Magyar Lettre Internationale 2006-2007. tél (63. szám)

KEMÉNY - Kemény Istvánnal Bartis Attila beszélget: Élőbeszéd (litera-nagyvizit)

KEMÉNY­­ BARTIS ATTILA FELVÉTELE KEMÉNY ISTVÁNNAL BESZÉLGET BARTIS ATTILA Élőbeszéd BARTIS ATTILA ■ Van pálinkád? KEMÉNY ISTVÁN Nincs, így nem lesz könnyű, mert ez most egy nagyon faramuci helyzet. Németh Gábor arra számított, és első ránézésre nem is ok nélkül, hogy ha mi ülünk le beszélgetni, akkor sokkal közlékenyebb leszel, mint egy vadidegennel. A valóság viszont az, hogy kerek húszévnyi barátság után valószínűleg lehetetlen lesz jó pár dologról úgy beszélgetnünk, hogy majd egyikünk se feszengjen az önismétlés miatt. Különben amikor interjút készítenek veled, melyik az a kérdés, amelyik a legjobban idegesít? Annyira rosszul beszélek, hogy egyszerűen nincs pofám a kérdéseket szidni. Akkor majd lesznek pótkérdések. A pótkérdés olyan kérdés, amely­től engem biztosan kiverne a víz, és valószínűleg te se tennél fel másnak, önmagának viszont ha tetszik, ha nem, felteszi az ember. Rendben. Volt olyan pillanat, amikor a „verset írok”-ból „költő vagyok” lett? Ez azért még ma is problémás... Úgy mutatkozni be, hogy Kemény István költő. Ez valóban problémás. Ma nehéz ezzel a szóval bánni, jól bánni. De, hogy a „költő vagyok” valóban problémás lenne, azt nem hiszem. Igen, igen, erről van szó. Halálra idegesít, ha úgy címez nekem valaki leve­let, hogy K.I. költő... Tehát volt ilyen kitüntetett pillanat, amikor ez átfordult? Csak azért kér­dem, mert tudom, hogy volt, és az ilyen pillanatok, vagy inkább utólag pil­lanattá sűrűsödött évek azért elég fontosak. Igen, volt. József Attila ugyan soha nem volt a kedvencem, de azért élt a fejemben egy ideálkép, hogy egy húszéves költő az írjon egy olyan verset, mint a Tiszta szívvel. És addig nem költő, amíg nem írt egy olyat. De ha olyan jót mond­juk nem is sikerül neki, akkor legalább egy olyat, ami nem suta, nem ügyetlen, nincsenek benne rossz sorok, nem hasonlít egy mai versre (nem sokra becsül­tem az akkori „mai verseket”), és ezeken kívül­ van benne egy ifjúi életprogram. Úgy, mint a Nincsen apám-versben. Ezeket persze csak most fogalmazom meg, hogy mi is élhetett a fejemben erről. Akkoriban csak azt éreztem, hogy egy­szerűen képtelen vagyok megírni egy olyan verset, ami tetszik nekem. Adyval vigasztaltam magam elég szánalmasan (és tévesen), hogy ő 29 éves koráig csak publicisztikát írt, meg rossz verseket. Aztán már szinte váratlanul mégiscsak írtam egy verset, amiről azt gondoltam, hogy elejétől végéig jó... talán elmegy az én nincsenapámomnak. Ez a „Tudod, hogy tévedek” című lett. Volt olyan év 89 óta, amikor nem voltál Erdélyben? Nem. És asszem olyan se, hogy csak egyszer... így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön 24 éves koromban voltam először­­ Pozsonyban, fél napra. Prágában 25 évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös, így is történt: 89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárol­nom egy segesvári vonatjegyet - és akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighisoara, de mindegy. Ha tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én. Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszí­neket. .. Hogy mit is jelent nekem? Ahogy 89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélget­nek. Valahogy másképp, mint itthon. Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz. Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlan­nak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniak­nak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez. Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győ­ződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűn­hetne a névelő a személynevek előttről. Az Ady-cikk volt az utóbbi idők egyik legnagyobb vihart kavaró írása. Egyértelmű, hogy nem hetek, hanem az elmúlt 16 év kellett ehhez a cikkhez. A könyv apropónak megfelel, de mi adta az utolsó lökést, hogy végre megírd? Tavaly megjelent Domokos Mátyásnak A Komp-ország poétája című Ady­­szöveggyűjteménye, ami azoknak is érdekes, akik nem irodalmi érdeklődésű­ek, de szeretnének képben lenni Adyval kapcsolatban. Réz Pál megkérdezte, nem írnék-e erről a könyvről recenziót a Holmiba, és amikor mondtam, hogy nem vagyok filológus, vagyis szakember, azt válaszolta, nem baj, írhatok arról, hogy mi a helyzet ma, 2005-ben Adyval - szerintem. Ezért írtam meg öröm­mel és kínlódva ezt a (mondjuk) esszét. Ebbe aztán belevettem sok minden olyasmit, ami az elmúlt 16 év során zavart, bántott, nyomta a lelkemet. Tulaj­donképpen arról szól a cikk, milyen érzés nekem magyarnak lenni. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de közben úgy éreztem, fontos, amit én gondolok erről, mégpedig azért, mert akik erről a témáról a nyilvánosság előtt írnak, beszélnek, (tisztelet a kivételeknek) nem jól teszik a dolgukat, hanem lélekte­­lenül, gépiesen. A pátosz frusztrált gyűlölködéssé vált az egyik oldalon, az iró­nia kioktató cinizmussá a másikon. Ilyen szavak röpködnek, mint „hazaáruló” vagy „fasiszta”, de úgyse számít, mert csak a másik fél mondta. Illetve nagyon is számít, mert ilyen szavakkal azért élni lehet. Mivel én, egészséges gyávasá­gom révén, többnyire tisztában vagyok a szavak súlyával, ebben az esetben KEMÉNY István Csipalépcső az elfelejtett tanszékekhez ELTE, 1984 Játék méretei és ellenméreggel 1987 Az ellenség művészete Holnap, 1989 Témák a Rokokó­­filmből Holnap, 1991 A koboldkórus JAK - Pesti Szalon, 1993 (Vörös Istvánnal) A Kafka-paradigma Széphalom, 1994 A néma , Pesti Szalon, 1996 Család, gyerekek, autó Palatínus, 1997 Valami a vérről Palatínus, 1998 Hideg, Palatínus, 2001 Élőbeszéd Magvető, 2006 „Komp-ország, a hídról" Holmi, 2006. 2. „litera net-napló" litéra, 2005. 11.28 - 12.04. BARTIS Attila A séta Balassi-JAK, 1995 A kéklő pára Magvető, 1998 A nyugalom Magvető, 2001 A Lázár-apokrifek Magvető, 2005

Next