Magyar Lettre Internationale 1999. nyár (33. szám)
NEM UTAZOM SEHOVA - Tandori Dezső: Itthon lenni? Nem elmenni!
ITTHON LENNI? - NEM ELMENNI! TANDORI DEZSŐ „A legrövidebb út két pont közt kész csapás” (idézet magamtól) ITTHON LENNI? - NEM ELMENNI! ITTHON LENNI! NEM ELMENNI? „Szint-én” Para-méretek Igen, így. 1938-ban születtem, Sagittarius, ha ez számít, december 8-án. Erősen a földben, lábtól, az ég felé ld. Kosztolányi: Itthon sem itt e világban, sem az égben. Ennyit rögtön arról, hogy ez akkor nem elbeszélés, de tudományos értekezés se. Esszé csak annyiból, hogy eleve azt keresném: miről volna szó? Ennyit arról, itthon-e? elmenni-e? El tudok-e menni? Itthon tudok-e igazán lenni? A „Sagittarius” már csak visszaképezés. Anélkül is tudnám, amit (nem) tudok. E. D. Thoreau nem az első zöldek egyike volt. Nem a polgári engedetlenség megnyilatkozója. Nem háztartási és gazdálkodási pénzek kicsinyes számolója. Nem városelhagyó erdőlakó. Nem városon-erdőm-magatartásszabályokon-hátépén messze túli panteista, teljesség-kutató, nem csupán. Életrajzában azt olvasom, kevés író annyira félreérthető, ha nem lépésről lépésre követjük alakulását, aztán... hogy ebből mire jutunk...? Na, az az összkép. Arról volt szó. Köszönöm. Mintha nálam, csekély méretekben, s ahol nem kéne, túl nagyban, arról lenne szó. Szép remények. De még magam is elriadok. Ha egy olyan dolgozat, mint ez itt, annyiféle elágazást kívánna (nem az összefoglaláshoz, nem ahhoz, hogy bárki is jobban értsen bármit ide) a puszta még további elágazások dokumentálásához, inkább trilógiákra, könyvre vállalkozom, ennek a virtuális könyvnek ez az írás csak egy része, néhol átfedésekkel, főleg tátongó hiányokkal. Azzal, ami üdvre nem fér bele, Téged megkínál, Olvasó! És most ezen az alapon vágjunk bele. „Gyerünk akkor, Angyalom”, ahogy Eliot mondja, „mint a műtőasztalon!” A tárgyról 1945-ben sok veszteség után „ott álltunk”. Engem kivittek volna kakaógyereknek Hollandiába. Az utolsó pillanatban rángattam vissza anyámat a feliratkozós udvarból (Apponyi tér). Miért? Iszonyatosan erős ösztöneim voltak hát egy bizonyos módon. Semmiféle elemi ösztön nem hajtott az érvényesülés dolgaiban. Megteremtettem később is ennek a hollandiai alaphelyzetnek a másodpéldányait: amikor 1977-78-ban két madár, két veréb került a házhoz, bennük elemi mód másféle fajt, más rokonaimat láttam, elemi módon olyan élőlényeket, akiket elhagyni... nem is hogy gyilkosság lenne... nem evidencia volt, hogy maradok, nem fogadom el a DAAD-ösztöndíjat, felajánlását; tíz-tizenkét napos ösztöndíjakon kívül soha semmi más effélét elfogdni külhonban nem tudtam, ma már ennyit se; vicc, hogy ha valaki segíteni akar (magyar írófélén csakis segíteni akarni lehet), komoly s így már-már vicces, többnyire eredménytelen fejtörés jön, miképp is lehetne. Valamint: Szpéró madaram miatt Vecsésre se utazotm 10 éven át, de mikor meghalt, nagyobb - Angliával induló - utazósdiba kezdtem. Erről Ósdi utazósdi címmel számoltam be. Ósdi, Párizs, Köln, München, London, Koppenhága, Milánó, Ausztria - 50 évesen keveredtem ki először Bécsbe, holott egyszer korábban fél Európán átutaztunk a feleségemmel, még Szpéróék, Samuék, Éliásék előtt. 