Magyar Lettre Internationale 2010. tavasz (76. szám)
TAKÁTS JÓZSEF - Takáts József: Az újra-elképzelt város (A pályázatíró epilógja)
TAKÁTS JÓZSEF Az újra elképzelt város Most, 2010 elején, sokan kérdezik, ismerősök és újságírók is, hogyan látom, mi valósult meg a „Pécs - Európa Kulturális Fővárosa, 2010” program egykori (2004—2005-ös) terveiből és mi nem. Az építkezések elkezdődtek, de a befejezésükhöz még hónapok kellenek. Még nem születtek meg a finanszírozási és vezetési döntések az új épületekben működő új intézményekről (például a Konferencia- és Koncertközpontról), így nehéz megítélni, hogyan fognak működni 2011-től. A 2010-es év programja ismert, de az eseménysorozat még nem kezdődött el. Ma még nem lehet mást értékelni, mint a 2005. októbere óta eltelt időt, az előkészület időszakát, s erről a véleményem nem sokat változott az elmúlt hónapokban és években. Ez az oka annak, miért kerül itt egymás mellé egy 2007-es interjú és egy 2009-es nyilatkozat szövege. Az előbbi, mivel döntően építész- és építészet iránt érdeklődő közönség számára készült, főként a program várostervezési kérdéseivel foglalkozik, az utóbbi viszont inkább a 2010-es év pécsi kulturális programjainak tervezésével. A kulturális várostervezés és a Pécs2010-program Lemondásod óta közel másfél esztendő telt el, azóta talán ha egyszer találkoztunk személyesen, bár én többször is jártam Pécsett, az építészeti tervpályázatok, eredményhirdetései miatt. Hogyan nézel most vissza a lemondásod előtti időre, az akkori munkádra? 2006 júniusában léptem ki a Pécs 2010-program vezetéséből; azóta nyilvánosan - egyetlen kis cikket kivéve - nem beszéltem a program állásáról. Beleírtam az önéletrajzomba, hogy 2004 és 2006 között kulturális várostervezéssel foglalkoztam (ami az angol „cultural planning of the city” vagy „urban cultural planning” fordítása), s igyekeztem visszatérni a befejezetlen könyveimhez. Persze, azt hiszem, Magyarországon nem sokat mond az a kifejezés, hogy kulturális várostervezés, úgyhogy talán legjobb lesz már az interjú elején elmondani, mit is jelent. Amikor 1990 táján Nyugat-Európában városirányítók és városkutatók számára világossá vált, hogy vége a városfejlődés ipari szakaszának, s ez a fejlődési szakasz sok helyen kiüresedő ipartelepeket, csökkenő népességű várost, emiatt csökkenő bevételekkel rendelkező önkormányzatot, emiatt romló közszolgáltatásokat, lepusztuló lakótelepeket, a fiatal és képzett generációk elköltözését hagyta maga után, akkor némelyekben felmerült, hogy talán a kultúra fejlesztése lehet a kivezető út a városok válságából. Ha azt akarjuk, hogy egy hanyatló városba tőke települjön, képzett munkaerő vándoroljon, s ne költözzenek el a fiatalok, akkor érdekesebbé, élettel telibbé, egyedibbé kell változtatnunk a városunkat, hogy ne azt sugározza magáról, hogy hanyatló és tanácstalan, hanem hogy izgalmas és kísérletező. S ezt a városátváltoztatást elsősorban a kultúra révén tudjuk elérni, a szótag értelmében értve ezt a fogalmat. Az egykori ipari épületeknek kulturális funkciót lehet adni; egy új múzeumépítéssel fel lehet éleszteni lepusztulóban lévő városi környezetét; ha kicseréljük egy városi tér fantáziátlan utcabútorait egyediekre és újszerűekre, többen fognak arra sétálni, és hamarosan kávéház és magángaléria nyílik a most üresen álló üzlethelyiségekben, s mindezek több turistát vonzanak a városba, s hamarosan több diák jelentkezik a városunk egyetemére, mint korábban. A kulturális várostervezés ezzel foglalkozik, a kulturális fejlesztésen keresztüli városmegújítással. A pályázati könyvbe, A határtalan városba beleírtam az indoklását, miért kulturális várostervezésnek nevezem „városi kulturális tervezés” helyett: „A kultúra tervezése a város tervezését jelenti, és viszont.” Persze, már túl voltunk a hazai kulturális főváros-pályázat első fordulóján, amikor lassan rájöttem, hogy mit is csinálok valójában, s hogy angol egyetemeken diplomát lehet szerezni olyan szakokon, ahol oktatják, amit én itt a munkatársaimmal kitalálni próbálok. Úgyhogy autodidakta módon, este tanulmányokat olvasva, napközben fejlesztési projekteken vitatkozva tanultam meg, mi a kulturális várostervezés. Egy Hans Mommaas-dolgozatból lestem el a kulturálisnegyed-fejlesztés elveit, építész munkatársamtól, Patartics Zorántól a katalizátorjellegű köztérfejlesztését, és így tovább. 