Magyar Lettre Internationale 2011. ősz (82. szám)
KORNIS - Kornis Mihállyal Révai Gábor beszélget: Hol voltam, hol nem voltam (részletek egy beszélgetőkönyvből)
Magyar Lettre International 2 . szám »•Nős*______________________________ „Rondó, Berlin" Magyar Lettre Internationale, 45 »Rossz álom” Magyar Lettre Internationale, 48 »Danse macabre" Magyar Lettre Internationale, 49 „Élők és holtak. Állatka" Magyar Lettre Internationale, 50 ,Ha meglátok egy embert" Magyar Lettre Internationale, 54 »Tenyerembe csorog le a holdfényt’ Magyar Lettre Internationale, 60 „Én vagyok" Magyar Lettre Internationale, 64 „Mándyról és Babitsról" Magyar Lettre Internationale, 71 „Hazafutás" (a Nekem az égből) Magyar Lettre Internationale, 73 (beszélgetés Révai Gáborral) „Az istenkérdésről" »A bűnbeesésről" Magyar Lettre Internationale, 55 (beszélgetés Bodor Virággal) „Egész életművemmel egy családregényen dolgozom" Magyar Lettre Internationale, 74 ( gúnyolódva. Eszmék. Szülik vagy izzadják? Az eszmék jegyében mindig pont azt vették el tőle, amivel magát identifikálni tudta: a hivatását meg a szórakozását. Ez volt a traumája. Koldusszegény családba született, a Nagymamának egy lerobbant fehérnemű-kiegészítő kellékeket áruló pici üzlete volt a Kazár utcában, a Nagypapa pedig kávéházakba járt kártyázni meg nézni, és nem törődött sokat az üzlettel. Apám elhatározta, ha felnő, kimenti a nyomortól a mamáját, szorgalmas lesz és pénzt fog keresni. Először a szűcsmesterséget tanulta ki, de már fiatalon olyan ügyes volt, hogy amit megvarrt, nyomban el is tudta adni. Összeszedte a műhelyekben a hulladékokat, és csinált belőlük egy ugyanolyan jó bundát, mint mások az egész szőrmékből. Ez stikli, de roppant nehéz, bravúros szabászi feladat. Bement egy szűcshöz, ezt nézze meg, hogy van ez megcsinálva! Az észrevette ugyan, hogy darabokból van összerakva, de annyira jól volt megvarrva, hogy aki nem szakértő szemmel nézett rá, nem vehette észre. Megvette tőle. Apu úgy okoskodott - most a számokat hasból mondom ezt a bundát nem ezer pengőért adom, odaadom ötszázért. A szűcskereskedő majd eladja nyolcszázért. Apám keresett ezen négyszáz pengőt. A hulladékot százért vette talán, vagy százötvenért. A két kezével csinált belőle ötszázat. Hamarosan rájött: miért ne ő legyen a kereskedő? Nyitott egy kis üzletet. Nyitott egy nagyobbat... 1930-tól ’39-ig boldog és elégedett ember volt. Sportkocsival. Imádta a mamáját a Nagycsarnokba szállítani szombat hajnalonta, és megvenni neki, amit az csak akar. És hazafuvarozni utána... ■ Szegényből lett módos. ■ Viszonylag. Self-made man voltam, mondogatta, de még azt se hagyták. Diktatúrából diktatúrába Kezdetben úgy állt a helyzet, hogy anyám sehogy sem akart férjhez menni, de a két jövendő nagymama összebarátkozott és megbeszélték, hogy ők összefognak s vállvetve mindent elkövetnek, hogy a két ember az utolsó pillanatban - ez már 1948- ban volt - házasodjék csak össze: legyen gyermekük. Mindkét nagymamám unokára vágyott. Az a mulatságos helyzet állt elő, hogy a mamám anyja szinte bele volt zúgva a papámba, és a papám anyja is rajongott a mamámért. Az első nő, aki megérdemelné a fiamat! De anyukámnak apámban csak a férfi tetszett, az ember számára kevés volt, azt hiszem, a gyászától függetlenül így érezte, őszintén. Apa szőrmekereskedő volt, mestersége szerint szűcs, nem művész. Mégis