Magyar Lettre Internationale 2007. ősz (66. szám)

BARTIS - Bartis Attilával Kemény István beszélget: Nincs kivétel (Litera-nagyvizit)

JULIA BAIER FOTÓJA BARTIS ATTILÁVAL KEMÉNY ISTVÁN BESZÉLGET Nincs kivétel KEMÉNY ISTVÁN ■ Az első beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy van-e pálinkám. Akkor nem volt, most van. Vilmoskörte. Ez kiindulási alapnak talán megteszi. Azt szeretném megkér­dezni, hogy nincs-e kedved az életedhez, vagy amiről majd itt beszélgetni fogunk, valamilyen fogódzókat adni. Tárgy- és névmutatót. Kezdve azon, hogy mi az ördög volt az a kommunizmus, például. Tulajdonképpen a lehetséges olvasók egy jó részének egy csomó, nekünk kettőnk szá­mára evidens dologról fogalma sincs. BARTIS ATTILA ■ Attól félek, most hirtelen nem tudok ilyen fogódzókat adni. Meg hát az elég kétségbeejtő lenne, ha azok számára, akik kilencven után, vagy nem sokkal előtte születtek, én kéne elmondjam, mi volt a kommunizmus. Ez elsősorban az anyjuk, apjuk, történelemtanáruk dolga. Persze, az enyém is, meg a tied, majd bizto­san sort is kerítünk rá, de nincs semmi blikkfan­gos, aforisztikus definícióm a kommunizmusra. A séta most újraolvasva sokkal erősebbnek tűnt ." Most újraolvasva a regényeidet, jutott ez az eszembe, és főleg A séta kapcsán. Ezerkilenc­százkilencven táján, amikor rendszerváltás volt, akkor még le lehetett írni Kafkával, vagy Kafka nagyon pontosan leírta azt a szisztémát, azokat a dolgokat, azt a világot, amiben te Romániában, és én is, Magyarországon, fölnőttünk, Közép-Eu­­rópa utóbbi évszázadát. És most. A sétát olvasva támadt egy olyan érzésem, minthogyha kilenc­ven óta nem is hallottam volna Franz Kafka nevét. És azokét a dolgokét sem, amiket ő megírt. ■ Pedig szerintem Kafka sajnos örökérvényű. Nem csak azt írta le nagyon pontosan, ami ki­lencven előtt volt, hanem azt is, ami most van. Ha a kilencven előtti kafkai társadalom volt, akkor a mostani, persze, más formában, szintén kafkai társadalom lesz. Csak még fiatal. Kell még egy kis idő, amíg elkezdjük Kafkát újraolvasni. Te nem így gondolod?­­ Én attól félek, hogy valami nagyon új dolog jön most, aminek még egészen az elején vagyunk, de aminek az egész kelet-európai rendszerváltás csak egy aprócska mellékjelensége volt... - Én eléggé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolat­ban, mármint, hogy az emberi kiszolgáltatottság terén bármi új jönne. A részleteket, a techniká­kat tekintve igen, de a végeredmény tekinteté­ben aligha. ■ Ezenkívül A séta most újra elolvasva sokkal erősebbnek tűnt, mint jó tíz éve. ■ Tényleg? ■ Tényleg. B Akkor lehet, hogy veszem a bátorságot, és új­raolvasom, mert én viszont kilencvenötben olvas­tam utoljára, amikor megjelent. Bátran olvasd újra! Sőt, még valami feltűnt vele kapcsolatban. Lehet, hogy szembedicsérés­­nek fog tűnni. Annak idején, amikor részleteket olvastál nekem belőle (éveken át készült a re­gény), tele volt a szöveg hangzatos mondatokkal, nagyon jó mondatokkal, egyértelmű volt, hogy baromi jók, épp ezt kellett ideírni, pontosak - és mégis, sok mondatról éreztem úgy, hogy vártam őket, nem lepnek meg. Vagy ha megleptek, akkor pont a meglepetésem nem lepett meg... Tudom, hogy furán hangzik. És most újraolvasva úgy tűnik, hogy az egész, az Egész - az új. Amit te hoztál. Mondatról mondatra, ahogy annak ide­jén megismertem, nagyon tetszett, de most tűnik úgy, hogy egészében jóval több. És azok a mon­datok, amikről úgy éreztem, hogy baromi jók, de bárki nagytehetségű fiatalember leírhatta volna őket, azokról most úgy látom, hogy egyenesen hozzád vannak nőve. Sőt, most már azt is látom, hogy már akkor is a te mondataid voltak. A séta mondatai semmivel nem kezdetlegesebbek A nyugalomévá­. Te már akkor is kész író voltál. ■ Mondom, nekem nagyon régi olvasmányélmé­nyem A séta. És féltem is újraolvasni. 