Magyar Lettre Internationale 2010. tavasz (76. szám)

TAKÁTS JÓZSEF - Takáts József: Az újra-elképzelt város (A pályázatíró epilógja)

TAKÁTS JÓZSEF Az újra­ elképzelt város Most, 2010 elején, sokan kérdezik, ismerősök és újságírók is, hogyan látom, mi valósult meg a „Pécs - Európa Kulturális Fővárosa, 2010” prog­ram egykori (2004—2005-ös) terveiből és mi nem. Az építkezések elkezdődtek, de a befejezésükhöz még hónapok kellenek. Még nem születtek meg a finanszírozási és vezetési döntések az új épületek­ben működő új intézményekről (például a Konfe­rencia- és Koncertközpontról), így nehéz megítél­ni, hogyan fognak működni 2011-től. A 2010-es év programja ismert, de az eseménysorozat még nem kezdődött el. Ma még nem lehet mást ér­tékelni, mint a 2005. októbere óta eltelt időt, az előkészület időszakát, s erről a véleményem nem sokat változott az elmúlt hónapokban és években. Ez az oka annak, miért kerül itt egymás mellé egy 2007-es interjú és egy 2009-es nyilatkozat szöve­ge. Az előbbi, mivel döntően építész- és építészet iránt érdeklődő közönség számára készült, főként a program várostervezési kérdéseivel foglalkozik, az utóbbi viszont inkább a 2010-es év pécsi kultu­rális programjainak tervezésével. A kulturális várostervezés és a Pécs2010-program Lemondásod óta közel másfél esztendő telt el­, azóta talán ha egyszer találkoztunk szemé­lyesen, bár én többször is jártam Pécsett, az épí­tészeti tervpályázatok, eredményhirdetései miatt. Hogyan nézel most vissza a lemondásod előtti időre, az akkori munkádra? 2006 júniusában léptem ki a Pécs 2010-prog­­ram vezetéséből; azóta nyilvánosan - egyetlen kis cikket kivéve - nem beszéltem a program állásá­ról. Beleírtam az önéletrajzomba, hogy 2004 és 2006 között kulturális várostervezéssel foglalkoz­tam (ami az angol „cultural planning of the city” vagy „urban cultural planning” fordítása), s igye­keztem visszatérni a befejezetlen könyveimhez. Persze, azt hiszem, Magyarországon nem sokat mond az a kifejezés, hogy kulturális városterve­zés, úgyhogy talán legjobb lesz már az interjú ele­jén elmondani, mit is jelent. Amikor 1990 táján Nyugat-Európában városirányítók és városkutatók számára világossá vált, hogy vége a városfejlődés ipari szakaszának, s ez a fejlődési szakasz sok he­lyen kiüresedő ipartelepeket, csökkenő népessé­gű várost, emiatt csökkenő bevételekkel rendelke­ző önkormányzatot, emiatt romló közszolgáltatá­sokat, lepusztuló lakótelepeket, a fiatal és képzett generációk elköltözését hagyta maga után, akkor némelyekben felmerült, hogy talán a kultúra fej­lesztése lehet a kivezető út a városok válságából. Ha azt akarjuk, hogy egy hanyatló városba tőke települjön, képzett munkaerő vándoroljon, s ne költözzenek el a fiatalok, akkor érdekeseb­bé, élettel telibbé, egyedibbé kell változtatnunk a városunkat, hogy ne azt sugározza magáról, hogy hanyatló és tanácstalan, hanem hogy izgalmas és kísérletező. S ezt a városátváltoztatást elsősorban a kultúra révén tudjuk elérni, a szó­tag értelmében értve ezt a fogalmat. Az egykori ipari épületeknek kulturális funkciót lehet adni; egy új múzeumépí­téssel fel lehet éleszteni lepusztulóban lévő városi környezetét; ha kicseréljük egy városi tér fantázi­átlan utcabútorait egyediekre és újszerűekre, töb­ben fognak arra sétálni, és hamarosan kávéház és magángaléria nyílik a most üresen álló üzlethelyi­ségekben­­, s mindezek több turistát vonzanak a városba, s hamarosan több diák jelentkezik a vá­rosunk egyetemére, mint korábban. A kulturális várostervezés ezzel foglalkozik, a kulturális fej­lesztésen keresztüli városmegújítással. A pályázati könyvbe, A határtalan városba beleírtam az in­doklását, miért kulturális várostervezésnek neve­zem „városi kulturális tervezés” helyett: „A kultú­ra tervezése a város tervezését jelenti, és viszont.” Persze, már túl voltunk a hazai kulturális fővá­ros-pályázat első fordulóján, amikor lassan rájöt­tem, hogy mit is csinálok valójában, s hogy angol egyetemeken diplomát lehet szerezni olyan szako­kon, ahol oktatják, amit én itt a munkatársaimmal kitalálni próbálok. Úgyhogy autodidakta módon, este tanulmányokat olvasva, napközben fejlesz­tési projekteken vitatkozva tanultam meg, mi a kulturális várostervezés. Egy Hans Mommaas-dol­­gozatból lestem el a ku­ltu­rá­l­isnegyed-fej­lesz­tés el­veit, építész munkatársamtól, Patartics Zorántól a katalizátorjellegű köztérfejlesztését, és így tovább. 