Magyar Lettre Internationale 2013. tavasz (88. szám)

HOUELLEBECQ - Michel Houellebecq interjú: A romantikusok nagy családjába tartozom

Magyar Lettre Internationale,­8 . s­z­á­m MH tavasz________ Musset, Nerval, Verlaine és Mallarmé az írásaik szépségéért és rettentő érzelmi intenzitásáért. De felmerült bennem, hogy vajon amit gyerekként ol­vastam, nem volt-e ennél is fontosabb. Mint például? Franciaországban két klasszikus ifjúsági szer­ző van: Verne és Dumas. Én mindig Vernét sze­rettem jobban. Dumas-nál untatott a történelmi körítés. Vernében van egy olyan mindenre kiterje­dő kép a világról, ami tetszett nekem. Láthatólag a világon minden érdekelte. Nagy hatással voltak rám Andersen meséi is. Megráztak. Aztán ott vol­tak a Pifről, a kutyáról szóló képregények, amelye­ket a Vaillant kiadó adott ki a kommunista párt támogatásával. Most vettem észre, amikor újraol­vastam, hogy volt valami kommunista tendencia Pif számos kalandjában. Amikor például egy ős­ember legyőzi a helyi varázslót egyetlen csatában, és elmagyarázza a törzsnek, hogy nincs is szüksé­gük varázslóra, és nem kell félniük a mennydör­géstől. Ez a sorozat nagyon eredeti volt és kiváló minőségű. Baudelaire-t szokatlanul korán olvas­tam, tizenhárom éves korom körül, de Pascal volt az igazi sokk az életemben. Tizenöt éves voltam. Osztálykiránduláson voltam Németországban, ez volt az első külföldi utam, és furcsa módon Pascal Gondolatait vittem magammal. Elborzasztott ez a szakasz: „Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítél­ve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva a társaikéban, fájdalommal, re­ménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ők. Ez az emberi sors.” [Pödör László fordítása 199.] Azt hiszem, azért érintett olyan mé­lyen, mert a nagyszüleim neveltek. Hirtelen ráéb­redtem, hogy meg fognak halni, nem is olyan so­kára. Ekkor fedeztem fel a halált. Milyen más írók hatottak még Önre? Rengeteg scifit olvastam. H. P. Lovecraft meg Clifford Simák könyveit. A City egy mestermű, Cyril Kornbluth és R. A. Lafferty is. Mit talál olyan vonzónak a scifiben? Néha úgy érzem, jó volna egy időre kikapcsol­ni a valóságot. A saját írásaimban realistának tar­tom magam, aki túloz valamelyest. De egy dolog határozottan befolyásolt H. P. Lovecraft Cthulhu hívásából, ahogy különböző nézőpontokat hasz­nál. Van egy naplórészlet, majd egy tudós feljegy­zése, ezután meg a helység bolondjának a vallo­mása. Látható ennek a hatása az Elemi részecskék­re, ahol az állatok biológiájának taglalásától térek át a realizmusra meg a szociológiára. A science fictiontől eltekintve a 19. századhoz köthetők az engem ért legnagyobb hatások. Nagy híve a 19. századi társadalomjobbítók­­nak, különösen Auguste Comte-nak, a pozitiviz­mus atyjának. A legtöbb ember olvashatatlannak találja Comte-ot, mivel az őrületig ismétli önmagát. És or­vosi értelemben valóban nem állt messze az őrült­ségtől. Amennyire én tudom, ő volt az egyetlen filozófus, aki megpróbált öngyilkosságot elkövet­ni. A Szajnába vetette magát egy szerelmi csalódás miatt. Kihúzták és aztán hat hónapot kellett egy szanatóriumban töltenie. És ő volt a pozitivizmus atyja, amit a racionalizmus netovábbjának tartanak. Azt mondja magáról, hogy „egy tenyérbe mászó vén kálvinista’’. Miért mondja ezt? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy van jó és rossz, és ennek a mennyisége valamennyiünkben megváltoztathatatlan. Az emberek morális karak­tere adott, rögzítve van mindhalálig. Ez a predesz­tináció kálvinista felfogására hasonlít, amely sze­rint az emberek eleve üdvösségre vagy kárhozatra születnek, és ezen nem tudnak változtatni. Egy kiváltképpen megátalkodott, tenyérbe mászó alak vagyok, mert nem vagyok hajlandó lemondani a tudomány módszeréről, és hinni abban, hogy az igazság a tudományon túl volna keresendő. Van némi tudományos háttere. A középiskola után agronómiát tanult. Mi az az agronómia? Minden, aminek az élelemtermeléshez van köze. Az egyetlen kisebb projekt, amit megva­lósítottam, Korzika életvilágának feltérképezése, hogy meg lehessen állapítani, hova lehetne birká­kat telepíteni. Az iskola brosúrájában azt olvastam, hogy az agronómiai tanulmányok után a legkülön­félébb karrierlehetőségek kínálkoznak, de ez utó­lag nevetséges állításnak bizonyult. A legtöbben valamiképpen mégiscsak a mezőgazdaságban köt­nek ki néhány szórakoztató kivétellel. Két osztály­társamból pap lett például. Szeretett tanulni? Nagyon is. Majdnem tudományos kutató lett