Magyar Lettre Internationale 2002. ősz (46. szám)

KONRÁD - Konrád György: A város és az író (Amszterdamról)

KAMRÁD 1 A város és az író Különös, de talán nem véletlen, hogy éppen Amszterdamban kértek arra, hogy elmélkedjem a szépségről, a művészetek ezerarcú istennőjéről, akiről e vallás papi szolgáinak indokolt valamit mondaniuk. Kétszer tíz napot töltöt­tem itt a Felix Mentis ház és az Amszterdami Egyetem közös díjának köszön­hetően, a második tíz napot családosan. Jobb szemlélőhelyet, mint az amsz­terdami sarokszobám balkonja, ebben a félórában nem találhatnék. Harangjá­ték csendül, villamos, autó, hajó, bicikli vonul alattam, a csatornában tavaszi virágszirom úszik és eldobott cigarettásdoboz. Galambok ülnek a homlokzat­ból kiálló csörlősgerendákon, vizsgálom a tetőteraszok titkos életét, és a ma­gasban növő fákat a lépcsőzetesen emelkedő oromfalak mögött. A királyi vár tetején egy atlasz tart egy földgömböt, a legtetején pedig egy aranytulipánból aranyhajó emelkedik ki aranyvitorlákkal. A nap a képemre süt, a test jól van, semmi dolgom, a berlini elnököt beteszem a fiókba, nem vagyok semmi, csak egy átutazó vendég, nagyokat ásítok, csodálkozom az ismeretlen madarakon, és egy kacsát szemlélek, valami furcsa sárga holmit cipel a csőrében. Május vé­gén ingujjban ülök a Herengrachton, rezeg, futkos a falevél árnyéka a kávézó asztalán. Kávé, friss narancslé, gyönyörű szőke lány zörög egy ócska biciklin, a híd egy kissé szamárhátú, rá kell taposni a pedálra. Könnyed, laza, ruganyos emberek, elengedett mozgásuk biztonságérzetet mutat. Megtanulták, hogy megy, a dolog, amit valóban elhatároznak, az megy. Ezt a viselkedést nagy­részt örökölték. Egy zöldnyakú galamb magocskákat kapdos ki az élére állított téglákból rakott kövezet mohával benőtt réseiből. Milyen szép és tartós a földből lett építőanyag, a tégla, semmi mással nem pó­tolható, saját élete és textúrája van. Ha akarják, befestik, láttunk fekete vagy bordára festett téglahomlokzatot. A sötét alapból kiemelkednek a sárgával át­tört fehér ablakkeretek. Színtanulmány minden fal. Nagyon értenek a sötét­zöld, az olajzöld és a zöldesfekete árnyalataihoz, ajtókat, kovácsoltvas kerítés­rácsokat festenek be vele. Szeretem az úttestet a gyalogjárótól elválasztó vas­cölöpök megbízható barnaságát. Felszednek néhány téglát, ledugnak egy kis palántát, fa lesz belőle, a téglarések között a járdán biztonsággal tenyészik a moha, a talpam nem tesz kárt benne. Szelíd város ez, a kutya is szelíd, nyakör­ve alatt selyemsál van. Minimalisták, minden kis térfoltot kihasználnak, kibélel­nek, berendeznek, bemütyürkéznek, visszahódítanak, domesztikálnak, hasz­nosítanak, és valami szépséggel, színnel felüdítenek, valami tárgyi tréfával fel­derítenek. Itt szeretik a kicsinyítést, kis szobák, kis díszek, nincsenek nagy üres felületek, betöltik az ürességet, tagolják a síkot, és mert kicsinyítenek, ezért já­tékosak is. Megtalálták fa, víz, tégla, kő, vas jó egyesítését. Inkább bicikliznek, mint autóznak, mert a közösség elég értelmes ahhoz, hogy minimumra csök­kentve kiszorítsa a csatornapartokról az autóforgalmat. Elbűvölnek ezek a ke­rékpárok, ahol mind a két szülő maga előtt és maga mögött egy-egy gyereket szállít a csomagtartón. Kebles, combos asszonyság, ellenállhatatlanul nyomja a pedált, ikreket visz. Hosszú, fehér nadrágos férfi mögött áll a kislánya a bicik­lin, az apja vállára támaszkodik, táncos mozdulatokat tesz, mosolyog és a két karjával felfelé hadonászik, mintha a győzelem V betűjét jelezné. Vannak szép és mindig kecses gyerekek, akik bármit művelnek is, nem bírnak otrombák lenni. Vannak az eleve szépek, ezek kiváltságosak, eleve megvan nekik az, ami­ért más hiába küszködik egy életen át, talán hiába. Vagy van, vagy nincs. Ez így van a természet minden adományával, a szépséggel a leginkább. Mi az, ami nem szép? Ezt kérdezte a romantikus tudat, amely elvetette