Magyar Lettre Internationale 2002. ősz (46. szám)
KONRÁD - Konrád György: A város és az író (Amszterdamról)
KAMRÁD 1 A város és az író Különös, de talán nem véletlen, hogy éppen Amszterdamban kértek arra, hogy elmélkedjem a szépségről, a művészetek ezerarcú istennőjéről, akiről e vallás papi szolgáinak indokolt valamit mondaniuk. Kétszer tíz napot töltöttem itt a Felix Mentis ház és az Amszterdami Egyetem közös díjának köszönhetően, a második tíz napot családosan. Jobb szemlélőhelyet, mint az amszterdami sarokszobám balkonja, ebben a félórában nem találhatnék. Harangjáték csendül, villamos, autó, hajó, bicikli vonul alattam, a csatornában tavaszi virágszirom úszik és eldobott cigarettásdoboz. Galambok ülnek a homlokzatból kiálló csörlősgerendákon, vizsgálom a tetőteraszok titkos életét, és a magasban növő fákat a lépcsőzetesen emelkedő oromfalak mögött. A királyi vár tetején egy atlasz tart egy földgömböt, a legtetején pedig egy aranytulipánból aranyhajó emelkedik ki aranyvitorlákkal. A nap a képemre süt, a test jól van, semmi dolgom, a berlini elnököt beteszem a fiókba, nem vagyok semmi, csak egy átutazó vendég, nagyokat ásítok, csodálkozom az ismeretlen madarakon, és egy kacsát szemlélek, valami furcsa sárga holmit cipel a csőrében. Május végén ingujjban ülök a Herengrachton, rezeg, futkos a falevél árnyéka a kávézó asztalán. Kávé, friss narancslé, gyönyörű szőke lány zörög egy ócska biciklin, a híd egy kissé szamárhátú, rá kell taposni a pedálra. Könnyed, laza, ruganyos emberek, elengedett mozgásuk biztonságérzetet mutat. Megtanulták, hogy megy, a dolog, amit valóban elhatároznak, az megy. Ezt a viselkedést nagyrészt örökölték. Egy zöldnyakú galamb magocskákat kapdos ki az élére állított téglákból rakott kövezet mohával benőtt réseiből. Milyen szép és tartós a földből lett építőanyag, a tégla, semmi mással nem pótolható, saját élete és textúrája van. Ha akarják, befestik, láttunk fekete vagy bordára festett téglahomlokzatot. A sötét alapból kiemelkednek a sárgával áttört fehér ablakkeretek. Színtanulmány minden fal. Nagyon értenek a sötétzöld, az olajzöld és a zöldesfekete árnyalataihoz, ajtókat, kovácsoltvas kerítésrácsokat festenek be vele. Szeretem az úttestet a gyalogjárótól elválasztó vascölöpök megbízható barnaságát. Felszednek néhány téglát, ledugnak egy kis palántát, fa lesz belőle, a téglarések között a járdán biztonsággal tenyészik a moha, a talpam nem tesz kárt benne. Szelíd város ez, a kutya is szelíd, nyakörve alatt selyemsál van. Minimalisták, minden kis térfoltot kihasználnak, kibélelnek, berendeznek, bemütyürkéznek, visszahódítanak, domesztikálnak, hasznosítanak, és valami szépséggel, színnel felüdítenek, valami tárgyi tréfával felderítenek. Itt szeretik a kicsinyítést, kis szobák, kis díszek, nincsenek nagy üres felületek, betöltik az ürességet, tagolják a síkot, és mert kicsinyítenek, ezért játékosak is. Megtalálták fa, víz, tégla, kő, vas jó egyesítését. Inkább bicikliznek, mint autóznak, mert a közösség elég értelmes ahhoz, hogy minimumra csökkentve kiszorítsa a csatornapartokról az autóforgalmat. Elbűvölnek ezek a kerékpárok, ahol mind a két szülő maga előtt és maga mögött egy-egy gyereket szállít a csomagtartón. Kebles, combos asszonyság, ellenállhatatlanul nyomja a pedált, ikreket visz. Hosszú, fehér nadrágos férfi mögött áll a kislánya a biciklin, az apja vállára támaszkodik, táncos mozdulatokat tesz, mosolyog és a két karjával felfelé hadonászik, mintha a győzelem V betűjét jelezné. Vannak szép és mindig kecses gyerekek, akik bármit művelnek is, nem bírnak otrombák lenni. Vannak az eleve szépek, ezek kiváltságosak, eleve megvan nekik az, amiért más hiába küszködik egy életen át, talán hiába. Vagy van, vagy nincs. Ez így van a természet minden adományával, a szépséggel a leginkább. Mi az, ami nem szép? Ezt kérdezte a romantikus tudat, amely elvetette