16 madarunk is volt egyszer, 35 halottam van a Tabánban, már részei a Földnek, ennyi pár már rész. Hogy Szpéró után egy Aliz nevű, sánta, kalitkában élő veréb tojó volt a szívközép, persze, mások - Samu etc. - mellett, tudtam utazni. Miért van ez így? nem tudni. De ahogy Aliz meghalt, két dologra jöttem rá: nehezebb állapot, ha valakiért rettegünk, mint ha valaki nincs, helyette valakire várunk; bennem mindig volt egy ilyen alapvető „egészség”, hogy mint a világ legtürelmetlenebb ember, közben tudtam várni, rájöttem, hogy bár a Mándy-hősről elnevezett Totyi veréb tojónk 1997 júliusa ótal itt, lezseren kezdte velünk létét, például dr. O.M. barátomtól szemerkélő esőben gyalog, az Erzsébet-hídon át, futólag két kocsmát is 1-1 deciliter borra meglátogatván hoztam haza (igaz, itthon a leggondosabb táplálása kezdődött), rájöttem tehát, hogy a Totyi jelenléte, egyebekben is csendes, egyszerű ritmusban telő, vágyaim szerint végre a lehető legegyformább, prózafordító és dolgozatírós napjaim nem kívánják a megszakítást. Erről részletesebben fogok szólni. Érdemben: Totyi és az életritmusom sem enged, megint nem enged el. EL NEM MENNI - ezért itt ez a cím. Tartozékok Sok jegyzetet készítettem, nevezetesen az „ITTHON LENNI” című dolgozathoz (egy másik dolgozat), és ha ezt meg azt összeadjuk, arra a megfontolandó eredményre jutottam, hogy nem itthon lenni nem bírok jól, sem (végképp nem) elmenni innen. Mivel azt mégsem akarnám, hogy elbeszéléssé fajuljon a tanulmányozósdi, de azt se, hogy valami lelkizős ragasztóanyag csirizelje az elemeit, inkább a rideglábas-kaparás módszerét választom, hidegen marom villámmal, néhol (Salingernek hódolat e szellemért) kézzel markolgatom a hagymás krumplit. (Emez írás anyagát, tárgyát és tartozékait.) Közben Totyi vijjogva repked, mellesleg a konkrét hagymás krumpliból kéme is. Csipiszt! Ez volt az eredeti neve. Hát Totyi! Vakarék: Nemes Nagy Ágnes írja, hogy egy madár ül a vállán, súly, súly, súly... és már eldőlne ő nélküle, ha elszállna egy napon. A Totyi már tényleg ne szálljon el. N. N. Á.: ők már talán nem hagynak el. A lovak elhagytak, az angyalok... hát maradt belőlük a Totyi. London... de nézzük a további vakarékot. Előrebocsátom: pontosan tudom, mit beszélek. Mint egy Buddy Class, minimum. Ostobaság, ha valaki „botrányos” megállapításokat akarna kiolvasni szövegemből? hogy „ez Londont anja, Párizst anja...” Nem unok ilyesmit, bár azt a viccet ki nem hagynám, hogy Dr. Johnson mondására (,Aki Londont únja, az életet únja”) ezt a viccet ne facsarjam: „És ha valaki úgy megy Londonba, hogy az egész életet únja?” akkor az élet kvintesszenciáját, Londont, milyen felspannolva únhatja szegényén, és sokadik ottjártakor, meg utána még párszor lassan egy-egy négyzetmérföldről nem mozdul ki, tizenöt órákat tölt - persze egy tabletta Eunoctinnal, nem több és nem kevesebb az eszköz - ágyban félszendergésben. De most nem sorolhatom elutasítólag és visszavágyólag, nem ismételhetem el a már megírtakat arról (s azt), mi volt Párizs, London, miért még kicsit inkább Bécs maradt meg... ... nem erről van szó. X . TANDORI Dezső Koppár Koldus Holnap, 1991 Vagy majdnem az? Balassi, 1993 Töredék Hamletnek Q.E.D., 1995 Evidenciatörténetek Magvető, 1996 A Semmi Kéz Magvető, 1996 Mr and Tandori Grimm, 1997 Pályám emlékezete Jövendő, 1997 És megint messze szállnak - Húsz halál regénye Liget, 1997 Játék-Történet Liget, 1998 Utolsó posta Budapest Üget, 1998 Tandori-NatRoid Vér és virághab Magvető, 1998 Miért ne élnél örökké Üget, 1998 Főmű Üget, 1998 Kész és félkész katasztrófák A járóbeteg Magvető, 1998 „Egy fontos „kis” kérdés feltündököl” Magyar Lettre Internationale, 15. „Szikció - amaz Eisendjéhez” Magyar Lettre Internationale, 20. .Versek" Magyar Lettre Internationale, 22, 31. „Ósdi utazósdi" Alford, 1999.2.