Magyar Lettre Internationale 2006. nyár (61. szám)
TERÉZIA MORA - Nádori Lídia: "Sehol se vagy" (litera-nagyvizit)
Magyar Lettre Internationale, 1 . szám 1006 nyár pontosan ilyen hely a világon. Két oka van, hogy mégis úgy döntöttem, ha valaki felismeri, hát ismerje fel. Egy: nagy jelentőséggel bírt a munkában az, hogy elképzeltem, én hogyan érezném magamat, ha szülővárosomban, ahol évszázadok óta 3-5 nemzetiség él együtt, kitörne egy olyan konfliktus, mint a volt Jugoszláviában. Egy ideig azt hittem, főként elkeseredett lennék vagy dühös, vagy félnék. Míg végül rájöttem, hogy főként szégyellném magam. Úgy, mint Abel Néma - lásd a Delíriumba (a Nap mint nap egyik fejezete - NL). Ezért is neveztem vissza a Zsidóutcát Zsidóutcává. Tehát nem a délkeletet homogenizáltam, hanem a probléma univerzalitására koncentráltam. Egyébként: honnan tudjuk „mi”, hogy melyik is a befogadó ország? Eleve csak egy lenne? Honnan tudjuk, ott (hol?) mennyire látják homogénnek a délkeletet? Annyira, amennyire mi látjuk homogénnek a „nyugatot”? Esetleg egészen másként? Esetleg meg sem fordul egy író fejében ilyesmi? Mert másról van szó? Kettő: csak úgy. Mert megtehettem, íme írói akaratom. Egyébiránt pedig lásd az egész könyv „geográfiai koncepcióját”. A „nyugati nagyváros” vajon melyik? És vajon fontos ez? Ez a fontos? NL: Azért ide kívánkozik egy fordítói megjegyzés, és jó, hogy említed a „nyugati nagyvárost”, hiszen mégiscsak a kilencvenes évek Berlinjének életvilágából vett szavakkal kellett dolgoznom. A probléma univerzális, a hely nem az. És lényegtelenné sem válik, hanem éppen ellenkezőleg: a megnevezés hiánya tesz kíváncsivá, piszkálja a csőrömet, ahogy tetszik. Következetesen és ötletesen hozod létre ezt a hiányt. Például a személynevekkel, a „slivó”-nak nevezett italféleséggel, a Sólymokkal - de főként az elhallgatással. Hogy konkrétan visszakérdezzek: Mi fordul meg egy író fejében, amikor következetesen nem nevezi meg saját eredetét? Düh, gyűlölet, elkeseredés, frusztráció is közrejátszik? TM: Voltam dühös. Néha még vagyok is. De ez a nem-nevezem meg-magamdolog több ennél. Hiszen lehetnék úgy is dühös, hogy igenis megnevezem. Véleményem szerint egyébként meg is neveztem. Nyilvánvalóan a megnevezés nevek, földrajzi nevek kimondása nélkül is lehetséges. Általános megfigyelésem egyébként a következő: vannak írók, akik kimondva tematizálják eredetüket, vannak, akik nem. Én nem. Persze mindkét esetben a fordítottját is teszik. A magát megnevező író (vegyük pl. Esterházyt) éppúgy álcázva lép fel, mint ahogy a rejtőzködő író megmutatja önmagát. Ennek lehetnek személyes okai. A rejtőzködő író nyilván nem akar bizonyos dolgokat reprezentálni, pl. a saját biográfiáját, mert esetleg úgy gondolja, az író legyen egyenlő a szöveggel és kész, vagy esetleg nem akar reprezentálni egy nemzeti irodalmat. Személy szerint úgy mondhatnám: annyi biztos, hogy közép-európai író vagyok. Szűkebben ezt nem határoznám meg. Minek is. Meg aztán utálom az ilyen kérdéseket. NL: Teljesen megértelek. Nekem viszont az a dolgom, hogy föltegyem őket. Regényed címe és felütése Ingeborg Bachmann Matina című regényét idézi föl. A tiszteletadáson túl mi vonz, milyen kapcsolat fűz Bachmannhoz? Érzel