Magyar Lettre Internationale 2009. tavasz (72. szám)
LENGYEL PÉTER - Lengyel Péterrel Barna Imre beszélgetett 1993-ban: "Figyeljétek a mesélő embert"
Magyar Lettre Internationale tavasz zacskóból, Technocol Rapid, piros tubusos), mind két nembeli szeretők - egyetlen lassú öngyilkosság volt az élete, ezt a formát találta az ellenkezés a Renddel szemben. Vakon tapogatózva kereste a sötétben, hogy ő kicsoda-micsoda, és a regénytől egyszerre csak eszébe jutott valami. Regényeket nem pedagógiából írnak - én biztosan nem -, rá mégis sokszor gondolok. Adni tudtam neki, és attól jól érzem magam. Van a könyvben egy darab világ, ország, város . Térjünk vissza a Búcsútok, melyben egyrészt, ugye, adva vannak az apád képei, másrészt adva van egy szöveg, amelynek az egyik fontos motívuma egy - nem is egy, hanem ötven - kaleidoszkóp: sztaniolpapír hengerbe foglalt háromoldalú üveghasábban mindenféle csillogó, rázogatható, átrendezhető kis törmelékek. Maga a szöveg is törmelékes. Szándékos-e ez a kontraszt, mely a fényképek megkomponáltsága és a kaleidoszkóp fantasztikus törmelékei közt rezeg.? ■ Van a könyvben egy darab világ, ország, város ezerkilencszázhuszonnyolc és harmincnyolc közöttről. És van egy másik darab világ, ország, város ezerkilencszázötvenből. Hogy ezek hogyan hatnak egymásra? Nem Merényi Endre dolga, hogy ezt elmondja, és nem is Lengyel Péteré. ■ Úgy veszem észre, hogy nemcsak magadról mint szerzőről, nemcsak a „műhelytitkaidról” nem beszélsz szívesen, hanem a téged körülvevő világ általában fontosnak tartott tényeit sem igen szereted néven nevezni. Ez főleg az újabb műveidre jellemző, a korábbiakra kevésbé. A Búcsú utcanevei, apró részletei - az újlaki utcanevek vagy a slágerszöveg-részletek - nagyon is stimmelnek, de például a II. világháborút következetesen „kettes sorszámú nagy mészárlásának, Rákosit „zömök helytartó”-nak, Sztálint „bajuszos külföldi politikus"-nak nevezed... ■ Az volt, azok voltak. A világ tényeit a nevükön, mi az, hogy. Ezeket az urakat, a kis bajszos társukkal együtt viszont nem szeretném emlegetni. Épp eleget írták le a nevüket, többször, mint a Bartók Béláét és Szent-Györgyi Albertét együttvéve. Jó, ilyen a világ. Torz. De ehhez nem kötelező hozzátenni. Pontosabb a mészárlást mészárlásnak nevezni, a háború szó azt a hamis látszatot keltheti, minthogyha itten az emberi történelem valamelyest civilizált keretei közé sorolható cselekménysor zajlott volna, úri modorban, kialakult szabályokkal. Pontosabb, ha azt az embert, aki egy külföldi hatalom érdekeit érvényesíti a mi érdekeink rovására, helytartónak mondom, mint mondjuk első titkárnak vagy kilencediknek. Ezek néven nevezett tények. ■ Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy „nem érdemes tudni", ki a miniszterelnök. ■ Ma is azt mondom. Már így is túl sok időt pazaroltunk rájuk. Azt inkább Bartókra kellett volna fordítanunk. Vagy Szent-Györgyire, Weöresre, Károli Gáspárra, Neumann Jánosra, Jékelyre, kit mondjak még? Nem mintha olyan nagyon értenék a zenéhez vagy az informatikához. Csak ők az emberiség vezetői, ellentétben az így-úgy ügyeskedő kisintrikusokkal, akiket vezetőnek nevez rengeteg kilo- és megawattal mindenféle médium. S akik úgy tartoznak csak a fontos dolgok közé, mint a földrengés vagy az árvíz. A valóságos dolgok mások. ■ A gyerekkorod szereplői például, akik persze, gondolom, nem az eredeti nevükön szerepelnek az írásaidban. ■ És nem a gyerekkorom szereplői. A könyvben, ha minden jól megy, olyasvalami születik, ami azelőtt még nem volt. Ezért sem szereplői semmi másnak, csak annak a regénynek. ■ Magyarázz meg nekem valamit. A Búcsú háttere - mármint az ezerkilencszázötvenes - valami elképesztően lepusztult, elromlott, összeviszsza kuszált háttér. „Ahol" - hogy téged idézzelek - „nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. Szarkupac áll a nyilvános vécében. Ahol a járókelők sziszegve utálják egymást az utcán”, és a többi. Mindez egy olyan összeomlásnak, egy olyan rombolásnak, egy olyan megszállásnak, egy olyan helyzetnek a következménye, persze, amelynek a „fő szereplőit” - legyen a kedved szerint - ne nevezzük néven. De ebben a szituációban az emberek, hogy megint téged idézzelek, „az úgynevezett történelem ellenére, mintegy" tévedésből", mégiscsak élik tovább az életüket. És mindez valahogy valami hihetetlenül vonzó képpé áll össze. Vonz, mert szeretet van benne. Hazaszeretet. Ez persze nem újság nálad. ■ Ki nem szereti a hazáját? A legtermészetesebb emberi válasz a fákra, falakra, a lányok nevetésére. ■ Mégis, valahogy most vettél le igazán a lábamról engem, a gyökértelen budapestit... ■ Megint közbe kell vágnom: ez hülyeség. ■ Micsoda? ■ Hogy gyökértelen volnál. Hogy valaki attól, hogy budapesti, gyökértelen volna. ■ Jó, hát túl vagyok rajta. Mondjuk, többek közt te is hozzásegítettél - mint azt a fiút a saját emlékeire való rácsodálkozáshoz -, hogy rájöjjek: igenis vannak gyökereim. ■ Hogyne volnának. Mondani sem kell. Ami az idézetet illeti, hadd finomítsak. A szöveg, ott (a szerelő lopja ki az alkatrészt) a holnapra - mánkra - vonatkozik. Hogy bár még nem sejtjük, de „már kinyújtotta felénk állábait" az a világ. ■ „...a felzabáló Balkán". ■ Igen. Amit a magyar köznyelvben és történelemben a balkanizálódás jelent. Nem függetlenül olyan élményektől, mint a török hozta pusztulás.. Ötvenben itt még épp csak elkezdődött, ami a hatvanas-hetvenes évekre aztán beérett. ■ Mondd, Péter, nincs benned nosztalgia? Nem úgy értem persze, hogy az ötvenes évek iránt. De nem érzed-e úgy, hogy milyen jó is volt, mondjuk, tíz éve, szenvedve bár, de azt hinni, hogy ha visszahúzódna egyszer ez az egész „Balkán", ha elmennének egyszer a megszállók, akkor bezzeg kiderülne, hogy milyen nagyszerű világ is ez itt?... Elmentek a megszállók, de a Balkán még mindig itt van valahol. ■ Ki kell, hogy ábrándítsalak. Én tíz évvel ezelőtt sem szenvedéssel töltöttem az életemet. Pontosan tudtam, mennyire illetlen dolog, de nem szenvedtem. Nincs semmiféle nosztalgia. A kérdés második részére: ezt csakugyan nem képzeltem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy itt a legutóbbi megszállás előtt sem volt demokrácia. A hetven év féltotális, majd totális uralmai jobban hatottak, mint képzeltük. Legyünk pontosabbak, mint képzeltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezne emberszámba vehető, valamiféle minőséget képviselő honfitársam, aki ne a legszabadabb demokráciákra vetné szemét, s ha egyszer a megszállók elmennek, ne a létező legszabadabb és a legdemokratikusabb földön kívánna élni. Roszszul gondoltam, ez is tény, sajnos. De hogy ettől az előző, beteljesedett terrorra, akár már puhuló állapotára, nosztalgiával néznék? Isten ments. Amióta az eszemet tudom, rémuralomról, egyén és nemzet önrendelkezéséről, nyitott országról és nyitott lélekről, a lelkiismeret szabadságáról vagy a tengelyhatalmakról és a szövetségesekről mindig ugyanaz volt a véleményem, nincs rá okom, hogy változzon. Halmozottan előnyös helyzetű gyerek voltam. Azokat az éveket, amikor egy ember beszerzi az alapélményeit a külvilágról, árvaházban meg az óbudai flaszteron töltöttem. Az utcán nincs esélye a párthazugságoknak. Nem hiszem, hogy nosztalgiánk támadhatna egy jó kis török megszállásra. Levettem a kezemet a közéletről. Nem nézek párttelevíziót, és nem hallgatok rádiót - amióta a helyi nemzeti szocialista kiáltvány imponderábiliáin szöszmötölnek. ■ Jó, ne politizáljunk, hiszen mondtad már, hogy nem érdekel. Bár egyetlenegyszer, nagyjából egy éve mégiscsak volt egy politikai jellegű megnyilvánulásod. Egy rövid, de annál szenvedélyesebb írást tettél közzé akkor, amikor először támadtak neki Göncz Árpádnak. Gondolsz-e valamit ugyanerről most, kilencvenhárom nyarán? ■ Beszéltem már máskor is, rovatom volt a Magyar Naplóban, amikor megadták a jelet az ország kettészakítására, írótársaimat a náci nürnbergi törvények alapján osztályozták nyomtatásban, elképzelhetővé tették ezerkilencszázharminchárom hangját. Ugyanazt gondolom, nincs vitám ezekkel, és embert enni nem való. Ugyanazt gondolom. Sőt, azok után, amiket ugyanazok a figurák időközben az ország jövője, a demokrácia, a sajtószabadság ellen tettek, még úgyabbul. Miért épp akkor érezted úgy, hogy egy politikai ügyben hallatnod kell a hangodat? ■ Akkor egyszerre torkig voltam, elszakadt a cérna, tele lett. Bemutatták a támadók, hogy az ország demokratikus alapintézményeit, az egyensúlyt és ellenőrzést, amely nélkül nincs demokrácia, habozás nélkül feláldoznák a pillanatnyi párthaszonért és magánbuliért. Ennyi az egész. Na hallod. Úgynevezett politikusok azt hiszik, ötven évvel a Nagy Mészárlás után, hogy hitvalló nácikkal köthetnek nagy ügyesen taktikai szövetséget, aztán majd kezet mosnak... Nem értesültek róla, hogy a nemzeti szocializmus, a képviselőivel együtt kívül esik az emberiség körein. A kurzus elévülhetetlen bűne, hogy elképzelhetővé tette a hangnemet. Soha semmi le nem mossa róluk a történelmi felelősséget - hogy a hazámban valakit büntetlenül lehet fejbe rúgni, gyilkolni azért a bűnért, hogy a pigmentációja eltérő, legyünk pontosak, sötétebb ... Amúgy nézd meg a házfalakat, amikor nincs pontosan meghatározható politikai gerjedelem és érdek: az emberek, akármilyen • "2 . szám