Magyar Lettre Internationale 2002. tavasz (44. szám)
ZÁVADA - Závada Pál: Milota előadása az embermozgatásról
ZÁVADA PÁL a teljes ingósággal való ki- és betelepülés Milota előadása az embermozgatásról Drága Szeretteim! Ahogy így megszólítalak titeteket, nem látom épp magam előtt, kik vagytok - vagyis lehettek majd - egyáltalán a hallgatóságom. De most, amikor bekapcsoltam a magnót, arra gondoltam, miközben becsattintottam a már nem is tudom, hányadik kazettát (jut eszembe, nem ártana rendesen fölcímkézni őket), hogy ide ti most egyáltalán nem hiányoztok. Pedig azt hittem, egy efféle faragatlan kocsmai rétor, aki eredendően magam is volnék, el nem tudja képzelni önmaga örök dumásnak kiképzett figuráját mestersége gyakorlása közben másképp, mint hogy körös-körül tátott szájjal hallgatják. Ha nem így lett volna egész életemben, nyilván torkomon is akad a szó, és kiapadok, mint valami csörgedező forrás szárazság idején, vagy mondjuk inkább szennyvízlevezető árkot egy kihalt faluszélen. Az, hogy kitátani a pofánkat közlés szándékával nem létezhet másképp, csakis ha társaságunkban van, ki ezenközben hegyezi a fülét - nyilván annyira kézenfekvő, hogy épeszű ember ezen el sem spekulál. Csak a magamfajta, ki most abban leli örömét - vagy öntetszelgésében ugyanevvel kínozza is magát? -, hogy amennyire bír, remetét csinál valamikori minden-lében-kanál s viszonyait szóval tartó önmagából, és magában beszél. Mint a bolondok, ahogy mifelénk tartják, így talán érthető, hogy nem szeretném, ha eközben látnátok. Ha idedugnátok az orrotokat - Samu barátom párszor megpróbálta, de mindig elhajtottam -, hogy ugyan megőrültem-e, mikor úgy köszörülöm a hangomat magnókikészítés közben, mint egy kiöregedett nótaénekes, vagy ha rákáromkodom önmagamra, újra- és újrakezdem, akárha zsebkendőjét gyűrögető szavalólány lennék valami vállalati november hetedikén. Miközben a technikus is jómagam vagyok, aki a legsikerültebb számot is megismételteti hanghiba miatt, utána persze már nem lesz olyan jó. De még inkább szégyellném ti előttetek a gyávaságomat. Hogy nekikezdek, aztán mégse merem úgy folytatni, hogy az ennek a magamban szónoklásnak egyedüli módon értelmet adjon, vagyis mélyre fúrva és kendőzetlenül. Hanem azon veszem észre magam, hogy már a tiszátok íze szerint igyekszem a szövegelésemet kanyarítani. Ráadásul, ha utóbb tűrhetően összetákoltnak látszik, még le se törlöm. Mint ahogy - meglehet, majd meglátom még - ezt a bevezető szónoklatot se hajítom ki, pedig egyáltalán nem tartozik a mai tárgyhoz. Ma ugyanis, ebben a Júlia-napi őrült akácvirágzásban úgy döntöttem, megtartanám magán- és helytörténeteimnek, mondjuk így, hogy összefoglaló előadását. Az idő is alkalmasnak tetszik hozzá, mintha messziről és régről is fújdogálnának errefelé a szelek, ahol leginkább mégiscsak ennek a Pünkösd utáni májusnak a levegőjét szívjuk mindahányan. Égi madarak, vadak és szelídek úgy állat-, mint emberfajták. Ha már föltártam valamikor előttetek, hogy a mi településünket - amelyet, bocsánat, de most se tudok városnak mondani - hogyan és milyen létszámban népesítették be honfoglalóink, akkor tartozom azzal is, hogy ezen az ezredvégen áttekintsem helybéli népességünk jövő-menő mozgásait e századon át, előrebocsátva, hogy beszámolómat önkényesen spékelem meg majd név szerinti példákkal és önéletrajzi kiágazásokkal. Az embermozgatás eszközeit véve mifelénk ebben a században divatban volt a szekér - azon pedig úgy a bak, mint a derék s a saroglya -, tehetősebbek számára pedig a nagyatádi hintó. De utazófülkés, fedett határt ezidőtájt már az uraságok se használtak, talán a szöllőspusztai különc, Vaclavszky gróf fogatott be ilyesfélét legutoljára. Amiképpen, mint ezt gyerekkoromban Milota öregapámtól hallottam, ez a bolond gróf volt az együléses - azaz atyafitagadó - ekvipázs kialakíttatója és vágtába-hajszolója is. Még a múlt századból ránk maradt legenda szerint mégis Racskó György dédapámnak, a nagytermészetű, gőzmalmos gazdának volt a legpompásabb hintója - az öregek úgy mesélték, hogy ez a szálfatermetű ember rendszerint csak kihajolva belőle, félkarral emelt be magának leányokat, ha kaphatók voltak