Magyar Lettre Internationale 2012. nyár (85. szám)
KOTÁNYI - Kotányi Attilával Tillmann J. A. beszélgetett: Hogyan kell a világban élni
Magyar Lettre Internationale • 85.számbóti nyár______________________ hogy talpra tudtam állni, és el tudtam kezdeni egy másik mesterséget, nevezetesen a fordítást. A Rákosi-időkben sokunknak lett ez a sorsa, hogy ne kelljen bemenni egy hivatalba. Én ugyan nem tudtam elég jól megtanulni oroszul, de feleségem, Huszár Magda, gyereknevelés közben gyorsan megtanult. Azáltal, hogy kikerültem az építészmesterségből, az életmódom ellentétévé vált annak, amit a többi ember élt, mert mindenkinek valamilyen hivatalba vagy gyárba kellett mennie, nekem pedig otthon kellett kuksolnom. Egész nap matematikakönyveket és vetésforgókról szóló értekezéseket kellett fordítanunk, amihez én csak annyiban tudtam hozzájárulni, hogy szavakat kerestem naphoszszat, így én voltam az üldözött művészek között azon kevesek egyike, akiket mindig el lehetett érni a lakásában, mert én mindig otthon voltam. A háború utáni időszakhoz az is hozzátartozott, hogy megismertem az Európai Iskola művészeit, és hatásukra magam is egy döntő fordulaton mentem keresztül: felfedeztem a modern absztrakciót, így nemcsak a városépítészetben nyílott egy új perspektíva azáltal, hogy Hamvas Béla bevezetett tradicionális témákba, hanem az a talán kéttucat modern művész és a hozzájuk kötődő fiatalok jelentették a nagy fordulatot. Kállai Ernővel lehetett ott találkozni, a Losonczi házaspár volt ott, azután Jakovits József, Bálint Endre, a teoretikusok közül természetesen Mezei Árpád, aki az akkori Nyugat-Európa és főleg Franciaország művészi helyzetét világította meg. Ami bennünket érdekel, a modern művészet és a vallás Mi történt Veled 1956-ban? És az 56-os események hogyan hatottak életpályádra? ’56-ban már a Rudas László utcában laktam, ahol összegyűjtöttünk Szabó Lajossal művészbarátokat, hogy megbeszéljük velük félnyilvános formában a beköszöntő szabadság lehetőségeit. Fekete Béla, Tábor Béla, Hamvas, és a régi Európai Iskola tagjai közül majdhogynem mindenki részt vett ezeken a megbeszéléseken. Közben Szabó Lajos rajzaiból is volt egy magánkiállítás abban a nagy lakásban. Hallgattuk a külföldi rádiókat, és elhatároztuk, hogy értesítjük az írószövetség tárgyaló embereit, főképpen Déryt. Személyesen nem ismertem, de fölhívtam, és értesítettem minden nap arról, hogy mi történik a világban, mert tudtuk, hogy nincs idejük ezzel foglalkozni. Így ment ez egészen az utolsó napig, amikor az angolok és franciák ejtőernyősei leszálltak a Szuezi-csatornánál. Azon a napon, amikor felhívtam Déryt, arra kért, hogy gyors legyek, mert még nyakkendőt kell kötnie, mielőtt még elmondhattam volna, hogy irántunk megszűnik az érdeklődés, mert az egész világ a Szuezi-csatorna felé fordul. A következő heteket, mint mindenki, abban a lelkületben éltük végig, hogy nem tudtuk, mi vár ránk. Egy szép novemberi napon, sétálván a házunk előtt, megkérdeztem Szabó Lajost, hogy mi mit fogunk csinálni? Mire ő azt válaszolta: kimegyünk. Aztán, mint egy próféta leírta azt, hogy mi fog jönni a kádári időket, majdhogynem az a szó is benne volt, hogy a legvidámabb barakk. Ő eléggé értette a kommunista mozgalmat, tudta, hogy milyen bukfencekre képes a sztálinista garnitúra. Leírta majdnem pontosan, hogy mi minden lesz liberális, csak pont azokban a kérdésekben, amik bennünket érdekelnek, a modern művészet és vallás tekintetében nem lesznek engedmények. Természetesen az ő esetében, 53 éves korában ez súlyos döntés volt. Nemrég házasodott, fél tüdővel élte túl Auschwitzot, nem könnyen szánta rá magát. ■ És Te? Nekem három gyerekkel kellett mennem úgy, hogy a legkisebb 3 éves volt, akit még a karomon sem tudtam hordozni. Mindent pénzzé tettünk, és az volt a tervünk, hogy fiatalabb barátokkal együtt Ausztria felé megyünk. De aztán hallottam, hogy a határon úgy lőnek az emberekre, mint a nyulakra, elhatároztam, hogy nem megyünk arra. Egy baráti családnak volt egy rokona a jugoszláv határnál, és aztán onnan csempészek segítségével átmentünk Jugoszláviába. Egy fél évig ott is kellett maradni, mígnem megkönyörültek rajtunk a belga hatóságok. Auer Pál volt párizsi követ közbenjárására beengedtek bennünket Belgiumba. Kiállítást csinálni Vajda Lajosnak és az Európai Iskolának Brüsszelben ■ Belgiumban aztán találkoztál a modern európai építészettel. ■ Ez úgy történt, hogy a Ford Alapítvány adott nekem egy hároméves ösztöndíjat városépítészet tanulmányozására. Ez már csak azért is fontos volt, mert még franciául sem tudtam. A tanulmányokat egy olyan iskolában