Magyar Lettre Internationale 2007. nyár (65. szám)

ERDŐS VIRÁG - Erdős Virág - Győré Gabriella: „Nem a saját életünket éljük” (litera-beszélgetés)

ERDŐS VIRÁG­ ­ PETŐ ZSUZSA FOTÓJA ERDŐS VIRÁGGAL GYŐRE GABRIELLA BESZÉLGET Nem a saját életünket éljük Az ELTE esztétika szakán, Lengyel Péter sze­mináriumára írtad az első novelládat. Hogyan alakult az irodalommal való kapcsolatod? Már egész kiskoromban elhatároztam, hogy író leszek, de ezzel aztán el is volt intézve. Jófor­mán a kisujjamat se mozdítottam egészen az egye­tem utolsó évéig, amikor is beiratkoztam erre a bizonyos „írói műhely” címen futó szeminárium­ra. Ez később „szalon” formájában még évekig működött, összejártunk, felolvastuk az írásain­kat, és elmondtuk egymásnak, hogy miket gondo­lunk. Egész biztos jó páran vagyunk, akik innen datáljuk a pályánk kezdetét, és ha végignézünk az akkori névsoron, tényleg sokan vannak közü­lünk, akik azóta is szorgalmasan írnak. Oda járt például Nagy Gabi, Bence Ottó, Csejdy András, Hazai Attila, Hamvai Kornél, Dudás Attila, Péter­­fy Gergely és mások. Ezt a kört kisebb-nagyobb átfedésekkel - az akkor indult Törökfürdő című folyóirat apropójából - „Törökfürdő-nemzedék­ként” is számon szokták tartani, elkülönítendő a minket követő „Sárkányfű-nemzedék”-től. Holott a mi „generációs öntudatunk” valójában nemigen terjedt túl azon, hogy valamennyire kötődtünk Lengyel Péter személyéhez, publikáltunk a Török­fürdőben és szerepeltünk a ’94-es Táncrend című antológiában. Ez a rövid közös előtörténet viszont éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ember ne na­gyon toporogjon többet a kelleténél, és a megfele­lő pillanatban legyen bátorsága elindulni a maga útján. Még védett közeg volt, de már nyilvános fórum, épp annyira volt inspiráló, mint amennyire megengedő, úgyhogy azt hiszem, abszolút szeren­csésnek mondhatom magam, hogy annak idején szegről-végről ide tartoztam én is. Ha nincs a Tö­rökfürdő, talán minden másképp alakul. Életem első novellája, az Özön is ide, a Lengyel Péter-féle szemináriumra íródott, amolyan kötelező pen­zumként. Ez aztán nem sokkal később megjelent a régi, Németh Gábor-Dérczy Péter-féle Magyar Naplóban, majd jött a Táncrend, aztán egy Kor­­niss Péter fotóművésszel közös kötet, az Udvarok, aztán egy JAK-kötet, a Belső udvar, majd 2000- ben az első Magvetős kötet, a Lenni jó. A Lenni jó kötetben elsősorban prózáid so­rakoznak. Számos kritika utalt arra írásaiddal kapcsolatban, hogy nagyon ritmizált, rímes pró­zát írsz. Egy interjúdban azt nyilatkoztad, hogy téged valamelyest zavar is a versekkel való erős rokonsága az írásaidnak. Te, mint szerző, tudtál volna ezen változtatni, ha akarsz. Ennek ellené­re valóban zavar az időnként versek rímtechni­káját alkalmazó stílus? Az a helyzet, hogy én elég keveset írok, vi­szont aránytalanul sokat dolgozom egy-egy írá­son. Hogy a korai írásaim időnként óhatatlanul is belecsúsztak valamiféle kényszeres ritmikus­­ságba, ennek talán az lehet a magyarázata, hogy akkoriban még megvolt az a fixa ideám, misze­rint egy szöveg kidolgozottságának legfelső foka a zeneiség. Mintha a prózaszöveg számára a rím és a ritmus, magyarán a versszerűség valamiféle végső jóváhagyást, legitimációt