LENNI” című dol­gozathoz (egy másik dolgozat), és ha ezt meg azt összeadjuk, arra a megfontolandó eredményre jutottam, hogy nem itthon lenni nem bí­rok jól, sem (végképp nem) elmenni innen. Mivel azt mégsem akarnám, hogy elbeszéléssé fajuljon a tanulmány­­ozósdi, de azt se, hogy valami lelkizős ragasztóanyag csirizelje az eleme­it, inkább a rideglábas-kaparás módszerét választom, hidegen marom villámmal, néhol (Salingernek hódolat e szellemért) kézzel markolga­­tom a hagymás krumplit. (Emez írás anyagát, tárgyát és tartozékait.) Közben Totyi vijjogva repked, mellesleg a konkrét hagymás krumpli­ból kéme is. Csipiszt! Ez volt az eredeti neve. Hát Totyi! Vakarék: Nemes Nagy Ágnes írja, hogy egy madár ül a vállán, súly, súly, súly... és már eldőlne ő nélküle, ha elszállna egy napon. A Totyi már tényleg ne szálljon el. N. N. Á.: ők már talán nem hagy­nak el. A lovak elhagytak, az angyalok... hát maradt belőlük a Totyi. London... de nézzük a további vakarékot. Előrebocsátom: pontosan tudom, mit beszélek. Mint egy Buddy Class, minimum. Ostobaság, ha valaki „botrányos” megállapításokat akarna kiolvasni szövegemből? hogy „ez Londont anja, Párizst anja...” Nem unok ilyesmit, bár azt a viccet ki nem hagynám, hogy Dr. John­son mondására (,Aki Londont únja, az életet únja”) ezt a viccet ne fa­csarjam: „És ha valaki úgy megy Londonba, hogy az egész életet únja?” akkor az élet kvintesszenciáját, Londont, milyen felspannolva únhatja szegény­­­én­­, és sokadik ottjártakor, meg utána még párszor lassan egy-egy négyzetmérföldről nem mozdul ki, tizenöt órákat tölt - persze egy tabletta Eunoctinnal, nem több és nem kevesebb az eszköz - ágy­ban félszendergésben. De most nem sorolhatom elutasítólag és vissza­­vágyólag, nem ismételhetem el a már megírtakat arról (s azt), mi volt Pá­rizs, London, miért még kicsit inkább Bécs maradt meg... ... nem erről van szó. X . TANDORI Dezső Koppár Koldus Holnap, 1991 Vagy majdnem az? Balassi, 1993 Töredék Hamletnek Q.E.D., 1995 Evidenciatörténetek Magvető, 1996 A Semmi Kéz Magvető, 1996 Mr and Tandori Grimm, 1997 Pályám emlékezete Jövendő, 1997 És megint messze szállnak - Húsz halál regénye Liget, 1997 Játék-Történet Liget, 1998 Utolsó posta Budapest Üget, 1998 Tandori-NatRoid Vér és virághab Magvető, 1998 Miért ne élnél örökké Üget, 1998 Főmű Üget, 1998 Kész és félkész katasztrófák A járóbeteg Magvető, 1998 „Egy fontos „kis” kérdés feltündököl” Magyar Lettre Internationale, 15. „Szikció - amaz Eisendjéhez” Magyar Lettre Internationale, 20. .Versek" Magyar Lettre Internationale, 22, 31. „Ósdi utazósdi" Alford, 1999.2.

Next