folytattam, amely Le Corbusier hatása alatt állt, így közvetlenül volt alkalmam konfrontálódni az ottani praxissal. Corbusier a városépítészetnek egy leegyszerűsített funkcionalista ideológiáját hirdette, amit röviden úgy szoktak összefoglalni, hogy a forma ahhoz igazodik, ami a funkciója. Egy gyár úgy nézzen ki, mint egy gyár, és egy lakóház pedig úgy nézzen ki, mint egy lakóház. Hatása nemcsak Európában, de Amerikában is érvényesült, sőt onnan visszafelé áramlott egy félreértett, elgorombított és kommercionalizált felfogása mindennek. Például amikor már Németországban minden ötödik ember az autógyártásból élt, kiadták a jelszót: Autogerechte Stadt, azaz a város igazodjon az autóközlekedéshez. Téged mi foglalkoztatott ebben az időben? A szomorúság, a kétségbeesés, az emigráció borzalmai foglalkoztattak; az, hogy nincsen baráti kör, aki kibékíti a legközelebb állókat. Az emigráció lelkiállapotáról azt lehet mondani, hogy hasonlít az AIDS-hez, mert a legkisebb fertőzésből halálos baj keletkezik. A hasonlat egészen szorosan veendő: az eredeti szándékunk, hogy a Szabó Lajos által képviselt filozófiát megismertessük és kiadjuk, megbukott. Ezt nem tudtuk realizálni, mert az emigráció elképzelhetetlen akadályokat tud teremteni. A később szétesett csoportnak az utolsó együttes tette az volt, hogy /Huszár Magda elszántságának köszönhetően/ sikerült 1957-ben Brüsszel egyik legnagyobb kiállítóhelyén Szabó akkor még ismeretlen, fiatalkori barátjának, Vajda Lajosnak egy kiállítást rendezni, és a mi munkáinkat is kiállítottuk. Szabó Lajos kalligráfiáit, az én képeimet, továbbá Bálint Endre és Szabó Ljubomir munkáit. A hidegháború közepén ez egy olyan esemény volt, ahová özönlöttek az emberek, mert meg akarták tudni, mit csinálnak a tőlük vasfüggönnyel elzárt Kelet-Európaiak. Hogyan alakult aztán a helyzeted Brüsszelben? Fölvettek egy jónevű építészeti irodába, de érdeklődésem fókuszában egy folyóirat, az Internationale Situationiste állt. Ez egy művészekből és művészfilozófusokból álló csoportosulás volt, az előzményét pedig a COBRA nevű avantgárd csoport jelentette. Kezdeményezője Guy Debord, művészet, városépítészet és politika iránt érdeklődő fiatal teoretikus. A folyóirat fő jellegzetessége az volt, hogy megjelent egy teoretikus kérdések iránt is érdeklődő művészcsoport, amelynek az érdeklődésébe beletartozott a városépítészet is. Ez számomra azért volt különösen vonzó, mert a megelőző művészeti irányzat, a szürrealizmus, nem mutatott különösebb érdeklődést az építészet iránt. 1963-ban Szabó Lajos, aki akkor már Düsseldorfban élt, meghívott látogatóba. Elmentem, és aztán ott is maradtam. Nehéz időszak kezdődött számomra, mert előkészítés nélkül mentem, pusztán azért, hogy folytassuk a beszélgetéseinket és a terveink megvalósítását. Szabónak időközben már voltak kiállításai, én pedig pár évig építészként kerestem a kenyeremet. Aztán, egy előadásomnak köszönhetően, amit a Kunstakademie-n tartottam, felajánlottak a városépítészeti hivatalban egy állást. Ez kivételesen kedvező feltételekkel járt; pár ember azzal foglalkozott, hogy megálmodja, milyen legyen Düsseldorf. Denkmodelle, gondolati modellek, így nevezték a csoportot, amelyikben pár évig tevékenykedtem. Utazhattam Európában, megnézhettem, mit csinálnak más nagyvárosokban. Én még nem voltam német állampolgár, és hét év után külföldiként kerültem a polgármesteri irodába, ahol nagy horderejű döntésekre került sor. Egy külföldi mögött természetesen nem állhatott egy párt, így aztán a fiatal munkatársaim úgy kezeltek, mint aki csak úgy mondja a véleményét, és félre lehet tolni. Kénytelen voltam abbahagyni, kiléptem, és átmentem az ottani művészeti akadémiára. A szituacionisták közegében és városi tervezőként Mit tanítottál Düsseldorfban a Kunstakademie-n? Azt adhattam elő, amit fontosnak tartottam; azokat a gondolatokat, amikkel Nyugatra jöttünk, felfrissítve, továbbá tizenöt év tapasztalatát. Tíz-tizenkét embernek tartottam szemináriumot, nem kizárólag építészeti hangsúllyal. Szándékom az volt, hogy mindenről szó legyen, amit egy fiatal művésznek, legyen az festő, szobrász, vagy építész, fontos tudni. A világ tíz legnevesebb építésze közül három azon a csöppnyi építészeti szakon tanított; jöttek hetente vagy kéthetenként pár órát adni vagy terveket korrigálni. Az én szerződésemet a tizenkét év alatt huszonnégyszer hosszabbították meg, mivel nem voltam kinevezett tanár. Nem szívesen mondanám magamról, hogy városépítő vagyok, mert a szót magát is nevetségesnek tartom. Kiépíteni egy várost - baromság! Kerényi Károly leírta, milyen gonddal alapították az