Magyar Lettre Internationale 2004-2005. tél (55. szám)

KORNIS - Révai Gábor: Kornis Mihályt kérdezi Révai Gábor az istenkérdésről

Magyar Lettre Internationale • 55.szám 2004/100» «és________________ Én általában áradozni szoktam arról, amiről beszé­lek, nem tudok másképp. A létezésem puszta ténye lelkesedéssel tölt el, örülök neki, hogy beszélhetek, és akkor esetleg erről is elkezdek csacsogni. Nem látom ennek sok értelmét. RG: Akkor egy kicsit viaskodunk, mert én persze minél személyesebb választ szeretnék. KM: Személyesen akarok válaszolni, csak azt aka­rom megértetni, hogy az Istenhez való viszonyom nem olyan, mint a feleségemhez, a tanítványaim­hoz vagy a macskámhoz, vagy bármilyen, hozzám végtelenül közel álló, de mégiscsak egyszerű léte­zőhöz való viszonyom. Istenhez való viszonyom valójában a titokhoz való viszonyom. Valahol azt olvastam, és megmaradt bennem, mert én is így gondolom, hogy a valóságos titok nem felfedhető. Tehát vannak titkok, amelyek azáltal titkok, hogy az általunk belátható időn belül és térben soha senki semmilyen módon felfedni nem fogja, nem tudja őket, mert ez elvileg lehetetlen. Ha ugyanis számunkra titok, akkor mi nem tudhatjuk. Külön­ben nincs értelme a szónak. Különös módon az embernek szüksége van ilyen titkokra. A léte­zés valamiképpen nagyobb szabású, ha léteznek benne olyan sarkok, amelyek még nem vagy soha­sem világíthatóak át. Legalábbis nekem személy szerint az, hogy van titok, reményt ad. Tulajdonképpen, és ez nagyon szorosan a témánkhoz tartozik, az ember legnagyobb remé­nyének azt tartom, ha képes elképzelni önmagát olyasvalakinek, aki még képes fejlődni. Tehát a mostani tudása nem a végső tudása, hanem van még benne hely, hogy még többet és még töb­bet tudhasson meg, és ő maga, önmaga ezál­tal többé váljon. Tehát, hogy az ember nem egy lezárt doboz, ami ötven centi széles és egy méter hetvenöt magas és ennyi és ennyi fér bele, hanem egy nyitott rendszer, páratlan módon egyébként. Tehát egy nyitott lény, aki mindig többé és többé válhat. Csak így van esélye egy olyan világot elkép­zelni és megteremteni, amelyik esetleg nem olyan, mint a száz évvel ezelőtti világ volt, és fokozato­san az a valóság válik valóra, ahová az ember, ez az egészen különleges, mert mentálisan is fejlődő­­képes lény éppen tart. És nekem úgy tűnik, hogy ennek a világnak, az emberi bensőnek a nyitottsá­ga határtalan. Ezért azt képzelem, hogy az Isten titka egyre nagyobb és nagyobb titokká válhat, de természetesen csak az emberrel való szoros kap­csolatban, hogy ne mondjam, állandó együttmű­ködésben. Azt gondolom, hogy az egész kérdésnek nincs értelme az ember nélkül. Azért mondtam, hogy „minden bizonnyal” titok, mert nem vagyok biz­tos benne, és semmiféle garancia nincs ennek eldöntésére, hogy volt-e valaki a valaha létezett létezők közül, aki ezt a titkot ismerte, vagy nem volt senki mégsem. Majd a Messiás? Nem tudom. Az univerzum szerkezete nyitott, másfelől gya­korlatilag végtelen. Az egyszerűség kedvéért nyu­godtan nevezhetjük végtelennek az univerzumot, noha bizonyos értelemben nem végtelen. De pél­dául a legeslegújabb csillagászati kutatások éppen afelé tendálnak, hogy „a franc egye meg, ez úgy végtelen, ahogy van”. Ám a végtelen szónak tulaj­donképpen nincs értelme, jövünk rá, ha egy kicsit 2­s értelmes emberek vagyunk, és elgondolkodunk rajta, mit jelent a végtelen fogalma. Mintha nem mondtunk volna semmit. RG: A végtelen egy hasznos absztrakció... KM: Egy nagyon hasznos absztrakció, de gyakorla­tilag a tudáshoz nincs túl sok köze. RG: Azt akarod mondani, hogy ez analóg Isten­nel? Hogy Istent is egy hasznos absztrakciónak tartod? RM: Én nem mondom meg, hogy minek tartom Istent. Nem mondom meg, és ezzel próbálok utalni az érzékenyebb fülűek számára arra, hogy nem olyasmiről van szó, ami... szóval akivel jobb együtt dolgozni, mint állást foglalni vele kapcsolatban. Együtt dolgozni vele hasznosabb, értelmesebb az életünk számára. A remény kér­dése az emberi lélekben az, ami az érzelmi élet területén a legjobban hasonlít az istenkérdéshez a filozófia világában. Miért határolódom el azoktól, akik megvallják Isten jelenlétét, és büszkén vallják, hogy ők az ő fiai? Mert nem tudják, hogy mit beszélnek. Mert elképzeltem, hogy mi van, ha van. Az rettenetes. Rudolf Otto, az egyik legnagyobb vallástörténész, az abszolútumot és általában minden szakrális vonatkozást mindenekelőtt rémisztőnek és rémü­letesnek talált. Ezt úgy fordították magyarra: tre­­menduózus. Nekem is az a benyomásom, hogy ha egyáltalán valamihez hasonlít annak a sejtelme, ami ennek a kérdésnek a sejtelmekor elővesz, az lényegében az elviselhetetlen. Ebből a szempont­ból Friedrich Nietzsche életművének megvilágító ereje van, pedig hát