párhuzamokat az ő habitusa és a sajátod között? Vagy az ő élethelyzete és a tiéd között? A hatvanas évek Bécse és a kilencvenes évek Berlinje között? TM: Pontosítok: a cím egy Bachmann-verset idéz. A felütés meg sajnos tök véletlen. Amit ugyan el is hallgathatnék, mert úgyse hiszi senki. Én még azt sem tudom, hogy a lektorom észrevette-e a nem szándékolt idézetet vagy sem. Egyébként mindegy. Minden idézet. Illetve nincsenek idézetek. Ami Bachmannt illeti: Úgy vonzódom hozzá, mint minden szenvedő íróhoz. És nyilván másképp, mint a nem-szenvedőkhöz. Tehát inkább olyan nem akarom módon. Miközben be kell látnom és vallanom, hogy sokszor igaza van. Univerzális dolgokban, amelyek, igen, nagyjából ugyanazok Bécsben, Budapesten, Berlinben, tegnap, ma, mindig... NL: Például az erőszak. A sosem csituló harc, háború. Abel is folyton, ahogy írod, „erőszakos afférokba” keveredik. Akár hajánál fogva előrángatott párhuzam Bachmann-nal, akár nem, az agresszió még az intimitást is átitatja vagy éppen keresztezi. Miért szól bele ilyen gyakran az erőszak az alakjaid életébe? TM: Ez nem Bachmann, ez az élet, ahogyan én látom. Utalok a Különös anyag nem véletlenül utolsó elbeszélésére (Kastély), amelyben a főhős így indokolja elmenetelét: „Csupa erőszak vesz körül.” Ez az én örökségem. Egyrészt a konkrét, objektív erőszak, ahogyan az jelen van az önkényuralmi struktúrákban, a kommunizmusban, a katolicizmusban, a tradicionalizmusban. Másrészt ennek szubjektív vetülete énbennem. Idézem egy barátnőmet: „Valamennyien atrocitásoknak voltunk kitéve, de ez nem mindenkit sebzett meg egyformán.” Én sajnos azok közé a hiperszenzibilisek közé tartozom, akik akkor is szenvednek az erőszaktól, ha tőlük földrésznyi távolságra (mással) történik meg. Mint ahogy sajnos a legparányibb mindennapos megnyilvánulását is azonnal észreveszem. Ez a hiperszenzibilitás esetleg (mondom, miután nem ismerem eléggé Bachmann műveit) rokonságban lehet Bachmannéval. Mindenesetre közeli rokonságban van Abel Némáéval, aki hiába van földrésznyi távolságra a háborútól, a háború mégis őbenne zajlik. Hogyan vigyek mágikus momentumokat egy realista történetbe? TM: Ezzel eljutunk a másik párhuzamhoz, amit látok Bachmann és teközötted, hogy számára is, számodra is fontos a psziché betegsége mint metafora. Konkrétabban a pánikbetegség és a depresszió mint a létszorongás kiélezett állapotai. „A pánik nem egy ember állapota. A pánik a világ állapota” - ez regényed leggyakrabban idézett kijelentése. Gondolom, nem véletlenül, hiszen mindannyian találva érezzük magunkat, azok is, akik nem szenvednek ilyen pszichés betegségektől. TM: Igen, így van. Ha megértjük Abel Némát, akkor azért, mert pszichózisa nem más, mint a valamennyiünkben meglévő félelem, szégyenérzet és tehetetlenség (Ohnmacht) felfokozott formában. Ezért is állítom, hogy a „világ állapota” ez. És amennyiben a világ állapota, annyiban nyilván Bachmann állapota is. Valamennyien azt írjuk, amit tudunk. Néha hasonlókat tudunk. Emlékszem a Különös anyag és a Tar Sándor-elbeszélések között felvetett párhuzamra. Amennyire utáltam az utánzás vádját, annyira örültem magának a ténynek, hogy talán mégse vagyok teljesen földönkívüli, hisz lásd, mások is így