2005 októberében, egy héttel Pécs győzelmé­nek­ a bejelentése után - a pályázatokat érté­kelő szakmai zsűri tagjaként - cikket írtam az Élet és irodalomba, amelynek az volt az alcíme, hogy „Urbanista alkotómunka város-sámánok­kal”. E cím rátok, a pályázat íróira utalt. Neked, aki elsősorban irodalmár vagy, lennie kell sze­mélyes vonzódásodnak ahhoz, hogy fel tudjad vállalni ezt a szerepet, ami egy térség fokozott megértését és féltő gondozását, elevenítő megfo­galmazását jelenti. Tájékozódást a teljesség felé. A „város-sámán”, gondolom, az angol „urban guru” fordítása, Charles Landryt vagy Richard Flo­ridát nevezik így a nyugati világban. Ezek a guruk tényleg hatottak rám, nem is szövegszerűen, in­kább a kisugárzásuk által. Emlékszem, amikor elő­ször rákattintottam Florida honlapjára: a képer­nyő felét a fotója foglalta el, a fotó felét pedig a cipőtalpas, asztalra feltett lábbal ült, és nevetett bele a kamerába - ez a vidám egyéniség-hang­súlyozás tanulságosabb volt szinte, mint a kreatív osztályról írt passzusai. De inkább elmesélek egy történetet a saját város-sámáni múltamból. Van egy bilbaói képeslapom, amelyen a Guggenheim Múzeum látható, előtte Puppyval, Jeff Koons ha­talmas növénykutyájával. Egy alkalommal, amikor önkormányzati politikusoknak és hivatalnokok­nak tartottam tájékoztatót a munkánkról (persze, a meghívottak tizede sem jött el rá), elvittem ma­gammal a képeslapot, hogy a segítségével magya­rázzam el, mire jó a művészeti beruházás a város­­fejlesztésben. Hogy nem költséges dísz, hanem a fejlesztés motorja, hogy ha Puppy Pécsett állna a jövendő Zenei és Konferenciaközpont előtt, csak e szobor miatt százezerrel nőne Pécs turizmu­sa egy év alatt. „Mindegy, hogy tetszik-e nekünk Puppy vagy sem, mondtam; ha a kutya itt állna, többszörösére nőne a város tőkevonzó képessége, ez a kutya közvetve több munkahelyet hozna létre a városban, mint tíz bevásárlóközpont idetelepí­tése.” Egy másik alkalommal azt mondtam nekik, hogy nincs sok értelme, hogy az önkormányzat hivatalában elkülönítve működik a kulturális és a városfejlesztési osztály, ezt a két területet valójá­ban egységesen kellene irányítani. Gondolom, azt hitték, hogy viccelek. A város-sámán akkor ugyan rögtönzött szó­­kapcsolat volt, de természetesen lehet, hogy volt előzménye olvasmányaimból - gondolok itt pél­dául Meggyesi Tamás vagy Vidor Ferenc urba­nisztikai publikációira. S persze az ő írásaikban is előfordulhatott hivatkozás olyan erős szemé­lyiségekre, akik megtestesítik a guruságot. Nálad van-e valaki, akit a pécsi pályázattal kapcsolat­ban ki tudsz emelni? Bert van Megjelent, aki Rotterdam Kulturális Főváros-programjának az intendánsa volt 2001- ben, építész, egyetemi oktató Hollandiában és­­ TAKÁTS JÓZSEF TAKÁTS József Talált tárgy (Beszélgetések) Szignatúra könyvek, Alexandra, Pécs, 2004 A határtalan város Borderless City Európa Kulturális Fővárosa - Pécs, 2010 Európa Centrum Kht, Pécs, 2005 Módszertani berek (írások az irodalomtörténet­­írásról) Jyväskylä, 2006 Ismerős idegen terep (Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok) Kijárat, 2007 Modern magyar politikai eszmetörténet Osiris, 2007 Kritikus minták (Bírálatok, előadások, esszék, tanulmányok) Kalligram, 2009 „A pályázatíró monológja" (Lesz-e Pécs Európa Kulturális Fővárosa?) Magyar Lettre Internationale, 57 „Európa magyar kulturális fővárosa. Budapest vagy Pécs?" Élet és Irodalom, 2004. 14. „A próbakő. A Kulturális Főváros-pályázat viszontagságai" Élet és Irodalom, 2005. 09. 10. „A pécsi kísérlet" Korunk, 2007. I (Gálosi Adrienn interjúja) „A határtalan város" Jelenkor, 2005. 9.

Next