Magyar Lettre Internationale 2006. tavasz (60. szám)

NÁDAS - Nádas Péterrel Bagi Zsolt beszélget: Egy regény vagy a regény?

NÁDAS 1 BURGER BARNA FOTÓJA NÁDAS PÉTERREL BAGI ZSOLT BESZÉLGET Egy regény vagy a regény? BAGI ZSOLT: 20 évig írtál egy regényt, számomra ez elképzelhetetlenül hosz­­szú idő. NÁDAS PÉTER: Számomra is. De az eltelt idő tulajdonképpen csak akkor vált élménnyé, amikor befejeztem, rossz élménnyé, hozzá kell tennem. BZs: Igen, az Emlékiratok könyvéről is ezt mondtad, hogy rossz élmény volt, amikor befejezted. NP: Most nem volt annyira rossz, mert már volt a befejezésben gyakorlatom, de elég rossz volt, vagy rossz van. BZs: Az érdekel ebben engem, hogy vajon hogy érzed: egy regényt írtál, vagy a regényt írtad meg? NP: A regényt senki nem írhatja meg, ilyen regény nincs. Nincs ember, aki ne egy regényt írna. A regényirodalomnak az a sajátossága, hogy mindig meg­lepetésként éri egy-egy újabb teljesítmény, valóságos megrázkódtatás. Ki szá­mított volna ilyesmire? De ez egy nagy folyam, nincs megállás, viszi magával az egyéni teljesítményeket. Nemcsak az írói életet sodorja magával, hanem az író kész regényeit, az elbeszélési módját. Folyam, amely egy ideig csak az európai és az amerikai irodalom teljesítményeit vitte magával, most azonban már tulajdonképpen úgy, ahogy Goethe is képzelte, világléptékű folyam lett belőle. Itt az elbeszélés a lényeg, azt hiszem. Az elbeszélés vágya táplálja ezt a folyamot, ahogy Thomas Mann is beszél róla, a Lust zu fabulieren, az ember­ben rejlő elbeszélői kedv. Most, hogy jöttem a vonaton, a hátam mögött két férfi beszélgetett. Az egyik az a típusú elbeszélő volt, aki hétkor felkel, majd egyfolytában mesél este tizenegyig. A másik alig tudta néha a maga kis elbe­szélés-töredékeivel megakasztani. BZs: Figyeled az embereket a vonaton? Esterházyról tudjuk, sokszor megír­ta, hogy ő figyeli az embereket. NP: Az ember nem tudja nem figyelni az embertársait, nem tehet mást, ez nem írói specialitás. Folyamatosan egymást méricskéljük. Van persze egyfaj­ta emberi vakság. Nem észlelni olyan dolgokat, amelyek nem férnek bele a konvenciókba, de ez azért nem jellemző rám. BZs: Azt mondod, nem lehet megírni a regényt, mégis minden regényednek, én legalábbis úgy látom, van egy sajátos logikája, sajátos törvénye, mind­egyiknek más. Mintha minden egyes alkalommal meg kellene ismételned azt a tettet, hogy most megírod a nagy regényedet. NP: Hát igen, van az embernek egyfajta kvalitás-igénye, amelynek eleget tesz. Én soha nem gondoltam, hogy én a regényt írom meg, vagy a nagy regé­nyemet, ilyen ostoba azért nem vagyok, hanem mindig egy olyan dologgal foglalkozom, ami halálosan izgat. Ez nagyon nagy szerencse, nagy ajándék az élettől. Az ember hatvanhárom éves, ebből negyvennégyet írással töltött, mégis minden reggel azzal az izgalommal ébred, hogy mi fog történni az asz­talánál. Nem minden nap történik valami, ez kétségtelen, ezzel a feszültség­gel megy az asztalához. A koncentráció a természetes kábítószere. Ez rettene­tesen nagy ajándék. És hát ebben a késztetésben van elrejtve a kvalitás-igény is, annak az igénye, hogy nem szívesen adnám alább. Fiatal koromban ez az igény szinte tragikussá tette a munkát, mert az elégedetlenségtől és a türel­metlenségtől a saját koncentrációm eredményeit sem vettem észre. Hosszú évek tapasztalata kell hozzá, hogy az ember azt mondja magának, ma ennyit tudok, majd holnap esetleg korrigálom. BZs: Saját olvasói tapasztalatom alapján - hiszen egyszer olvastam a köny­vet, ami nem elég arra, hogy ennél többet mondjak róla - egyszóval saját olvasói tapasztalatom