Magyar Lettre Internationale 2003. tavasz (48. szám)

ESTERHÁZY JAVÍTOTT - Esterházy Péter: attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem (Keresztury Tibor és Székely Judit litera-interjújából)

SZILÁGYI LENKE „féltem, hogy ezután komoly embernek kell lennem” Keresztury Tibor és Székely Judit interjúja Széles mosoly és éktelen dobpergés fogad. Az előbbiért roppant hálásak vagyunk, hisz az alkalom kivételes: a javított kiadás megjelenése óta nem­igen fordult elő, hogy a szerző interjút adjon valakinek. Az utóbbi nem nekünk szól: Miklós gyakorol. „Tizennégy percig is kibírom - mondja a beszélgetés során annyi, de annyi, először itt elhangzó, fontos dolog mel­lett Esterházy Péter -, a probléma nyilván abban áll, hogy húsz percnél kevesebbet nem dobol." Leülünk, az asztalon elképesztő mennyiségű teleírt spirálfüzet, s egy német nyelvű, párlapos kiadvány, melyben meglepődve fedezzük fel az író édesapjáról készült saját kezű rajzokat. LITERA: Mikor készültek ezek a rajzok édesapádról? ESTERHÁZY PÉTER: Amikor a Wissenschaftskollegban voltam, és így firkál­tam. Én elég jól rajzolok, afféle karikatúrákat, de valóságos emberek közül csak egyetlen egyről, az apámról tudok portrét készíteni. De róla bármikor, becsukott szemmel, tizenkét éves korom óta. Hasonlít rá, nem? LITERA: Hát, mit mondjunk, nagyon. Gyakoroltad? EP: Nem kellett. Tudom. LITERA: Mellesleg ilyen spirálfüzetekbe készült az egész nagyregény? EP: Igen, pontosabban az első rész nem ilyenekbe, hanem ott kitaláltam erre a célra ilyen lapokat, tehát ott lapokra írtam. LITERA: De megvan füzetekben az egész? EP: Persze, most pakoltam el. Azt csináltam augusztustól mostanáig. LITERA: Az elpakolást. EP: Igen. Ami most bent van a szobámban, azt már nem kell eltenni vagy kidobni, viszont egy kis strukturális elrendezés még hátravan. De már be lehet rendesen menni, nem a plafonig állnak a jegyzetek, por is már csak hébe-hóba. LITERA: „...a legszentebb dolog mégiscsak az, amire nem emlékezünk” - áll a Harmoniában. Te mire nem emlékszel? EP: Nyilván azokat fogom ezután megírni. Manapság sokat beszélünk az emlékezés fontosságáról, illetve arról, hogy mennyire nincsen, de felejteni is kell tudni, az hozzátartozik. Az írónak - ha tudjuk egyáltalán, hogy micso­da - kicsit mások a munkaköri kötelességei. Tehát ezt a természetes felejtést, ami nélkül szerintem nem nagyon lehet élni, azt egy író nem nagyon enged­heti meg magának. Ez nem teszi okvetlenül könnyebbé a helyzetét, de hát maga tehet róla, senki nem kérte rá, hogy író legyen. LITERA: Változott a természetes felejtéshez való viszonyod a javított kiadás tükrében? EP: Nem, nem. Azt láttam, hogy ha én ezt nem írom le, akkor azonnal elfelej­tettem volna. Egy hét alatt. LITERA: Az egész ügyet? EP: Mindent. Mintha nem is lett volna. Vagy lehet, hogy két hét alatt. Bárki tud ilyen történetet mondani, hogy „volt valami, hogyan is volt, á, hagyjuk, nem érde­kes”, és egy idő után már nem is tudod, hogy micsoda is volt ez voltaképp. LITERA: Működik ez ilyen közeli és nagy dolog esetében is szerinted? EP: Szerintem működik. Akkor nem működik, ha bármilyen kis közösségben kitudódik, nyilvánvalóvá válik, mert akkor a közösség emlékeztet erre, ez az ereje a közösségnek, hogy nem hagyja az embert egyedül. De ha az ember egyedül van, akkor nincs semmilyen korlát. Ez fordítva is igaz: ha valaki egye­dül marad, ebben az árvaságában sokkal súlyosabb dolgokra is képes, mert nincsen semmilyen korlát, csak az az emberi-állati természet, az embernek a vadállati természete. LITERA: Érezzél-e írás közben, vagy akár a könyv végén valamifajta meg­könnyebbülést, hogy túljutottál rajta? Segített-e feldolgozni, hogy dolgoztál vele? EP: Nem szorultam én segítségre. Nem éreztem azt, hogy valamit túl kéne élnem, a kezdetnek a drámaiságától eltekintve. Azt láttam, hogy az adott esetben szeren­csés dolog, hogy mozgatni tudom a kezemet, és a kezemben toll van, mert ez a cselekvésnek egy fajtája volt, tehát ezáltal tudtam valamit kezdeni a dologgal. Ha vaskohász vagyok, akkor nem tudom, mit kellett volna pontosan tennem. LITERA: Mégiscsak jó szakma ez. EP: Visszamenőleg jó, de itt nekem azért többféle szempontom volt: a saját szempontom meg a testvéreim szempontja volt az egyik, és a másik pedig az édesapám szempontja. Azt, az övét én úgy fogalmazom, hogy ne csak egy stempli maradjon rajta, mert az megalázó és igazságtalan. A mi szempontunk pedig az volt - van egy kis hübrisz benne -, hogy nem akartunk félelemben élni. És - hogy eufemisztikusan fejezzem ki magam - a tollat tartó kéznek a lehetősége éppen ezt mutatta meg. A lehetőség tehát az volt, hogy ne hagy­jam ott az apámat ebben a stemplihelyzetben. LITERA: A Harmonia integratív, összegző jellegével olyan határpontot jel­zett -és a Javított más szempontból csak megerősítette ezt -, ahol vélhetően újra kellett, kell gondolnod az íráshoz, az elbeszélői nézőponthoz való viszo­nyodat. Valami nagyon be van fejezve itt, és folytathatatlanul van befejezve, s - hihetetlen időbeli egybeeséssel - másfelől, más szempontból is lezárult egy pályaszakasz. Ez a két könyv olyan helynek látszik, ahol efemer módon felmerülnek bizonyos írói alapkérdések, újragondolási kényszerek. Hogy látod ezt? Milyen konzekvenciákkal járt ez a két könyv nálad? EP: Körülbelül így gondolom a helyzetet, ahogy leírtad. Avval a pontossággal is, hogy ezek a kérdések a Harmonia utáni kérdések, a javított kiadás ehhez ESTERHÁZY JAVI ESTERHÁZY Péter Harmonia caelestis Magvető, 2000 javított kiadás Magvető, 2002 Fancsikó és Pinta Magvető, 1976, 1981 Pápai vizeken ne kalózkodj! Magvető, 1977, 1981 Termelési­ regény (kisregény­) Magvető, 1979, 1992 Bevezetés a szép­irodalomba Magvető, 1986, 1992 Csokonai Lili: Tizen­két hattyúk Magvető, 1988, 1993 Hrabal könyve Magvető, 1990, 1993 Hahn-Hahn grófnő pillantása - lefelé a Dunán - Magvető, 1991, 1993 Búcsúszimfónia Helikon, 1994 Egy nő Magvető, 1995 A kitömött hattyú Magvető, 1988, 1993 A halacska csodála­tos élete Pannon könyvkiadó, 1991, 1993 Az elefántcsont­toronyból Magvető, 1991, 1993 Egy kék harisnya följegyzéseiből Magvető, 1994 Egy kék haris Magvető, 1996 1

Next