látják. (Azelőtt nem ismertem TS műveit.) Hogy akkor talán az igazat mondom. És ez fontos. Ha írok és azt meg is jelentetem, azaz „belekeverek” másokat, akkor álljon fenn a lehetőség, hogy az igazat mondom. Viszont ha már az idézeteket említetted, ne feledjük, voltak akart idézetek is. Joyce, Genet, Kassák, Hasek, Gogol jutnak spontán eszembe. NL: Meg Pilinszky. A Nap mint nap egyik mondatát így fordítottam. „Sehol se vagy”-bár azon a helyen én is elbizonytalanodtam, hiszen te is mondod: minden idézet, vagy lehet az is. Ezt a mondatot bárki mondhatja. Nem akarlak a terveidről faggatni. Egy svájci lap úgyis megtette helyettem nemrégiben. Annyit árultál el, hogy (idézem) „A történet már megvan, csak nem tudom, hogyan beszéljem el. Például hogyan vigyek mágikus momentumokat egy realista történetbe feszítő vas használata nélkül?” Megleptél. Elbeszéléseidben egy reális világ „sültrealistán” is elbeszélhető történéseit úgy szcenírozod, hogy meglássuk bennük a mágikust. A Nap mint napban pedig szó szerint mindennapossá teszed a csodát, akár különleges képességek, akár istentapasztalatok, akár csodálatosan intuitív alapon megtett lépések formájában. Szerintem az említett interjúban megfogalmazott feladatot már sikerült végrehajtanod. Ezek szerint még mindig túlságosan ,fegyelmezettnek vagy földhözragadtnak érzed a prózádat? TM: Vajon miről beszélhettem? A mágiának mint olyannak nincs szerepe abban a szövegben, amit éppen írok. Ezért most egyáltalán nem is izgat a téma. A feszítővasról persze van véleményem. Mégpedig, hogy jogos, ha a feszítővas a koncepció része, azaz: akarom, és nem jogos, ha csak nem tudom másként megoldani a megoldandót. És ami a fegyelmezettséget illeti: igen, rendkívül fegyelmezettnek érzem magam (itt: prózámat), bár ez nem ugyanaz, mint „földhözragadtnak” lenni. És ennek ellenére, igen, szeretem a kevésbé fegyelmezett prózákat (ezeket fordítom általában), és néha, igen, sajnálom, hogy nem merek/tudok sokkal vadabb lenni - éppen ezért szeretem a Nap mint nap Delírium-fejezetét. Ha úgy éreztem, túl sok (saját és nem-saját) szabályt kell betartanom a többi fejezetben, akkor a Delíriumba mentem felüdülni. NL: Lipcsében, az Irodalmi Intézetben oktatod a leendő írókat, nemrégiben pedig négy hónapos prózaírói szemináriumot vezettél a berlini Literarisches Colloquiumban. Mire jutottál az írás taníthatóságával kapcsolatban? Mi az, amit átadhatónak gondolsz a saját írói praxisodból? TM: Lipcsében nem az volt a kiindulópontom, hogy vegyünk egy csomó konkrét írói trükköt, és tanítsuk meg, hogyan lehet őket alkalmazni. Természetesen vannak trükkök, de ezek még nem csinálnak írót az emberből. Én „művésznevelésre” gondoltam, vagyis arra, hogy egy húszas évei elején járó (hellyel-közzel még ennél is fiatalabb, 18-19 éves) fiatal íróaspiránsnak szüksége lehet egy „mentorra”. Nekem ez teljes mértékben hiányzott. Ha tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki: Ez oké, ez érdekes, az nem annyira oké, nem annyira érdekes, de azért van benned valami, most még olvasd el ezt meg azt - azt hiszem, jót tett volna. Már csak a személyes fejlődésemnek is. Egyébként sem árt, ha egy író széles látókörű, azaz nem csak a saját problémáival van elfog-