belőlem. Ez a leginkább önéletrajzi jellegű dolog az Elemi részecskékben. Az lett volna a munkám, hogy olyan matematikai modelleket találjak, ame­lyek alkalmazhatók a Nantua-tó halpopulációjá­nak alakulására a Rhône-Alpesi régióban. De fur­csa módon otthagytam, ami ostobaság volt, mert ezután már képtelenség volt munkát kapni. Végül számítógépes programozóként helyez­kedett el. Volt ezen a téren előzetes tapasztalata? Fogalmam sem volt róla. De ez még akkor volt, amikor nagy szükség volt programozókra, és alig volt ilyen irányú képzés. Úgyhogy könnyű volt be­kerülni. És azonnal megkedveltem. És mi késztette arra, hogy megírja Akármi című első regényét egy számítógép programozó­ról és szexuálisan frusztrált barátjáról? Addig nem találkoztam olyan regénnyel, amelyik megállapította volna, hogy belépni munkaerőnek olyan, mint belépni a sírba. Mert attól kezdve nem történik semmi, és úgy kell tenned, mintha érde­kelne a munkád. Továbbá, hogy némelyeknek van szexuális életük, másoknak meg nincs, csak mert vannak, akik vonzóbbak a többieknél. Meg akartam mutatni, hogy ha valakiknek nincs szexuális életük, ennek nem morális okai vannak, csupán a csúnyasá­guk. Ha ezt egyszer megmondtuk, már nyilvánvaló­nak hangzik, de én meg akartam mondani. A szerencsétlen viszolyogtató, egyáltalán nem kívánatos Tisserand elég szívszorító figura. Jó figura. Visszatekintve magam is csodálkoz­tam, hogy ilyen érdekes jellemet lehetett kapni egyetlen ugródeszkáról, a szexuális frusztráltsá­gából kiindulva. Tisserand sikeréből sokat lehe­tett tanulni. Az Akármi elbeszélője szerint „utálják a fia­talokat”. Ez a csapda másik fele. Az első a szakmai élet, az a tény, hogy azon kívül semmi nem történik majd az emberrel. A második, hogy most itt van valaki, aki majd a helyedre áll, és akinek lesznek élményei. Ez felébreszti a természetes gyűlöletet, az apáét a fiú iránt. És a házasság? Azt hiszem, éles kontraszt van a legtöbb ember számára az egyetemi élet és a munkába lépés kö­zött, az egyetemen egy csomó emberrel találkoz­nak, a munkahelyen már lényegében nem talál­koznak senkivel. Az élet merő unalommá válik. Ezért aztán az emberek megházasodnak, hogy le­gyen személyes életük. Tehát a házasság csak egy reakció a ... az eléggé magányos életre. Nem volt könnyű kiadót találnia az Akármi­re. Miért nem kellett a kiadóknak? Fogalmam sincs. De nemigen hasonlított sem­mire, amit akkoriban adtak ki. Azt hiszem Le Clé­­ziót tartották nagy írónak például. Mit gondol Le Clézióról, aki irodalmi Nobel­­díjat kapott 2008-ban? Nem olvastam. Megpróbáltam, de untam. De ami azt illeti, hogy miket adtak ki, volt egy csomó l’art pour l’art, a nouveau roman hagyományát folytató könyvek. Nem volt semmi az olyan embe­rekről, akik egy irodában dolgoznak. Szóval nem kedveli a nouveau romain/! Időnként kedvem támad felállítani valami ma­terialista teóriát. Az egyik ilyen az, hogy a Livres de Poche [a klasszikusok zsebkönyvtára] teljesen megváltoztatta a kultúra átadását, nemzetközibbé tette és kevésbé kohézívvé. Én sosem tanultam irodalmat az egyetemen. A nouveau roman nem jelent meg a Livres de Poche zsebkönyvtárban, úgyhogy nem is olvastam, csak jóval később. Túl későn ami azt illeti­­ az agy elsorvad. És a költészet? És a költészet? Azt hiszem, a költészet az egyetlen terület, ahol egy író, akit szeret az ember, valóban befo­lyásolni tudja, mert annyiszor olvasunk el és ol­vasunk újra egy verset, hogy egyszerűen bevé­sődik az agyunkba. Baudelaire-t sokan olvasták. Az én esetem szokatlanabb, amennyiben én gya­korlatilag elolvastam minden Corneille-t. Senki nem olvassa Corneille-t, de én valahogy átrágtam magam egy halom klasszikuson, és valamilyen oknál fogva szerettem. Szerettem az alexandri­nust, a hagyományos 12 szótagos verset. Egyete­mista koromban írtam egy csomó klasszikus ver­set tetrameterekben, ami tetszett a többieknek, akik szintén írtak verseket. Azt mondták, Hé, ez nem is rossz. Mért ne lehetne írni klasszikus vers­formában? Meg lehet csinálni. Költőnek tartja magát épp annyira, mint re­gényírónak? Nem igazán. Szomorú, de úgy van, hogy ha az ember regényeket ír, annak van valamilyen hatá­sa, az ember kezdi úgy érezni, hogy a kiadók csak szívességből adják ki a verseit. Ez egy idő múlva elkezd zavarni.. De minden regényébe szokott tenni verset. Nem igazán működik. Mindig megpróbáltam verseket beletenni a regényeimbe, de sose jártam vele sikerrel. Azt mondta egyszer: „A költészet és a próza harca végigkíséri az életemet. Ha a költői

Next