és egyben meg­kérdőjelezhetetlenséget jelentene. Ha egy mondat rímel és ritmusa van, akkor azt a mondatot nem lehet „másként mondani”. Ergo, gondoltam én, annak a mondatnak „igaza van”. Ma már persze tudom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Persze most is képes vagyok napokig elkalapálgatni egy félmondaton, de most már sokkal inkább azt ta­pasztalom, hogy épp a „keresetlenség illúziója” az, amiért alkalomadtán a legkeményebben meg kell küzdeni. Addig szaggatni, csupaszítani és „dehe­­roizálni” egy mondatot, amíg az a maga szimpla magától­ értetődöttségében megmutatkozik. Vál­tozatlanul valami „végső evidenciát” keresek, és most is úgy gondolom, hogy ehhez meg kell ta­lálni a megfelelő formát, de ehhez nem „díszíteni” és „rakosgatni” kell, hanem „elvonni” és „helyre zökkenteni”, ha érted mire gondolok. A tökéletes és ütős mondatok soha sem „esnek jól” a fülnek, nem „muzsikálnak”, csak úgy „vannak” bele a vi­lágba, sokkal inkább „kopogósak”, mint zeneiek, furcsa mód, még a versekben is. Ezért a végső, eszköztelen egyszerűségért viszont tényleg na­gyon meg kell dolgozni, ráadásul úgy, hogy még véletlenül se látszódjék az igyekezet. Legutóbbi, negyedik kötetedben, a Másmilyen mesékben az élőbeszéd számos fordulatát bele­építed az írásokba: reklámszövegeket, kliséket, szólásokat dolgozol össze prózanyelvében. Nem ezek ellensúlyozására törekszel, mikor a formát átritmizálod? Nem hiszem, hogy bármit is ellensúlyozni kéne. Nem tartozom azok közé, akik kapásból hanyatt vágódnak, ha a minket körülvevő „való világot” a maga nyelvi, tárgyi sajátosságaival együtt viszont­látják az irodalomban. Egyes állítások szerint még nem volt olyan disznó, aki elájult volna, mikor meg­látta a moslékos vályút, úgyhogy azt hiszem a ré­szünkről is meglehetősen nagy képmutatás lenne, ha valamiféle finnyás, entellektüel arisztokratizmus jegyében öklendezni kezdenénk attól, amit egyéb­ként nap mint nap, tele szájjal „fogyasztunk”. Mind­nyájan. Te is, én is. Egyikünk a Spar-pontjait számol­gatja, másikunk az eladott példányszámokat, nem nagy különbség. Hol piacgazdaság van, ott piac­­gazdaság van, és ahol piacgazdaság van, ott reklám van, és szómágia, és permanens verbális agresszió, hogy mást ne mondjak, és mi magunk éppúgy sze­mek vagyunk a láncban, mint a történelem során bármikor. Elég nagy butaság lenne erről nem venni tudomást. Még nagyobb butaság lenne persze bele­nyugodni. A Másmilyen mesék körülbelül erről szól. Hogy így van ez. De hogy ne legyen így. Mennyire érzed emblematikusnak ezeket az elcsépelt szófordulatokat? Nagyon. A legfontosabb, hogy ezek a bizonyos „elcsépelt szófordulatok”, ahogy Te nevezed őket, nálam nem egyszerűen az ornamentika részei, azaz nem pusztán arról van szó, hogy „modern nyelvi környezetbe” helyezem a történeteimet, és ezen túl fogalmazok meg bizonyos állításokat, hanem maga a nyelvhasználat az, amin keresztül állítok valamit, azaz amit a magam szerény, de le-ERDŐS Virág (Korniss Péterrel) Udvarok Városháza, 1993 Belső udvar JAK, 1999 Lenni jó Magvető, 2000 Másmilyen mesék Magvető 2003 „Boldog Margit" Magyar Lettre Internationale, 48 „Nyomozati szakasz" Magyar Lettre Internationale, 57

Next