Magyar Lettre Internationale 2009. tavasz (72. szám)

LENGYEL PÉTER - Lengyel Péterrel Barna Imre beszélgetett 1993-ban: "Figyeljétek a mesélő embert"

Magyar Lettre Internationale tavasz zacskóból, Technocol Rapid, piros tubusos), mind­ két nembeli szeretők - egyetlen lassú öngyilkos­ság volt az élete, ezt a formát találta az ellenkezés a Renddel szemben. Vakon tapogatózva kereste a sötétben, hogy ő kicsoda-micsoda, és a regénytől egyszerre csak eszébe jutott valami. Regényeket nem pedagógiából írnak - én biztosan nem -, rá mégis sokszor gondolok. Adni tudtam neki, és attól jól érzem magam. Van a könyvben egy darab világ, ország, város . Térjünk vissza a Búcsútok, melyben egyrészt, ugye, adva vannak az apád képei, másrészt adva van egy szöveg, amelynek az egyik fontos motívuma egy - nem is egy, hanem ötven - kale­idoszkóp: sztaniolpapír hengerbe foglalt három­oldalú üveghasábban mindenféle csillogó, rázo­­gatható, átrendezhető kis törmelékek. Maga a szöveg is törmelékes. Szándékos-e ez a kontraszt, mely a fényképek megkomponáltsága és a kalei­doszkóp fantasztikus törmelékei közt rezeg.? ■ Van a könyvben egy darab világ, ország, város ezerkilencszázhuszonnyolc és harmincnyolc kö­­zöttről. És van egy másik darab világ, ország, város ezerkilencszázötvenből. Hogy ezek hogyan hat­nak egymásra? Nem Merényi Endre dolga, hogy ezt elmondja, és nem is Lengyel Péteré. ■ Úgy veszem észre, hogy nemcsak magadról mint szerzőről, nemcsak a „műhelytitkaidról” nem beszélsz szívesen, hanem a téged körülve­vő világ általában fontosnak tartott tényeit sem igen szereted néven nevezni. Ez főleg az újabb műveidre jellemző, a korábbiakra kevésbé. A Búcsú utcanevei, apró részletei - az újlaki utca­nevek vagy a slágerszöveg-részletek - nagyon is stimmelnek, de például a II. világháborút követ­kezetesen „kettes sorszámú nagy mészárlásának­, Rákosit „zömök helytartó”-nak, Sztálint „baju­szos külföldi politikus"-nak nevezed... ■ Az volt, azok voltak. A világ tényeit a nevükön, mi az, hogy. Ezeket az urakat, a kis bajszos társuk­kal együtt viszont nem szeretném emlegetni. Épp eleget írták le a nevüket, többször, mint a Bartók Béláét és Szent-Györgyi Albertét együttvéve. Jó, ilyen a világ. Torz. De ehhez nem kötelező hoz­zátenni. Pontosabb a mészárlást mészárlásnak ne­vezni, a háború szó azt a hamis látszatot keltheti, minthogyha itten az emberi történelem valame­lyest civilizált keretei közé sorolható cselekmény­­sor zajlott volna, úri modorban, kialakult szabá­lyokkal. Pontosabb, ha azt az embert, aki egy kül­földi hatalom érdekeit érvényesíti a mi érdekeink rovására, helytartónak mondom, mint mondjuk első titkárnak vagy kilencediknek. Ezek néven ne­vezett tények. ■ Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy „nem érdemes tudni", ki a miniszterelnök. ■ Ma is azt mondom. Már így is túl sok időt paza­roltunk rájuk. Azt inkább Bartókra kellett volna for­dítanunk. Vagy Szent-Györgyire, Weöresre, Károli Gáspárra, Neumann Jánosra, Jékelyre, kit mondjak még? Nem mintha olyan nagyon értenék a zené­hez vagy az informatikához. Csak­ ők az emberiség vezetői, ellentétben az így-úgy ügyeskedő kisint­­rikusokkal, akiket vezetőnek nevez rengeteg kilo- és megawattal mindenféle médium. S akik úgy tartoznak csak a fontos dolgok közé, mint a föld­rengés vagy az árvíz. A valóságos dolgok mások. ■ A gyerekkorod szereplői például, akik persze, gondolom, nem az eredeti nevükön szerepelnek az írásaidban. ■ És nem a gyerekkorom szereplői. A könyvben, ha minden jól megy, olyasvalami születik, ami az­előtt még nem volt. Ezért sem szereplői semmi másnak, csak annak a regénynek. ■ Magyarázz meg nekem valamit. A Búcsú hát­tere - mármint az ezerkilencszázötvenes - vala­mi elképesztően lepusztult, elromlott, összevisz­­sza kuszált háttér. „Ahol" - hogy téged idézzelek - „nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. Szarkupac áll a nyilvános vécében. Ahol a já­rókelők sziszegve utálják egymást az utcán”, és a többi. Mindez egy olyan összeomlásnak, egy olyan rombolásnak, egy olyan megszállásnak, egy olyan helyzetnek a következménye, persze, amelynek a „fő szereplőit” - legyen a kedved szerint - ne nevezzük néven. De ebben a szitu­ációban az emberek, hogy megint téged idézze­lek, „az úgynevezett történelem ellenére, mintegy" tévedésből", mégiscsak élik tovább az életüket. És mindez valahogy valami hihetetlenül vonzó képpé áll össze. Vonz, mert szeretet van benne. Hazaszeretet. Ez persze nem újság nálad. ■ Ki nem szereti a hazáját? A legtermészetesebb emberi válasz a fákra, falakra, a lányok nevetésére. ■ Mégis, valahogy most vettél le igazán a lá­bamról engem, a gyökértelen budapestit... ■ Megint közbe kell vágnom: ez hülyeség. ■ Micsoda? ■ Hogy gyökértelen volnál. Hogy valaki attól, hogy budapesti, gyökértelen volna. ■ Jó, hát túl vagyok rajta. Mondjuk, többek közt te is hozzásegítettél - mint azt a fiút a saját emlékeire való rácsodálkozáshoz -, hogy rájöj­jek: igenis vannak gyökereim. ■ Hogyne volnának. Mondani sem kell. Ami az idézetet illeti, hadd finomítsak. A szöveg, ott (a szerelő lopja ki az alkatrészt) a holnapra - mánk­ra - vonatkozik. Hogy bár még nem sejtjük, de „már kinyújtotta felénk állábait" az a világ. ■ „...a felzabáló Balkán". ■ Igen. Amit a magyar köznyelvben és történe­lemben a balkanizálódás jelent. Nem függetlenül olyan élményektől, mint a török hozta pusztulás.. Ötvenben itt még épp csak elkezdődött, ami a hatvanas-hetvenes évekre aztán beérett. ■ Mondd, Péter, nincs benned nosztalgia? Nem úgy értem persze, hogy az ötvenes évek iránt. De nem érzed-e úgy, hogy milyen jó is volt, mond­juk, tíz éve, szenvedve bár, de azt hinni, hogy ha visszahúzódna egyszer ez az egész „Balkán", ha elmennének egyszer a megszállók, akkor bez­zeg kiderülne, hogy milyen nagyszerű világ is ez itt?... Elmentek a megszállók, de a Balkán még mindig itt van valahol. ■ Ki kell, hogy ábrándítsalak. Én tíz évvel ezelőtt sem szenvedéssel töltöttem az életemet. Pontosan tudtam, mennyire illetlen dolog, de nem szenved­tem. Nincs semmiféle nosztalgia. A kérdés második részére: ezt csakugyan nem képzeltem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy itt a legutóbbi megszállás előtt sem volt demokrácia. A hetven év féltotális, majd totális uralmai jobban hatottak, mint képzeltük. Legyünk pontosabbak, mint képzeltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezne emberszámba vehető, valamiféle mi­nőséget képviselő honfitársam, aki ne a legszaba­dabb demokráciákra vetné szemét, s ha egyszer a megszállók elmennek­­, ne a létező legszabadabb és a legdemokratikusabb földön kívánna élni. Rosz­­szul gondoltam, ez is tény, sajnos. De hogy ettől az előző, beteljesedett terrorra, akár már puhuló álla­potára, nosztalgiával néznék? Isten ments. Amióta az eszemet tudom, rémuralomról, egyén és nemzet önrendelkezéséről, nyitott országról és nyitott lé­lekről, a lelkiismeret szabadságáról vagy a tengely­­hatalmakról és a szövetségesekről mindig ugyanaz volt a véleményem, nincs rá okom, hogy változzon. Halmozottan előnyös helyzetű gyerek voltam. Azo­kat az éveket, amikor egy ember beszerzi az alap­élményeit a külvilágról, árvaházban meg az óbudai flaszteron töltöttem. Az utcán nincs esélye a párt­hazugságoknak. Nem hiszem, hogy nosztalgiánk támadhatna egy jó kis török megszállásra. Levettem a kezemet a közéletről. Nem nézek párttelevíziót, és nem hallgatok rádiót - amióta a helyi nemzeti szocialista kiáltvány imponderábili­­áin szöszmötölnek. ■ Jó, ne politizáljunk, hiszen mondtad már, hogy nem érdekel. Bár egyetlenegyszer, nagyjá­ból egy éve mégiscsak volt egy politikai jellegű megnyilvánulásod. Egy rövid, de annál szenve­délyesebb írást tettél közzé akkor, amikor először támadtak neki Göncz Árpádnak. Gondolsz-e va­lamit ugyanerről most, kilencvenhárom nyarán? ■ Beszéltem már máskor is, rovatom volt a Ma­gyar Naplóban, amikor megadták a jelet az ország kettészakítására, írótársaimat a náci nürnbergi törvények alapján osztályozták nyomtatásban, el­képzelhetővé tették ezerkilencszázharminchárom hangját. Ugyanazt gondolom, nincs vitám ezekkel, és embert enni nem való. Ugyanazt gondolom. Sőt, azok után, amiket ugyanazok a figurák időközben az ország jövője, a demokrácia, a sajtószabadság ellen tettek, még úgyabbul. Miért épp akkor érezted úgy, hogy egy politi­kai ügyben hallatnod kell a hangodat? ■ Akkor egyszerre torkig voltam, elszakadt a cérna, tele lett. Bemutatták a támadók, hogy az ország demokratikus alapintézményeit, az egyen­súlyt és ellenőrzést, amely nélkül nincs demokrá­cia, habozás nélkül feláldoznák a pillanatnyi párt­haszonért és magánbuliért. Ennyi az egész. Na hallod. Úgynevezett politikusok azt hiszik, ötven évvel a Nagy Mészárlás után, hogy hitvalló ná­cikkal köthetnek nagy ügyesen taktikai szövetsé­get, aztán majd kezet mosnak... Nem értesültek róla, hogy a nemzeti szocializmus, a képviselőivel együtt kívül esik az emberiség körein. A kurzus elévülhetetlen bűne, hogy elképzelhetővé tette a hangnemet. Soha semmi le nem mossa róluk a történelmi felelősséget - hogy a hazámban vala­kit büntetlenül lehet fejbe rúgni, gyilkolni azért a bűnért, hogy a pigmentációja eltérő, legyünk pon­tosak, sötétebb ... Amúgy nézd meg a házfalakat, amikor nincs pontosan meghatározható politi­kai gerjedelem és érdek: az emberek, akármilyen • "2 . szá­m

Next