paradox módon az egyetlen, amit tudnak róla, akik nem olvassák, hogy azt mondta, hogy Isten halott. De ezt az állítást is tilos szó szerint érteni. Aki elolvassa Nietzschét, az tudja, hogy az egész életművét reménytelen megérteni, ha szó szerint akarnák venni, amit mondott. Nemrég olvastam egy nagyszerű Nietzsche-tanulmányt, Peter Sloterdijknek a Filozófus a színpadon­­ját, amiben arról van szó, hogy Nietzsche még A tragédia születésében rájött, hogy az igazság természetéhez hozzátartozik a hazugság kény­szere, következésképpen - mondja egy hosszú gondolatmenet végén - az igazság valószínűleg elviselhetetlen, és tulajdonképpen a művészet arra való, hogy megteremtse az igazság elviselésé­hez szükséges distanciát, távolságot, és bár nem a teljes igazságot élvezzük a művészet igazságában, de tulajdonképpen mégis ez az egyetlen formája annak, hogy az elviselhetetlen igazság közelében tartózkodva az igazsággal lényegileg egynemű dolgok világában mégis valamiféle (látszat)képet nyerhessünk, hogy legalább elviselhető, szép lát­szata legyen az igazságnak. Ami egyébként, legalábbis az én gondolatvi­lágomban, nagyjából megfelel Pál apostol majd kétezer évvel korábbi meglátásának, hogy most tükör által homályosan látunk. Ehhez a 20. század azt tette hozzá, hogy a művészetben látunk lega­lább tükör által homályosan, mert a tudományban még annyira sem látunk tisztán. Folyamatosan az a tévképzetünk, hogy ami a mi korunk kísérletileg igazolt tudása, az a tudás összessége. Ezzel szem­ben a művészet soha nem állítja, hogy eljutott volna valamiféle tudásig, a művészet csak élvezhe­tő formákat kínál a valóság titkainak szemlélésé­hez. Vajda Mihály is ezt mondja most a Sloterdijk­­könyvhöz írt bevezetőjében: a művészet az első és az utolsó, ami még hasonlít az igazsághoz. Megpróbálok visszakanyarodni az istenkér­déshez. Végülis mi múlik azon, hogy van-e Isten vagy nincs? Ha nincs Isten, mégpedig az az Egy, akit Ábrahám és a többi nagy vallásalapító a hitben megismert, akkor a létezés nem csak kiszámít­hatatlan, de éppenséggel ellenséges is lehet az emberi törekvések végső következményeivel szemben. Ha nincs gondviselés, akkor mindazok az álmok, amelyeket az ember szőtt az igazság­ról, a jogról, vagy - hogy egy keresztény fogal­mat mondjak - a könyörületről, értelmetlenek, sőt, veszedelmesek. Sokan a vállaltan ateisták közül állítják is, hogy éppenséggel az elnyomás leghatékonyabb eszközei ezek az Isten alakja köré szőtt fogalmak, amelyekkel évezredek óta sikerül olyan ideológiát tömni a hívők agyába, amelyet ők maguktól hajlandóak a sajátjukénak tekinte­ni, és ily módon engedelmeskedni azoknak, akik az ideológiát nekik felülről injektálják a fejükbe. A hatalomnak. Ha Isten a legnagyobb úr, akkor ez a történet a hatalomról szól. Az ő szolgái valahol elöl, nem túl sokkal utána következnek a sorban. A hívő meg a porban. Ha csak fel nem emelik a hatalom közvetítői... Régi história. Másfelől viszont az emberi szabadság egyéb­ként nagyon problematikus fogalma, amely mégis egyike a legtiszteltebb fogalmaknak az európai kultúra történetében, problematikussá és nevet­ségessé válik, ha Isten nincs, pontosabban nincs mérce. Szóval, ha nincs remény. Az én számomra így válik a legmegfoghatóbbá a kérdés. Bár másfe­lől van egy tapasztalatunk az ember, az állat, vagy egyszerűen csak egy növény végtelen törékenysé­géről, létezésének tulajdonképpen felfoghatatlan csodájáról, amely millió veszélynek van kitéve, és bármelyik pillanatban elpusztulhat, és hogy miért pusztul el, vagy miért nem pusztul el, azt gyakorlatilag, noha szeretnénk befolyásolni, csak igen kis mértékben tudjuk befolyásolni. Nagyon nehéz elképzelnünk, hogy mi történik az élő szer­vezettel. Mitől élő? Hogyan élhet? És miért épp ő? Egyáltalán, ahogy Heidegger kérdezi, neve­zetesen: miért van valami és miért nincs sokkal inkább semmi? Ha nincs Isten. Ezt ugyan nem tette hozzá, de természetesen erre gondolt. Önkínzó emberek, az összes gnosztikus olyan Istent szoktak elképzelni, már ha egyáltalán, ame­lyik gonosz, amelyik egyáltalán nem azért van, hogy segítse a kisfiamat az egyetemi felvételin, hanem éppen ellenkezőleg, állandóan azon töri a fejét, hogyan lehetne még züllöttebbé tenni az egész teremtést. Ez is egyfajta istenhit. Senkiről nem beszéltek - ezért is nem szere­tek erről beszélni - annyi hülyeséget, mint Istenről. Még soha semmivel kapcsolatban össze nem hord­tak annyi ostobaságot, de ennek talán az az oka, hogy nem lehet Róla nem hülyeséget mondani. Tehát, ha én most helyetted megkérdezem magam­tól, hogy no és akkor mi van a Bibliával, az a kérdés is hülyeség. Nem igaz? Hát miért van a Biblia? RG: A Biblia, úgymond, kinyilatkoztatás. Tehát nem istenértelmezés, hanem maga Isten.

Next