2001-ben, amikor megjelent a második kiadása, de ezt most nagyon-nagyon halkan mondom, úgy tettem, mint aki becsülettel elvégezte a munkáját, belenéztem a korrektúrapéldány elejébe, közepébe, végébe, javítgattam is egy-két vesszőhibát, de valamiért nem volt se bátorságom, se türelmem újraolvasni az egészet. Valószínűleg attól féltem, nem állnám meg, hogy ne írjam át legalább bizonyos részeit. B És nagyon-nagyon halkan megjelenhet a Li­­terán, hogy nem olvastad el a korrektúrát? B Szerintem meg. Legalábbis... Nézd, számomra istenigazából akkor van értelme ennek az egész in­terjúnak, hogyha az évek óta jól bevárt rutinválaszai­mon kívül más is eszembe jut. Akár ilyen apróság is.­­ Ezt lehet, hogy nem kérdezte meg tőled senki, mert ezt kimondottan nekem mondtad egyszer vagy húsz éve, te tizenöt éves korod óta gyakor­latilag nem változtál. Hogy akkor felnőttél, és azóta ilyen vagy, mondtad akkor. Most harminc­kilenc évesen mondanád-e ugyanezt? * Hát bizonyos értelemben sajnos igen. Bár most kissé kétségbe ejt, hogy nem emlékszem erre a mondatra. Márpedig amikor ezt mondhattam, az biztos egy nagyon fontos helyzet volt. És most egyszerűen nem emlékszem rá, na mindegy. Igen, tizenöt, vagy inkább tizennégy éves koromban gyakorlatilag felnőttem. Ami nem azt jelenti, hogy azóta nem változtam, de attól tartok, hogy a lénye­gi dolgok akkor eldőltek. És ez nem öröm. Hogy a félelmeim, a reflexeim, a védekezéseim, a hárí­tásaim legfeljebb cizellálódtak, de a motor, ami működteti őket, ugyanaz. Természetesen nagyon sok minden történt azóta. Olyan dolgok, amelyek alapvetően változtatják meg az ember életét, és ezáltal magát az embert is. De a működési elv, azt hiszem, ugyanaz. Amiben az a legrosszabb, hogy az ember közben mégiscsak szert tett valamiféle önismeretre, tudásra... a bölcsességtől még na­gyon távol, de valamiféle tudással azért már két­ségbevonhatatlant rendelkezik önmagáról és a világról, így amikor azt látja, hogy ez a tudása nem segíti különösebben az életének az alakításában, hogy minden igyekezete ellenére újra meg újra elköveti ugyanazokat a hibákat, esetleg bűnöket, akkor könnyen kicsúszik a talaj a lába alól. Ifjúkor és férfikor . Ifjúkor és férfikor. A kettő közt innen nézve valami különbség azért van. És amikor ezt a mondatot mondtad, az még az ifjúkorodhoz tar­tozott. Ha volt neked olyan... - Pont ezt akartam mondani. Hogy így lassan negyvenévesen a mostanit már nyugodtan férfi­kornak nevezhetjük. Viszont azt az időszakot nem tudom ugyanilyen nyugodtan ifjúkornak nevezni. Nem mintha kronológiailag, vagy akár az érettség tekintetében nem lett volna az, mégis, az ifjúkor mintha kimaradt volna az életemből. Például nin­csenek jellegzetesen ifjúkori kapaszkodóim. Pont most, Vásárhelyen beszélgettem erről Ettivel. Ők már megszállottan szervezik az osztály- és évfo­lyam-találkozókat. Én az életben nem voltam egy találkozón. Nem volt osztályom. Összevissza jár­tam mindenféle iskolába egy keveset, abbahagy­tam, újrakezdtem, húsz éves voltam, amikor estin leérettségiztem. Nem voltam egyetemista. Nem voltam katona. Nem volt egyetlen stabil, jelleg­zetesen ifjúkori közege sem az életemnek. Olyan időszak, amelyről már akkor lehet tudni, hogy majd egyszer lesznek hosszú esték, amikor ezek­re az évekre emlékezünk. Egy olyan este, ami után mondjuk te megírod az Egy nap életet. De BARTIS Attila A séta Balassi-JAK, 1995 A kéklő pára Magvető, 1998 A nyugalom Magvető, 2001 A Lázár-apokrifek Magvető, 2005 KEMÉNY István Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez ELTE, 1984 Játék méreggel és ellenméreggel 1987 Az ellenség művészete Holnap, 1989 Témák a Rokokó­­filmből Holnap, 1991 A koboldkórus JAK - Pesti Szalon, 1993 (Vörös Istvánnal) A Kafka-paradigma Széphalom, 1994 A néma - Pesti Szalon, 1996 Család, gyerekek, autó Palatínus, 1997 Valami a vérről Palatínus, 1998 Hideg Palatínus, 2001 Élőbeszéd Magvető, 2006 »Komp-ország, a hídról" Holmi, 2006.2. lítera net-napló" (itera, 2005. II. 28 - 12.04. .Kemény Istvánnal beszélget Bartis Attila" (litera-nagyvizit) Magyar Lettre Internationale, 63­1 BARTIS

Next