2005 októberében, egy héttel Pécs győzelmének a bejelentése után - a pályázatokat értékelő szakmai zsűri tagjaként - cikket írtam az Élet és irodalomba, amelynek az volt az alcíme, hogy „Urbanista alkotómunka város-sámánokkal”. E cím rátok, a pályázat íróira utalt. Neked, aki elsősorban irodalmár vagy, lennie kell személyes vonzódásodnak ahhoz, hogy fel tudjad vállalni ezt a szerepet, ami egy térség fokozott megértését és féltő gondozását, elevenítő megfogalmazását jelenti. Tájékozódást a teljesség felé. A „város-sámán”, gondolom, az angol „urban guru” fordítása, Charles Landryt vagy Richard Floridát nevezik így a nyugati világban. Ezek a guruk tényleg hatottak rám, nem is szövegszerűen, inkább a kisugárzásuk által. Emlékszem, amikor először rákattintottam Florida honlapjára: a képernyő felét a fotója foglalta el, a fotó felét pedig a cipőtalpas, asztalra feltett lábbal ült, és nevetett bele a kamerába - ez a vidám egyéniség-hangsúlyozás tanulságosabb volt szinte, mint a kreatív osztályról írt passzusai. De inkább elmesélek egy történetet a saját város-sámáni múltamból. Van egy bilbaói képeslapom, amelyen a Guggenheim Múzeum látható, előtte Puppyval, Jeff Koons hatalmas növénykutyájával. Egy alkalommal, amikor önkormányzati politikusoknak és hivatalnokoknak tartottam tájékoztatót a munkánkról (persze, a meghívottak tizede sem jött el rá), elvittem magammal a képeslapot, hogy a segítségével magyarázzam el, mire jó a művészeti beruházás a városfejlesztésben. Hogy nem költséges dísz, hanem a fejlesztés motorja, hogy ha Puppy Pécsett állna a jövendő Zenei és Konferenciaközpont előtt, csak e szobor miatt százezerrel nőne Pécs turizmusa egy év alatt. „Mindegy, hogy tetszik-e nekünk Puppy vagy sem, mondtam; ha a kutya itt állna, többszörösére nőne a város tőkevonzó képessége, ez a kutya közvetve több munkahelyet hozna létre a városban, mint tíz bevásárlóközpont idetelepítése.” Egy másik alkalommal azt mondtam nekik, hogy nincs sok értelme, hogy az önkormányzat hivatalában elkülönítve működik a kulturális és a városfejlesztési osztály, ezt a két területet valójában egységesen kellene irányítani. Gondolom, azt hitték, hogy viccelek. A város-sámán akkor ugyan rögtönzött szókapcsolat volt, de természetesen lehet, hogy volt előzménye olvasmányaimból - gondolok itt például Meggyesi Tamás vagy Vidor Ferenc urbanisztikai publikációira. S persze az ő írásaikban is előfordulhatott hivatkozás olyan erős személyiségekre, akik megtestesítik a guruságot. Nálad van-e valaki, akit a pécsi pályázattal kapcsolatban ki tudsz emelni? Bert van Megjelent, aki Rotterdam Kulturális Főváros-programjának az intendánsa volt 2001- ben, építész, egyetemi oktató Hollandiában és TAKÁTS JÓZSEF TAKÁTS József Talált tárgy (Beszélgetések) Szignatúra könyvek, Alexandra, Pécs, 2004 A határtalan város Borderless City Európa Kulturális Fővárosa - Pécs, 2010 Európa Centrum Kht, Pécs, 2005 Módszertani berek (írások az irodalomtörténetírásról) Jyväskylä, 2006 Ismerős idegen terep (Irodalomtörténeti tanulmányok és bírálatok) Kijárat, 2007 Modern magyar politikai eszmetörténet Osiris, 2007 Kritikus minták (Bírálatok, előadások, esszék, tanulmányok) Kalligram, 2009 „A pályázatíró monológja" (Lesz-e Pécs Európa Kulturális Fővárosa?) Magyar Lettre Internationale, 57 „Európa magyar kulturális fővárosa. Budapest vagy Pécs?" Élet és Irodalom, 2004. 14. „A próbakő. A Kulturális Főváros-pályázat viszontagságai" Élet és Irodalom, 2005. 09. 10. „A pécsi kísérlet" Korunk, 2007. I (Gálosi Adrienn interjúja) „A határtalan város" Jelenkor, 2005. 9.