egy kis kikocsizásra a „landaueren”, ahogy emlegették, melyhez vagyont érő lószerszám, francia hajtószár tartozott, utóbb mindez Janó nagyapám kezén úszott el a malommal és nagyanyám földörökségével együtt. Társzekeret használtak aztán, hogy mást ne mondjak, az olasz fronton, azért mondom példának Doberdót, mert mint a karánsebesi gyalogezrednél kiképzett tartalékos főhadnagyot - jóval negyvenen túl - Milota Maco nagyapámat is kivitték oda századával kocsistul-lovastul, ám csicskást is rendeltek mellé. A haderő frontraszállítása - mely mitőlünk öt év alatt uszkve 1350 embert érintett - természetesen csukott és nyitott mintájú katonavonatokon történt. Miként a 340 falunkbéliből, aki a háborúban odaveszett, szintén tehervonaton hozták haza a holttestét annak a néhánynak, akit nem a helyszínen földeltek el. Tizenkilenc májusában a román fegyveres hordák inkább lovon és robogó lovaskocsikon törtek be mihozzánk is Tiszántúlt foglalni és fosztogatni. Viszont a velük lepaktáló szerencsétlen Tizenharmadik avagy Racovszky tisztelendőnket - mint a helyi szlovák mozgalom vezérét - úgy utasították ki aztán Bratiszlavába néhány lelkes hívével együtt, hogy különvagonokat utaltak ki összes ingóságaik számára. Mert legfontosabb összekötőnk persze már ekkor is az a vasúti szárnyvonal volt, amit 1892-ben adtak át a kis emeletes típusállomással. Századunk első évtizedében ezen a vonaton indulhattak már útnak azok a mindenre elszánt férfiak - mitőlünk nem olyan sokan, talán pár tucatnyian -, akik reménytelenségtől űzetve vagy kalandvágytól hajtva sóhajtozták, hogy „ah, Amerika!”, mígnem rászánták magukat, hogy nekivágjanak. Páran vissza is értek belőlük, a legjobban megtollasodva bizonyos Chrappan, aki az indóházzal átellenben kolbászgyárat alapított, és nosztalgiából megvette azt a Vasúti vendéglőt, amely őt hajdan szerencsés útjára bocsátotta, hogy ezt követően már folyton annak kerthelyiségében üljön, míg csak el nem úszik majd mindene a börzekrachban, neki magának pedig végleg nyoma vesszen. Ugyanezeken a síneken zakatoltak be már nagyapáink is járási és megyeszékhelyünkre hivatali és adásvételi ügyeket intézni, nagyanyáink piacozni - az úriasszonyfélék pedig vásárolgatni, társaságba vagy rokonlátogatni. Esetleg éppen titkos utakra, ahogy ezt például anyukám Osztatni András unokabátyjának feleségéről suttogták a faluban. De idesorolhatom a kikapós Kuhajda Gergelyné Klárikát, valamint ifjú sógornőjét, Ilonkát is - legalábbis míg teherbe nem esett. Ezen a vasúti pályán gördültek le a cukorgyárba a földjeinken termett répahegyek, s futott be a jutagyárba az a tömérdek kenderkéve - habár ezekből a keresztrétegesen föltornyozott rakományokból minden szezonban rengeteg imbolygott el Mezőhegyesre a lóvontatású, lenyitott oldalú és lőcsökkel kiszélesített gumiskocsi-platókon is. Nem nagy mennyiségben ugyan, de állítólag hordtak lisztet a vasútra Racskó nagyapám malmából is, míg dobra nem verték aztán a gazdasági válság idején. Milota öregapám viszont - persze főleg legény- és ifjú férj korában, ami még a századfordulóra esett - igazi ínyenc vonatozó volt. Ahogy tán meséltem is már, igen szeretett ő elegánsan, gavallért csavargásra öltözötten, csinos disznóbőrtáskával indulni útnak, fülelni mozdonyfüttyre s bújni menetrendeket, továbbá spriccerezni csatlakozóhelyek söntéseiben, újságot olvasni, titkos üzeneteket írni és postavonatba dobni. Imádta kikérdezni a kalauzokat és a resti pincéreket megérkezéskor, s bérkocsival vitetni be magát valamely városka főterére, hogy onnan indulva fedezze föl magának a terepet, mielőtt valójában is megérkezne - ki tudja, éppen kihez és miért. Később kaptárszállításra is igénybe vette ő a magyar államvasutakat, ám ettől aztán hamar elállt, sok volt vele a macera, s kevés rajta a haszon. Őnála sokkal gyakorlatiasabban kalkulált ellenben a nyereségre cimborája, Kuhajda Márton, aki a legenda szerint vagonszámra szállíttatta földjeiről a mákgubót az én Mucskám apjának, a terménykereskedő Man-ZÁVADA Pál Kulákprés Szépirodalmi Széphalom, 1986, 1991 Mielőtt elsötétül jelenkor, 1996 Jadviga párnája Magvető, 1997 Milota (megjelenés előtt) Magvető, 2002