mindkét nagymama ideálisnak találta a fiatalokat egymásnak. Talán igazuk is volt. Úgy gondolták, hogy Pistának most már abba kellene hagynia a csajozást, a mamámnak meg abba kell hagynia a gyászolást. Heltai Jenő: A néma levente cselekménye ez, vagy Plautus Hetvenkedő katonájáé, a nagy emberi tapasztalaté, hogy egy vigasztalhatatlan özvegyet csakis földi szerelemmel lehet és kell is kimenteni gyászából, az önpusztításból. Vagyis hogy tovább kell lépni. ■ Apu meg úgy gondolta, nem kell kivándorolni Izraelbe, mert ahhoz nem elég fiatalok, meg már el is késtek, hát épp leesett a vasfüggöny, amikor ’48 májusában összeházasodtak, nekik már el kell tudniuk viselni a kommunizmust. Akkor is, ha az koldusbotra juttatja őket, vagyis az apámat. De a kommunistáké a jövő. Mert a kommunizmus meg fogja szüntetni a zsidókérdést. Izrael pedig egy anakronizmus. Annyi zsidó lesz, ahány odament. Ezt az anyám is hitte, akarta hinni. Sokan hitték ezt errefelé. Másfelől az apám azért már 1946-ban elfelejtette befizetni a tagsági bélyeget a Kommunista Pártba. Mire sebesen kivágták onnan. Anyámat sokkal később. Apám viszont elég hamar rájött, hogy itt valami egész más kezdődik, mint azt sokan képzelni szeretnék. Csak már öregnek érezte magát, hogy egy másik országban új életet kezdjen. Nem is volt elég pénze, a munkaszolgálat megviselte, fáradt volt a háborús stressztől, a bujkálásoktól. Lakásra még telt az utolsó pillanatban, erre költötte minden megmaradt pénzét, hogy ez lehessen az eljegyzési ajándéka anyámnak, megírtam a Napkönyvben, egy kivándorló nagykapitalista, mielőtt 1948 áprilisában a családjával, irtózatos pénzért vásárolt kivándorló útlevéllel sietve elhagyta az országot, nem kis pénzért apám nevére játszotta át a lakását. (...) 1948 augusztusában, amikor utoljára meg lehetett volna lógnunk nekünk is, helyette én fogantam meg. Ezzel aztán eldőlt, hogy mi maradunk. Végigcsináljuk. (...) A szüleim egész életét a nürnbergi törvények árnyékolták be. Ezt később osztálykülönbségnek hívták. Diktatúrából diktatúrába csöppentek. A zsidóságuk mindvégig a szégyenük kellett, hogy legyen. A kommunizmusban egyenesen kimondhatatlan. Erről szól a Kérvény című novellám. Most kaptam egy friss New York-i kelet-európai irodalmi antológiát, amiben már megint a Kérvény szerepel. Mindig ezt, valamint a Dunasirató című művemet választják be a külföldi antológiákba. Ebben a világban mi csak kérvényezhetünk. Apa a Kérvényben azt kéri Istentől, a Legfelső Szervtől, amiről tudja, hogy úgyis meg fogják adni, azt pedig meg is kell adniuk, mert szenvedésnek ítélik az életét, a szégyentelit. Ezért kapja meg. Saját ügyességének köszönheti, hogy él. Elboldogul. Apámnak csibészes viszonya volt az élethez. Imádta a pesti szlenget, azon a nyelven beszélt. Anyám, a Baudelaire-en és Apollinaire-en, Shake speare-en, József Attilán nevelkedő intellektusával nehezen tűrte ezt. Ha el is nevette magát, dühítette. De ők nem veszekedtek azon, hogy egyikük ilyen, a másikuk olyan. Ezt élvezték. Én meg sokat tanultam a kétféle világból. És azért megértették egymást. ■ Hét éves voltál ’56-ban. Hogy emlékezhetsz rá?! ■ Az ’56-os, ’57-es élményben volt valami tanítás jellegű is, kisgyereknek feltétlenül. Kiderült, hogy ennek az evilágnak nem is kéne evilágnak lennie. A világ lehetne egészen más is. Még kijárási tilalom volt érvényben, amikor egy