az élet hierarchikus osztályozását. Minden lehet szép? De ha minden szép, akkor a szónak nincsen saját értelme. Vagy a szépség rálátás? Valamilyen fogalommal, elvárással, előre meglévő képpel való egyeztetése a tárgynak? Mindenképpen valami gazdagság, a szemlélő elveszése a szemlékben, változat-végtelenség, a tagoltság beláthatatlansága. Gondolhatjuk a szépséget továbbmenni akaró szellemnek, amely egy kötött, vagy valami sejtelem által határolt formába kényszerül. Ezt a feszültséget szolgálja a keret, a könyv fedele, a szonett tizennégy sora, a dráma két-három órája, az az idő, amennyit rá tudunk szánni. Lehet, hogy a forma végessége és a tartalom belső végtelensége közötti feszültség adja a szépség élményét? Dichten, sűríteni, néha hétmérföldes csizmával nagyokat lépni, néha meg szinte egy helyben tipegni, mint aki kincset érez a talpa alatt. A mondatban benne lakik egy kihívás, egy bujkáló és megvalósítható lehetőség, a szöveg maga emel tovább. Egyszer azonban be kell fejezni, abba kell hagyni. A regényt bekeretezi a kezdés és a megjelenés dátuma. Már nem alakul, arra ítélték, hogy ilyen legyen, készen van. Minden, ami megesik, belekövül a maga idejébe, elveszti a jövő idejét. A kép szomorú a kerete miatt, a táncmozdulat szomorú a gravitáció miatt, a film szomorú, hogy csak az látható, ami látható. Az, ami számunkra lehetséges, mindig szűkebb és kötöttebb, mint az a lendület, amely a végtelenség felé megy. A külső véggel szemben a belső halhatatlanságnak kell munkálkodnia, amely hovatovább megtorpan a halál előzményein. Ebből az összetorlódásból lesz az irodalom, és a vihar utáni megnyugvásból, a gyász utáni életvágyból. Minden bizonnyal van egy hajtóerő, amely a meghalás ellenében dolgozik, és a forma nélkülinek saját formát ad. A szép a vágyódásunk tárgya, a tömény, a sikerült élet. Szép kor, szép ló, szép bor, mondjuk, és persze szép ember, szép ruha, szép alma, mondjuk arra, amit szeretnénk a magunkévá tenni. Ha válogatunk az áruk közül, azt szeretnénk, ami kifejez valamit mibelőlünk, ami illik hozzánk. A szépséget a vágyódás igazolja, az, hogy akarjuk. Az igazit keressük, ami olyan, mint a tiszta gyapjúból készült angol szövet, de hát a műanyagok korában mi az igazi anyag? És miért ne lenne a műember az igazi ember? Keresed az igazit, és helyette kliséket találsz. Amit keresünk, az lenne a szép? Amire vadászunk, amit el akarunk érni, amit nem fogunk elérni, egyszóval a megfoghatatlan lenne a szép? Ami után mindhiába ácsingózunk, de ami majdnem fogásközelbe jön? Nem valami esetlegesről beszélünk. Szép játszma volt. Szép gól volt. A labda nem mehet máshova, mint a kapuba. A szép ház legyen lakható, a szép ruha legyen hordható, a szép emberi példány társasága legyen elviselhető. Legyen benne kihívás és feloldás. A szép jelenségben benne van a kiengesztelődés. Az ember azzal vigasztalja magát, hogy a szép az, ami van, amit akar és megszerez. Ami érdek nélkül tetszik? De hiszen akkor tetszik igazán, ha érdekel. Az a nő tetszik igazán, akit meg akarunk szerezni. A regény is legyen rágható, de legyen al dente, ruganyos, mint a jó spagetti. Legyen rezisztenciája. Aztán for-KONRÁD György A látogató Pesti Szalon, 1995 A városalapító Magvető, 1977 A cinkos Palatínus, 1998 Kerti mulatság Magvető, 1994 Kőóra Pesti Szalon, 1994 Antipolitika Az autonómia kisértése Codex, 1989 Az újjászületés melankóliája Pátria, 1991 91-93 Pesti Szalon, 1994 Várakozás Pesti Szalon, 1995 Agenda Pesti Szalon, 1995 Áramló leltár Pesti Szalon, 1996 A láthatatlan hang Palatínus, 1997 Hagyaték Palatínus, 1998 Elutazás és megérkezés Nórán, 2001 „Szakma" Magyar Lettre Internationale, 9 „Laura körében" Magyar Lettre Internationale, 13 „Hazatérés Biharba" Magyar Lettre Internationale, 16 A közszolga" Magyar Lettre Internationale, 20 „Határjárás a melankólia és az irónia földjén" Magyar Lettre Internationale, 24