alapján azt tudom mondani, hogy hihetetlenül meg­lepett, és első pillantásra taszított a szöveg, pedig olvastam egy-két előzete­sen megjelent részletet belőle. Az a fajta kegyetlen szexualitás, ami a regény első felét uralja, és ami valószínűleg minden olvasó első benyomása lesz, meghökkentő volt. A rögtön ezután következő olvasói élményem viszont az volt, hogy ez megtanított látni, megtanított azokat a jeleneteket is, amelyek látszólag nem voltak ennyire kegyetlenek, így olvasni. NP: Értem, amit mondasz, de ezt én nem így érzékelem. Kegyetlennek lenni soha nem állt a szándékomban, talán épp ellenkezőleg. A kegyesség sem, az aztán nem, de kegyetlenség vagy kegyetlenkedés nem, megbotránkoztatás sem, nagyon nem szívelem a megbotránkoztatást. Csak hát vannak olyan dolgok égen és földön, és ezek hozzátartoznak ehhez a regényhez, ezek adják a sajátos témáit, amelyekről nyilvánosan nem beszélünk. Jó okkal nem beszélünk. Tulajdonképpen alapos okunk van rá, hogy ne beszéljünk. De a regényirodalom vagy a drámairodalom azért másféle témákat kíván és kínál, mint az Iparterv vagy az Országgyűlés. Ez egy más dolog. Ha egy regényben vagy egy színházban nem látok bele bárkibe, a szándékaiba, a gondolataiba, az érzéki észleléseibe, ha nem látom át a szellemi és a szerelmi élete össze­függéseit, akkor a színházat be lehet csukni, vagy a könyvet a sarokba lehet hajítani. A nagy francia színházrendezőnő, Ariane Mnouchkine szokta volt mondani, hogy a napnyugati színházművészetnek az a legnagyobb problémá­ja, hogy megtanítja a színészeket a saját testükről hallgatni. Ugyanez a prob­lémája a regényírásnak is, az európai regényirodalomnak. Engem maga a szó is rögtön megüt, hogy „szexualitás”. Ilyesmi ugyanis nem létezik. Magának a szótőnek van ugyan jelentése, hiszen az embernek van szexusa, van neme, persze, hogy van neme, az a kivétel, akinek nincs neme, vagy akinek kettős neme van, de szexualitása csak akkor lehetne, ha a szexusa irányítaná a testi működését, és nem fordítva. A szexusa nem a legfőbb tulajdonsága, amelyből minden más adottsága származik, hanem az egyik adottsága, amely az elme és a fiziológia irányítása alatt áll. Az emberben más folyamatok is zajlanak, ezek a testétől elválaszthatatlanok, de ezek nincsenek a neméhez kötve, vagy csak részben van nemi jellegük. Az embernek azért a bélrendszere is műkö­dik, a hajhagymái is működnek, a keringése is működik, lélegzik, még ha egy nő kisebb tüdőfelületen veszi is a lélegzetét. Minden, amit érzékel, hogy nyomja a szék a fenekét, izzad, mert nagy fény van a színpadon, ami hővel jár, satöbbi, satöbbi, egyszerre és párhuzamosan van jelen. Mindezektől az érzetektől nem tud eltekinteni. Én meg néhány évtizedes írástapasztalattal a hátam mögött úgy döntöttem, hogy ebben a regényben nem fogok ezektől a dolgoktól eltekinteni. Miután pedig mindenre van szó, habár nem minden­ről beszélünk, vagy legalábbis majdnem mindenre, én meg szavakat kitalálni nem tudok, úgy döntöttem, hogy az adott szavakat fogom használni, azokat a szavakat, amelyeket egyébként mindenki használ. Ha ezt valaki zavarónak találja, akkor olvasson valami mást, ne az én könyvemet. NÁDAS Péter Bibliográfia jelenkor, 1994 (Richard Swartz-cal) Párbeszéd Jelenkor, 1992 Talált cetli és más elegyes írások Jelenkor, 1992 Egy családregény vége (3. kiadás) Jelenkor, 1993 Emlékiratok könyve (2. kiadás) Jelenkor, 1994 Esszék Jelenkor, 1995 Vonulás (Filmnovellák) Jelenkor, 1995 Drámák Jelenkor, 1996 Minotaurus elbeszélések Jelenkor, 1997 Kritikák Jelenkor, 1999 Saját halál Jelenkor, 2004 Párhuzamos történetek l-lll. Jelenkor, 2005

Next