este egymás közt arról beszélgettek a szüleim, hogy vajon mi lesz az emberek véleménye minderről úgy harminc, negyven év múlva. Mikor lehet majd nyíltan beszélni arról, ami történt? Épp azt játszottam, hogy csak a szőnyeg mintáinak bizonyos ösvényein járok, máshol nem szabad (...) Járkáltam előttük a szőnyeg csíkjain, majd anélkül, hogy megkérdeztek volna, azt mondtam, hogy úgy fognak beszélni róla, ahogy szabad, mindig ahogy az éppen uralkodó Kádár engedi. ■ Ugye nem akarod velem elhitetni, hogy Te hét vagy nyolc éves korodban ezt mondtad?! ■ De. Nagy sztori lett a családi legendáriumban, rengetegszer emlegették azután. Nem nekik mondtam, csak úgy magam elé. A szüleim elcsendesedtek. Gyere ide, kapsz egy puszit. Én is adok. Ide is gyere. Ez a gyerek hármas tanuló? Kérlek, mondd már, zakson. A szüleim legédesebb tulajdonsága volt ez. Ha intőt hoztam az iskolából, vagy egyeseket, azokat alá kellett íratni, azt mondták, jaj, nehogy törődj vele, hol kell aláírni. Kikaptam viszont, ha átrohantam az úttesten, vagy felálltam a hokedlire. Ne adj’ isten felmásztam a létrára! (...) A szüleim számára én az ő érthetetlenül élő gyermekük voltam. Apámtól sokszor kérdeztem az első években, mikor rossz tanuló voltam: Papa, miért gondolod, hogy bármi lehet belőlem, ha egyszer az iskolában rossz tanulónak tartanak? Hát én vagyok a legügyetlenebb. Számtanból is bukásra állok. Mire az apám: „Az nem számít. Te még nagyon sokra viszed.” — „Honnan veszed ezt?!” - „Tudom, fiam.” - Csak néztem rá, láttam az arcán, hogy meg van győződve róla. Ezt kaptam az apámtól. Nem kételkedett bennem. Feltétel nélkül imádott. De ha késve jöttem haza, idegességében lehúzott egy pofont. Ez a gyerek hármas tanuló? Az Irányi utcában 1960-tól ’63-ig az először létrehozott Problematikus Gyermekek Osztályából néhány pedagógus kiemelkedő tanulmányi átlagú, valami fantasztikusan kellemes hangulatú osztályt csinált. Kiderült, hogy a legjobb fajta gyerek az, aki nem fér bele a sablonba. Kreatív, önálló, mozgékony agyú. Órákat bonyolítottunk le tanárok nélkül, mikor azok valamiért nem tudtak bejönni. Irtó tehetséges fiú volt például Radnai Jancsi, az akkori tévéműsorokból ismert Radnai Béla pszichológus fia. Kipenderült az osztály elé és azt mondta, lepjük meg a tanárokat, mire beküldik a helyettesítőt, hadd lássák, itt már elkezdődött az óra, nem kell ide helyettesítő. Tanárok nélkül tartottunk órákat. Mindenféle furcsákat csináltunk. Az iskolában hamar híre szaladt, a tanárok egymás közt tárgyalták, a hírhedt gyermekek osztályában öröm tanítani. Nem kellett fegyelmezni. Igaz, nem is tűrjük, de mondom, tanár nélkül is haladunk az anyaggal. Mondjuk, nem volt nagy kunszt. Csak fel kellett csapni a könyvet, mindig volt köztünk, aki többet tudott, mint a tankönyv soros fejezete. Ki miben jó, én irodalomban, más kémiában vagy akármiben. Nem kényszerített bennünket senki erre... Élveztük: azt csinálunk, amit akarunk. És fel sem merült az osztályban a faji kérdés, s semmi ilyen ócskaság. Még a balhésok is tiszta fejű srácok voltak, az öreg belvárosból. A Varga Zoli focista is arrafelé lakott, pár évvel volt csak idősebb minálunk. Máig az egyik legkedvesebb osztálytársam mamája nyáron virágárus volt, télen gesztenyét sütött a Ferenciek terén. A fia még az utcán lógva kezdte, nyolcadikra jeles volt. Ma komoly üzletember. Ilyen hely volt.