Magyar Lettre Internationale 2002. nyár (45. szám)
BOGLÁR - Boglár Lajos: Relatív viszonyaim (öninterjú)
BOGLÁR LAJOS Relatív viszonyaim Először az elméletről Amikor 1968 augusztusában nyolc hónapos venezuelai tartózkodás után Budapestre érkeztem, még hetekig a piaroa indiánok között átélt élmények hatása alatt voltam, és nem tudtam felfogni barátaim politikai („Mit szólsz a diáklázongásokhoz?’) és kulturális nyüzsgését („Láttad a Beckett-darabot?’). Idegenné vált a megszokott közeg... Elfelejtettem könyvcímeket, telefonszámokat, de fülemben visszhangzott Hatopa mágikus csörgővel kísért mitikus éneke, és magam előtt láttam Tuna vehemens beszámolóját a vaddisznók elejtéséről... Hasonló érzelmi folyamaton esett át tanítványom, aki nem akarta lemosni a testéről a festéknyomokat, törzsi beavatásának szimbólumait szorongva figyelte, miként kopik magától a cinóberszín... Az indiánok hónapokon keresztül adták át ismereteiket, és arra tanítottak, „nekik-róluk” írjak, fotózzak vagy készítsek filmet, tehát tőlük távol is gondoltak rájuk. Ezt a máig ható sajátos ‘önkulturációt’ semmiféle elmélet nem helyettesítette sem az utazás előtt, sem pedig utána... Azért kell ezt hangsúlyozom, mert találkoztam a terepen (értsd: az őserdőben) olyan kollegákkal, akik a kutatóútra kétszáz antropológiai könyvet vittek magukkal, hogy - az indián kunyhótól harminc méterre levő - háromszobás sátrak egyik helyiségében (hangsúlyozom, 30 méterre egy indián kunyhótól, ahol hét család élte hétköznapi vagy ünnepi életét) - olvassák Lévi-Strauss vagy Turner elméleti munkáit! Az adott árca szakirodalmát ugyanakkor nem olvasták, „nehogy más szerzők befolyása alá kerüljenek.” Alighogy Budapesten kicsomagoltam, felkértek, írják a neves magyar folklórkutató születésnapjára készülő Festschriftbe. Heteken át, minden este betöltötte a kunyhót a plafon sámán mitikus éneke, amit más elbeszélők nappal mesékkel és igaz történetekkel fűszereztek. Nekifogtam, hogy leírjam a frissen hallott és látott orális alkotásokat, hiszen előadásuk néha valóságos performance volt, rögtönzések színezték és bontották meg a kötött formákat. Gondoltam, ez tanulságul szolgálhat minden európai folklórkutatónak, hiszen kiderül: mennyire érzékenyek a törzsi közösségek a változásokra, és mennyire merev a tradicionális „story-telling”. A tanulmány megíródott, annak rendje és módja szerint megjelent, angol nyelven. A különlenyomatokból több külföldre került, többek között egy amerikai kollegához, aki megígérte, értékelést ír a dolgozatról. Amiért most az egészet említem, kollegám elemzésének a lényege, mégpedig, hogy kimutatta: tanulmányom szövegében „legalább huszonöt különböző irányzat” jelenik meg. Meg kell mondjam: az általa felsorolt iskoláknak még a feléről is alig hallottam, nemhogy alkalmaztam volna („gondolta a fene!”). Igyekeztem felvilágosítani bírálómat, hogy maga a sokrétű-sokértékű valóság teremtette a különböző aspektusokat, nem pedig egy teoretikus háttér. Többek között ezek jutnak eszembe, ha megkérnek, hogy antropológiai elméletekkel foglalkozzam, akár szóban, akár írásban. A kulturális relativizmus kérdésével is így állok: ha nem látom a pragmatikus indokot, a kérdés visszhangtalan bennem - negyven év terepmunkával a hátam mögött elmondhatom: a magammal hozott együttérzési készség és objektivitásra való törekvés együttesen segített ahhoz, hogy egyenértékűnek fogjam fel a különböző kultúrákat, és ez segített a közösségek megértésében - nem pedig az elolvasott elméleti irodalom. Más a helyzet az adott esetben vizsgált embercsoporttal, arról igyekszem mindent szakirodalmat elolvasni (lásd a „Fekete könyvet”, első terepmunkámnál használtam ezt a füzetet, amelybe monografikus szerkezetben mindazt beleírtam, amit a szóban forgó közösségről, áreáról olvastam. Ezt a kézikönyvet azután a kutatóút végén megmutattam a „vendéglátóknak”, és megbíráltattam velük. Egyúttal a saját megfigyeléseimet is kontroll alá helyeztem, megteremtve, legalábbis törekedve erre, hogy az etnikus és az etikus szemlélet egyensúlyba kerüljön (a piaroák megjegyzéseit a Wahari című kötetben lábjegyzetként közöltem). A terep, a valóságos közeg irányította (és irányítja) viselkedésemet: hogy ez mennyire sikerül, abból szoktam lemérni, hogy távozáskor elhalmoznak kérésekkel - tehát visszavárnak. A kultúra „globális” megismerésére való törekvés mögött kifejeződik az aggály, hogy ha nem figyelek minden jelenségre, honnan tudhatom, melyik a „lényeghordozó”? Ebbe belejátszhatott két tényező, egyrészt egy újabb aggodalom, éspedig, mivel Kelet- Európából indulok Dél-Amerikába - manapság elképzelhetetlen nehézségek árán - kérdés, eljutok-e oda még egyszer? Tehát nem engedhetem meg azt a luxust, hogy a kultúrának csak egy-egy aspektusát - például csupán a mítoszokat vagy csak a rokonsági rendszereket - vizsgáljam, másrészt pedig fontos tényező, hogy első terepmunkáim kiinduló bázisa a Néprajzi Múzeum volt, általános feladatunk pedig, hogy „lehetőség szerint a kultúra teljes etnográfiáját, minden szeletét igyekezzünk dokumentálni”. Szakmai gyakorlatommá vált, hogy hosszú évekig vizsgáltam egy-egy indián közösséget, és végül minden évtizedre egy-egy etnikum feldolgozása esett (60-as évek: nambikuara törzs, 70-es évek: piaroa, 80-as évek: guarani, 90-as évek: wayna, újabban pedig megkezdve kutatásaim történetének ötödik évtizedét, brazíliai magyar emigránsok leszármazottai és a botokudo indiánok). A megismerés folyamata ez: szakirodalmi felkészülés, terepmunka, majd hosszas töprengések, elemzések, többszörös „feed-back” a helyszínen, összehasonlítás és végül kísérlet valami értékteremtő feldolgozásra (s nem csak az írott formában, hanem kiállítások rendezésével, filmek bemutatásával, stb.). Külföldi kollegák vetették fel a kérdést, ha ennyi időt szánok egy törzsi „szerelemre”, lehetséges-e az intenzív szubjektivitás mellett bármiféle általánosítás? Eljuthatunk-e egyetemes érvényű értékekhez összehasonlítás nélkül? A válaszom igen egyszerű: minél nagyobb tereptapasztalattal rendelkezünk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy meglássuk/megtaláljuk az egyes mögött az általánost, hiszen éppen a több tapasztalat birtokában vagyunk képesek kiemelni a különöst, a sajátost, a lényeget hordozót a jelenségek láncolatából. Gondoljunk a „mozaikmódszerre”: ha megtaláltuk az adott társadalom életében a „legfontosabb dolgot”, arra fókuszálva rakjuk hozzá a többi mozaikot (igencsak leegyszerűsítve a példatárat, terepmunkáim során az egyes csoportoknál a következő „dolgokat” találtam: a nambikuaráknál a „mozgatóerő” a változó évszakokhoz való adaptációs készségben rejlett, a piaroák esetében a „mitikus motor” a szezonális közösségi rítus-sorozat volt, a guaraniknál pedig az „adaptív értékrend” kialakulása stb.). Franz Boasról Egyetemi tanulmányaim során olvastam Boas írásait, és közreműködtem egy munkájának fordításában, munkásságával alaposabban akkor foglalkoztam, amikor a Gondolat Kiadó a 70-es évek elején megkért, hogy készítsek művei alapján egy válogatást (lásd az 1973-as Népek, nyelvek, kultúrák című könyvet). Az egyetemi éveim (1948-1953) alatt, függetlenül attól, hogyan értékeltük Boas anti-rasszista fellépését, terepmunkáit nem sok haszonnal forgattuk. Az 50-es években létrejött „Budapester Schule” (amelyet Vajda találóan afrikai mintára „Buschschule”, azaz bozótiskola néven emlegetett) tagjai közül csak a cseh kollegák, L. Holy, és M. Stuchlík jártak terepen, a budapestiek csak könyvtárakból és múzeumi gyűjteményekből merítették ismereteiket. Az általános teoretikus érdeklődés mellett a tanult és művelt elemzési módszereink közelebb álltak - minden kritikai hozzáállás ellenére - a „bécsi iskolához”, mint bármely más irányzathoz. A Vajda-iskola elsősorban összehasonlító etnológiát művelt, egy-egy kulturális jelenség BOGLÁR BOGLÁR Lajos Mítosz és kultúra. Két eset Szimbiózis, 1997 Wahari: Egy őserdei kultúra Gondolat, 1978 Vallás és antropológia - bevezetés Szimbiózis, 1995 Pau Brasil: Őslakók és emigránsok Masszi, 2000 A kultúra arcai Napvilág, 2001 BOAS, Franz Népek, nyelvek, kultúrák Gondolat, 1973