az élet hierarchikus osztályozását. Minden lehet szép? De ha minden szép, akkor a szónak nincsen saját értelme. Vagy a szépség rálátás? Valamilyen fogalommal, elvárással, előre meglévő képpel való egyeztetése a tárgynak? Mindenképpen valami gazdagság, a szemlélő elveszése a szemlékben, változat-végtelenség, a tagoltság beláthatatlansága. Gondolhatjuk a szépséget továbbmenni akaró szellemnek, amely egy kötött, vagy valami sejtelem által határolt formába kény­szerül. Ezt a feszültséget szolgálja a keret, a könyv fedele, a szonett tizennégy sora, a dráma két-három órája, az az idő, amennyit rá tudunk szánni. Lehet, hogy a forma végessége és a tartalom belső végtelensége közötti feszültség ad­ja a szépség élményét? Dichten, sűríteni, néha hétmérföldes csizmával nagyo­kat lépni, néha meg szinte egy helyben tipegni, mint aki kincset érez a talpa alatt. A mondatban benne lakik egy kihívás, egy bujkáló és megvalósítható lehetőség, a szöveg maga emel tovább. Egyszer azonban be kell fejezni, abba kell hagyni. A regényt bekeretezi a kezdés és a megjelenés dátuma. Már nem alakul, arra ítélték, hogy ilyen legyen, készen van. Minden, ami megesik, bele­­kövül a maga idejébe, elveszti a jövő idejét. A kép szomorú a kerete miatt, a táncmozdulat szomorú a gravitáció miatt, a film szomorú, hogy csak az látha­tó, ami látható. Az, ami számunkra lehetséges, mindig szűkebb és kötöttebb, mint az a lendület, amely a végtelenség felé megy. A külső véggel szemben a belső halhatatlanságnak kell munkálkodnia, amely hovatovább megtorpan a halál előzményein. Ebből az összetorlódásból lesz az irodalom, és a vihar utáni megnyugvásból, a gyász utáni életvágyból. Minden bizonnyal van egy hajtóerő, amely a meghalás ellenében dolgozik, és a forma nélkülinek saját formát ad. A szép a vágyódásunk tárgya, a tömény, a sikerült élet. Szép kor, szép ló, szép bor, mondjuk, és persze szép ember, szép ruha, szép alma, mondjuk arra, amit szeretnénk a magunkévá tenni. Ha válogatunk az áruk közül, azt szeret­nénk, ami kifejez valamit mibelőlünk, ami illik hozzánk. A szépséget a vágyó­dás igazolja, az, hogy akarjuk. Az igazit keressük, ami olyan, mint a tiszta gyap­júból készült angol szövet, de hát a műanyagok korában mi az igazi anyag? És miért ne lenne a műember az igazi ember? Keresed az igazit, és helyette kli­séket találsz. Amit keresünk, az lenne a szép? Amire vadászunk, amit el aka­runk érni, amit nem fogunk elérni, egyszóval a megfoghatatlan lenne a szép? Ami után mindhiába ácsingózunk, de ami majdnem fogásközelbe jön? Nem valami esetlegesről beszélünk. Szép játszma volt. Szép gól volt. A labda nem mehet máshova, mint a kapuba. A szép ház legyen lakható, a szép ruha legyen hordható, a szép emberi példány társasága legyen elviselhető. Legyen benne kihívás és feloldás. A szép jelenségben benne van a kiengesztelődés. Az em­ber azzal vigasztalja magát, hogy a szép az, ami van, amit akar és megszerez. Ami érdek nélkül tetszik? De hiszen akkor tetszik igazán, ha érdekel. Az a nő tetszik igazán, akit meg akarunk szerezni. A regény is legyen rágható, de le­gyen al dente, ruganyos, mint a jó spagetti. Legyen rezisztenciája. Aztán for-KONRÁD György A látogató Pesti Szalon, 1995 A városalapító Magvető, 1977 A cinkos Palatínus, 1998 Kerti mulatság Magvető, 1994 Kőóra Pesti Szalon, 1994 Anti­politika Az autonómia kisértése Codex, 1989 Az újjászületés melankóliája Pátria, 1991 91-93 Pesti Szalon, 1994 Várakozás Pesti Szalon, 1995 Agenda Pesti Szalon, 1995 Áramló leltár Pesti Szalon, 1996 A láthatatlan hang Palatínus, 1997 Hagyaték Palatínus, 1998 Elutazás és megérkezés Nórán, 2001 „Szakma" Magyar Lettre Internationale, 9 „Laura körében" Magyar Lettre Internationale, 13 „Hazatérés Biharba" Magyar Lettre Internationale, 1­6 A közszolga" Magyar Lettre Internationale, 20 „Határjárás a melankólia és az irónia földjén" Magyar Lettre Internationale, 24

Next