Magyar Lettre Internationale 2005. nyár (57. szám)

LOVAS ILDI - Lovas Ildikó: Makaó az Adria partján

Makaó az Adria partján Bosznián át leautózni a tengerpartig. Vasúti hídon zötyögünk. Tiki-taka-tiki-taka, így szólnak egy másik ország­ban az autó kerekei. A síneken szólnak így. Nem mintha izgatott volnék. Végté­re is kevés az esélye annak, hogy éppen most jöjjön a vonat. Bár volt rá példa, így a sofőr. Gondolom, valamelyik kisiklott. Egy éles jobb kanyar után percekig autózunk anélkül, hogy falevél rezdülne. Aztán ott a másik határ. Ezt többször megcsináljuk, ha jól számoltuk, hétszer lépünk ki és be. Szerbiából ki. Boszniá­ba be, ki. Horvátországba be, ki. Boszniába be, ki. Horvátországba be. Bosznián át leautózni a tengerpartig. Az nem ugyanaz, mint vonattal eljutni Rijekáig. Vagy autóval Rijekától délfelé. Bosznián át leautózni a tengerpartig, szegfűszeggel teletűzdelni egy érett narancsot. Utoljára 1992 elején utaztam erre, az autóbusz tele volt alig, alig pislogó fiatal férfiakkal. A hídnál mindenki rettegett, nem igazoltatják-e a rendőrök. Senki nem volt teljesen biztos abban, hogy valóban létezik a behívóparancsot át nem vevőkről egy központi lista. De abban sem lehetett senki sem biztos, hogy nem létezik. Boszniába átérkezni nagy fellélegzés volt. A busz evett, mormogott, ivott, mocorgott. Nevetések hangzottak föl. A sofőr hirtelen kedvvel fékezett egy birkasütő mellett. Senki nem ellenkezett, senki nem sietett. A fenyvesek lerázták a kavargó havat. Olyan volt, mintha nem ismertem volna a tájat. Mintha nem utaztam volna anyámmal és apámmal a tengerpart­ra ezen az útvonalon. Szarajevóban nem hó esett, hanem eső. Pocsolyák a hirtelen érkező sötét­ben. Kavargás. Akinek a kezét szorítom, akivel a Bascarsiját megismerem, aki Gavrilo Princip lábnyomát mutatja, akivel lakást keresek, kiadó szobát, egy lyukat, valami aprócska helyiséget, ahol aludhatnánk, nem is hiszem, már nem hiszem, hogy az én emlékeim ezek, de az a vidám, nevetős szarajevói egyetemista a fiam apja lett. Szarajevóban kaptam a fiam reményét. Elmeséltem már. A házi néni egy reggel hosszan nézett rám az udvaron, és aztán azt mond­ta, az év végéig fiút szülök. Nincsenek udvarok. Lejtők vannak és keskenységek. Minden lefelé mutat vagy fölfelé kapaszkodik. Nem szoktam ezen gondolkodni, a boszniai hábo­rú kitörése előtt három hónappal miért volt annyi kóbor kutya az utcákon, akkora csönd az estében. Szarajevóban mindenki vigyázott a másikra, nehogy megcsússzon a fagyos úton, ahogy lelép a villamosról. Három pár fülbevalót vettünk. És a csodakútnál, ahol a kívánságot nem szabad soha és senkinek elmondani, a fülbevalós zacskó kiszakadt, úgy szorí­tottam. Nem azt kívántam, hogy sose nőjön túl nagyra a fenekem. Azt nem gondoltam, hogy futballpályákon fogják eltemetni a halottakat. Már nem úgy van jelentősége. Ha nem tartanánk Szarajevót, államunk sem volna. A kígyót is mindig a nyakánál fogják meg, és nem a farkánál, s nekünk is erre kell töreked­nünk. (1995. február 10.) Mégis újra végig kell utazni Bosznián, le a tengerpartig. Nem tehetünk úgy, mintha elfelejtettük volna, nem viselkedhetünk úgy, mintha nem az ellenség oldaláról jöttünk volna, nem érezhetünk úgy, mintha bűnösök lennénk, nem játszhatjuk azt, hogy amiben felnőttünk, rendben volt. A saját illúzióimban sem hiszek. Úgy kell elmenni pisilni a benzinkútnál, hogy éppen így viselkedjünk/ne viselkedjünk. Nem egyszerű. Szimpla pisilésről beszélek. A benzinkutas a rendszámtáblát nézi. Mosolygok, kérdezek. A fene emlék­szik már, hova is kell tenni ajét. És különben is nagyon elegem van az európai lelkiismeretemből, a kihagyó szívverésemből, az emlékeimből. A benzinkút mellett játszótér angol fűvel. Olyan zöld a fű, mintha az is az európai újjáépítési akció révén került volna oda. Megkerüljük, kimegyünk az út mellé, rágyújtunk. Éretlen gránátalmát tépünk. A városokban himlőhelyes épületek. A falvakban dzsámik, élő és halott házakkal. Kivilágított keresztek a hegy­gerincen. Minden el van osztva. Mosztár ragyog a fényben. A Neretva deltájánál szemerkél az eső. Bosznián át leautózni a tengerpartig. A folyóba belelógnak a felhők, szeretném, ha Richard Burton állna ott karba font kézzel, győztesen. Határ menti szemétben­­ műanyag üvegek, konzervdobozok, csokipapírok - sétálunk az autó mellett. Kicsit nevetséges ez a helyzet: újra hódítók vagyunk, zarándokok vagyunk, egy elsüllyedt irodalom után nyomozunk. Nyárközépre megsárgult kóróba botlunk, végre meghallom, amire egész úton vágytam: jó, hogy kitaláltam, megszerveztem ezt az utat. A kocsiban elővesszük az 1978-ban nyomtatott térképet, még 85 kilométer és Kupariban vagyunk. 1990 nyarán Dubrovnikból busszal mentem Kardeljevóba, onnan vonattal haza. Akkor robbantották fel a vasutat, mindenki erről suttogott, én meg csak egy fehér nejlonzacskóban büdösödő halra emlékszem. Busszal lötyögtünk a megrongált sínek mellett. Akkor nem gondoltam volna, hogy nem lesz többé ilyen útvonal. Másfél évvel később, amikor a februári Szarajevóból zötyögtem haza, nem gondoltam volna, hogy az utolsó kimenekítő buszok alig egy hónappal később indulnak. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen kifejezés. A Neretva völgye csöndes. Pálmák és üvegházak. Meglátjuk a tengert. Mindannyian visítunk, mutogatunk, a gyerek folyton elveszti a kék foltot. Elveszti, megtalálja, nem hiszi, hogy még egy egész óra, vagy ha így zuhog, több is. Az 1978-as térkép a fejemen, csak így tudják széthajtani kellőképpen, meg­nézni, mennyit is jöttünk. LOVAS Ildikó Kalamáris Fórum, 1994 A másik történet Osvnt, 1995 Meztelenül a történetben Fórum, 2000 Via del Corso Orpheus, 2001 Kijárat az Adriára flames Bond Bácskában) Kalligram (megjele­nés előtt) „őőőőőőrüljk beeeettt! hogy ez nekem sikerült!" Magyar Lettre Internationale, 47 „Kicsi tengerem" Ex-Symposion, 2003. 42-43. „Kijárat az Adriára (James Bond Bács­kában)" (részlet) Kalligram, 2004. 2. „Kijárat az Adriára (James Bond Bács­kában)" (részlet) „Tanuld meg" Magyar Lettre Internationale, 54 „Net-napló" Litera, 2004. június 1 LOVAS I LP­I

Next